Vissza az árokba - A csodálatos Pókember 2. kritika

"Ha rád nézek, nem egy okos, magabiztos férfit látok, csak egy nagyképű, önző, ijedt kölyköt."

(Good Will Hunting)

A képregények egyik legismertebb pillanata, amikor is Peter Parker elveszíti élete első nagy szerelmét, Gwent Stacey-t. Sejthető volt, hogy ez a momentum idén meg fog elevenedni a nagyvásznon. És miként Peter a barátnőjét, úgy gyászoltam meg én is a Pókember-filmszériát miután május 3-án kiléptem a Corvin-mozi Korda nevű terméből. A csodálatos Pókember 2. szlogenje akár az is lehetne: "A nagy erő kizárt, hogy nagy felelősséggel járjon."

Végigkúszik a hátamon a hideg, mennyire hasonló a legújabb rész összbenyomása a Raimi-féle trilógia utolsó darabjáéhoz. És nemcsak a hosszuk, illetve a 3 főgonosz-felállás miatt. Mindkettő egy-egy grandiózusra szabott, sok szálon futó és sok szereplős adrenalinjárat, amely fölött rendezője hamar elveszíti az uralmát, így az végül akció és dráma sok tízmillió dolláros karambolozásába torkollik.
Marc Webb, miután 2012-ben sikerült korrektül megalapoznia a címszereplő hátterét és motivációit, most olyan alkotást engedett ki a kezéből, mely az emberi jellemek és kapcsolatok épülését rendre megtorpedózza. Még a kellő írói alapozás mellett is óriási kontrolligénye van egy ilyen 2 és fél órás behemótnak: egyszerre továbbszőni minden főbb szereplő útját és tapasztalatait egy életszerű irányba, és úgy hozzájuk illesztve a múlt konspirációs vonalát, hogy azt felderítve a változás bennük és környezetükben kifejezzen egy mondanivalót. Olyan ez az új felvonás, mint egy nagy teljesítményű turbina, ahol az alkatrészeket nem úgy öntik ki, majd foglalják szerkezetbe, hogy egymásba érjenek, hanem hogy szó szerint minél több szikra keletkezzen közöttük, ahogy forognak. És pörögnek.

A legjobb részlet éppen az, mely a legkevésbé emlékeztet egy tipikus Spiderman-movie-ra: a prológus. Miután A csodálatos Pókember 1.-ben Richard Parker a bátyjára, Benre bízta fia nevelését, most kicsit többet megtudunk róla, miért kellett Peter szüleinek elmenekülnie, és hogyan érte utol a Parker-házaspárt a balsors egy magánrepülőgépen.
A film folyamán Peter megtalálja azt a metrómegállót, és egy kocsiban azt az üzenetet, amit apja élete utolsó perceiben hátrahagyott. Az volt az egyedüli pillanat, amikor valóban át tudtam érezni a fiú bizonytalanságát, hogy kiskora óta nem tudta, miért hagyták magára a szülei. És bár nagynénje, May sem volt teljesen őszinte vele ezügyben, őszintén sajnálni lehet ezt a családot, melynek 1 nagy keresztje volt, akárcsak az összes fontos szereplőjének: Oscorp Industries.



Az egyetlen problémám ezzel az időzítés: Peter épp a Gwennel szakításakor bőszül fel annyira, hogy előkotorja apja iratanyagát, amitől kutakodni kezd. Nem tudom: szervesebben kapcsolódna az egészhez, ha Peter már a 2 film ideje között kutakodott volna apja sötét ügyei után, párhuzamosan a tanulással, Gwennel és a "pókemberséggel". Ez indokoltabbá is tenné, hogy Gwennel stagnál a viszonyuk, nemcsak a srác nem bírja ki az álarcos ökörködése nélkül.

A többi történetszálat kb. olyan ugrándozva szövik az írók, mint a főhős a hálóját. Ne menjünk messzire: Pókember működése New York-ban. Nem hibáztatom Andrew Garfieldot: ő továbbra is tökéletesen feloldódik a szerepében. Bejövős Pókember első, skydive-os belépője, és a ruhája is már a Pókruha közismert formája. Azt is értem, hogy a karakter természetes része az állandó humorizálás, hogy elfogadtassa magát az emberekkel - civilekkel és a hatóságokkal egyaránt. 

A csodálatos Pókember 2. azonban nem tud bánni a humorral. A viccek fele szükségtelen hangulatkímélő túlkapás, 3/4-ük pedig nem is szellemes, hanem kimondottan fárasztó. A lakosság és az ömlengő tévéadások olyan szinten dicsérik körbe, ami émelyítő egy józan ítélőképességű felnőtt számára - egy ponton még azt is bemondják, hogy az egész világ őrá figyel. Porhanyós klisédömping az orosz bűnözők és a sugárzásveszélyes kémcsövek hajszolása, melynek - mint sok más rossz szuperhősfilmnél - semmi köze a sztori többi részéhez, csak rutin bevezető akciózás.

Az ezalatt zajló érettségi kiosztó azért örvendezteti meg a nézőt, mert ebből látja, hogy Peter és Gwen felnőttek. Most már elkezdhetnek szakosodni, elindulni valamerre az életben. Gwen tudja, hogy Peter Pókember, és mindkét fiatal önszántából próbál - a kettős élet veszélyei dacára - közös jövőt tervezni. Ezt sikeresen lerombolják az alkotók azzal, hogy Peterre kényszerképzeteket rónak a prequel-ban meghalt Stacy kapitányról. Érdekes, hogy Peternek a bácsikájáról nincsenek ugyanilyen víziói, pedig az ő halála volt elvileg a legnagyobb érzelmi ráhatás az életében.
Aztán meg rátestálják a szülei miatti öncélú rágódást, amin Gwen sem tudja túllendíteni. Peter egyfolytában azt hebegi évfolyam-társának, hogy fél elveszíteni őt. Erre az a megoldása, hogy hol faképnél hagyja, hol meg visszasomfordál a közelébe. Nehéz együttéreznem velük, mikor a megoldás ennyire kézenfekvő: több odafigyelés, jobb kommunikáció. Amit Peter vonzalom címén művel, az fogyatékgyanús érzelmi zsarolás, és Gwennek teljesen igazat adok, hogy inkább egy oxfordi ösztöndíjat pályáz meg, minthogy lekösse magát egy ilyen pipogya, álszent bakfis mellett.

Max Dillon, alias Electro merem állítani, hogy a leglenézhetőbb antagonista bármelyik pókember-adaptációból. Jamie Foxx egy sztereotip meg nem értett lángelmét alakít, aki - kicsit úgy, mint maga Peter - tele van félelmekkel és komplexusokkal. Mindenki átnéz rajta, huszadik senkiként robotol még szülinapján is, a gigászi Oscorp millió alkalmazottja között. Miután Pókember egyszer az utcán megmenti, intenzívebben bálványozza, mint Edward Nygma Bruce Wayne-t. És legalább annyira könnyen gyűlöli majd meg, mikor csalódik benne.

Természetesen látványos a szupereje, amivel akár egész Manhattantől képes elszívni az áramot, illetve tiszta elektromossággá változtatni a testét. Nem különben a metamorfózisa, ahogy beleesik egy csomó kísérleti angolna közé, és az elektrokisülés valahogy elkékesíti a bőrét. Nem sok értelme van, de látványos. Viszont az indoka, ami miatt korábbi bálványát, Pókembert meggyűlöli, egyszerűen nevetséges. Mikor az utcán találkoznak, egyre csak győzködi a kötelezően idióta rendőrséget, hogy nem ura erejének. Majd a következő percben már nem a saját, hanem Pókember arcát látja szerteszét a felhőkarcolókon. "Önző vagy." Az egész jelleme annyiból áll, hogy vágyódik a reflektorfénybe.

És anélkül, hogy részleteznem kelljen: masszív hányinger kerülgetett a cuppogós dilidokitól, aki a fogva tartását felügyelte!

A csodálatos Pókember 2. fő vesztesége mégis Harry Osborn, akit Dane DeHaan formál meg. Ennek az emós, apukedvenc aranyifjúnak minden jelenéséből valahogy az önteltség és a mások lenézése tükröződik. Ővele esélyem sem volt együttérezni, amiért egy gigacég alapítójának magányos gyereke. Sem pedig azért, mert annak nemcsak vagyonát, hanem ritka betegségét (nem, nem a Mcgregor-szindróma) is megörökölte. És miután New York hálószövőjét saját fő ellenségévé nyilvánítja, csúcsra járatott seggfejjé vedlik, aki Electro-t az egész városra rászabadítja, csak hogy előcsalja Pókembert.

Székem karfáját vágtam volna a vászonhoz, mikor láttam, hová és hogyan viszi a dramaturgia Harry jellemfejlődését. Mikor rájön, hogy Pókembert az Oscorp egyik génmanipulált pókja ruházta fel erejével és regeneratív adottságaival, megkéri megriogatja Petert, hogy valahogy hívja őt ide. És ekkor jön a fekete leves. Mikor Pókember megjelenik neki, egészen közel ül hozzá, hogy nemet mondjon. 

Tudom, hogy Peter Curt Connors esetének ismétlődésétől tart, aki az 1. részben Gyíkká változott. De ez akkor is már az undor határát átlépő képmutatás. Mégha hisztis hülyegyerekként viselkedik is, Harry a legközelebbi barátja, és voltaképpen haldoklik. Minek jött el, ha úgysem segít? Tényleg azt hiszi, hogy így majd letesz a szándékáról? Azért is ellenszenves nekem Peter viselkedése, mert saját, lelkesen hangoztatott szlogenjét pisili le azzal, hogy így utasítja el Harry kérését. Pókember elvileg "reményt ad az embereknek", ezért menti meg őket naponta New York-szerte.

Mikor utánaolvastam, hogy az előző rész íróit a Sony lecserélte, világossá vált, hogy az új írók nem értették, mi jelent Peter Parkernek Pókember alakja: a bűnözők hajszolásával nem pusztán "reményt adni" akar New York-nak, hanem példázni, hogy minden egyes ember értékes és különleges, így bármelyik átlagfickó hőssé válhat, ha úgy adódik. Ezért haverkodott Maxszel is, mikor először találkoztak. Ha Peter helytelen döntéseiből nem sütne a felelőtlen önbálványoztatás, akkor ez folytatná a felelősségtanulás folyamatát, amit Ben nagybátyja sulykolt belé az eredettörténetben.

Mi az, hogy az igazgatótanács egyik tagja egyszerre úgy dönt, hogy kihajítja Harryt a saját cégéből? Magyarázat nuku. A toporzékoló főszemét-tanácstag is mindössze azért van jelen, hogy megadja Harrynek az egyik kísérleti szérumot, amitől a zakkant kölyök a megmenekülését reméli. Véletlenül akad a részlegen egy különleges páncélruha, és feltehetően egy antigravitációs sikló is, és presztó: kész van Pókember talán legnagyobb nemezise, Green Goblin. Végül pedig a szanatóriumban viszontlátja apját, Normant, aki mégse halt meg, és még van néhány széruma meg páncélja a raktáron. Olcsó reklám a következő tárcafejő Pókmozinak - valószínűleg 2016-ra.

Amennyire ki tudom olvasni, az egyik témája a filmnek az időnk megbecsülése. Gwen zavaros nyitóbeszéde - mely amúgy elcsépelt sejtetés, hogy a karakter meg fog halni - azt üzenné elvileg, hogy az életünk nemcsak véges, de nagyon ritka, hogy ugyanaz a lehetőség kétszer is megadatik benne. Mindegyik szereplő életében valami módon jelen van az időhiány. Nem tudhatjuk, lesz-e elég időnk megtenni, amit akarunk:

• Peter rendre halogatja a döntést, hogy vállalja-e a közös jövőt Gwennel;
• Pókembernek szinte nincs magánélete, annyit bogarássza New York csirkefogóit;
• Richard Parkernek élete utolsó percében sikerül hátrahagyni leleplező fájlját az Oscorpról;
• May néni minden idejét arra áldozza, hogy gondoskodhasson Peterről, akit fiaként szeret;
• Maxnek saját szülinapján nem jut ideje magára, és kis híján egész élete rámegy;
• Harry nem tudja, hogy egyáltalán hány nap van hátra az életéből. "Nekem NINCS már időm!!"

Hogy közvetlenül Electro legyőzése után jelenik meg először Zöld Manó, belépőnek egész hatásos. Peter és Gwen nagynehezen legyőzték azt a statikus őrültet, erre felbukkan egy még őrültebb, még veszélyesebb gonosz. Egy minimális észt azért mutat, hogy Osborn Gwen láttán felismeri, hogy Peter és Pókember ugyanaz a személy, tehát a saját barátja "árulta el". A dráma ebben sajnos közel sem olyan erős, mint lehetett volna. Az írók feltűnően mentegetik Petert: Gwen az ő aggályai ellenére keveredett oda, többször elszajkózza, hogy ez az ő döntése, stb. Alig működik olyan részlet a forgatókönyvben, ami a tragédia felvezetéséül szolgálna.

A kevés dolog egyike, ami szerintem úgy-ahogy megfelelőre sikerült, az maga a leszámolás. Zöld Manó direkt meg akarja ölni Gwent, hogy Peter megtapasztalja, milyen kínzó elveszíteni a reményt. "Csaló vagy, Pókember!!" Mivel a főszereplő pár jellemrajza jóval szárazabb, mint az 1. részben volt, teljesen jogos büntetésnek tűnik, hogy Peter kudarcot vall, és 5 hónapra jegeli az álarcos önbíráskodást.

Párhuzamot látok Richard és Peter esete között: a kedveseik a szemük láttára haltak meg, ahogy a kegyetlen gyilkossal viaskodtak. Még inkább ráerősít erre, mikor Peter visszatérésekor egy kisfiút lát hogy a visszatérő Rhino ellen ott ácsorog Pókemberes jelmezben. "Kösz, hogy beugrottál helyettem." Értjük a szimbolikát: Peter végre túllép a múlt, a kisfiú- és tinédzserkori  veszteségein is. Bárcsak látnám majd a 3. felvonásban, hogy tanult is a gyászából, és nemcsak visszatér az egzakt régi önáltató önmagához, akit a stúdió szerint feltétlenül mutatni akar a célközönségnek...

Az akciójelenetekről nem sok mondanivalóm van. Michael Bay örökségét idézi a rengeteg öncélú rombolás, gépjárművek és épületek összedőlése. A kamerakezelés alattuk émelyítő, és egyiknek sincs súlya, következménye. Rhino, Pókember egyik képregénybeli ellenfelét potyapetárdaként lövik el, mint őrjöngő tucatbohóc, akin a főhős a bőkezűen szórt, de többnyire humortalan vicceit köszörülheti.
Hatalmas feszültségpotenciált dobtak a kukába a producerek az áramszünettel. Max egész New York-ot megfosztja az elektromos energiától, egész a repülőgépek áramellátásáig. Semmi nem szűrődik át abból a borzalmas káoszból, amivel az éjszaka közepén egy ilyen hirtelen, általános leállás velejárna. Aztán mihelyt Gwen és Peter valahogy csapdába ejtik Electro-t, egyszerre visszatér minden áram, az utolsó amperig. Electro egyszerűen egy elpazarolt, üres figura, annyira túlfokozott erővel, ami a történet hitelét minden perccel mélyebbre ássa. Az egyetlen kreatív ötlet vele kapcsolatban, hogy Peter hálóvetőjét is túlterhelik a kisülések, így különösen kell figyelnie, hogyan mozog Electro körül.

Bebizonyosodott, hogy a Sony semmit sem tanult az előző széria hanyatlásából. Még mindig futószalagra akarnak gyártani, a Marvel, az X-men és a Transformers mintájára, vegytiszta üzleti kalkulációk szerint. Ezért van az, hogy - mint Pókember 3.-nál - annyi rajongóknak szánt morzsát zsúfolnak be egy kiszámítható vázlat mentén, hogy garantáltan bevonzzák a gimis meg egyetemista nézőket.

A csodálatos Pókember 2. nemcsak elődjéhez képest méltatlan munka:

• Peter komor családi háttere,
• néhány jól kivitelezett jelenete Gwennel
• és a gyász 

azok, amik úgy-ahogy működnek (esetleg  még Zöld Manó őrült külseje). A többi selejtes tartalom és parasztvakítás. Amíg az amerikai közönség ennyire igénytelen pénztejelő farmként viselkedik, kollektíven rábólintva bármire, ami kicsit is hasonlít a kedvenc képregényeikre, addig Pókember garantáltan a mozivászon páriája marad. Térj vissza, Póköcsi, de ezúttal igaziból!