Millió dolláros bébi

A film, amely kiütötte az Aviátort. Így emlegették a Millió dolláros bébit a 2005-ös Oscar-gála után. Súlyos, ábrándölő karriersztori ez Clint Eastwood-tól, amely utolsó harmadidejére igazi személyes tragédiába torkollik. Egy ígéretes jövő szükségtelen derékba töréséről szól, és semmi remény nem marad benne a feloldozásra - hacsak a halált nem tekintjük annak.

Maggie, a 31 éves pincérnő felkéri Frankie Dunn hajdani edzőt - most edzőterem-tulajt -, hogy faragjon belőle profit. Frankie csak nagynehezen áll rá, és innentől a lány számára sikerszéria kezdődik. A bajnoki döntőn azonban ellenfele szabálytalanul üti meg, és Maggie nyaktól lefelé örökre lebénul: csövön át kapja az oxigént, később egyik lábát amputálni kell. Nem a visszajutás itt a kérdés, hanem hogy maradt-e egyáltalán oka még továbbélni?

Megannyi "Év filmje!"-csatakiáltás közé furakszik be a véleményem, amit egyetlen mondatban így tudnék szummázni: "Életszerű és sötét sportdráma, melyben minél sötétebb a dráma-rész, annál kevésbé életszerű." Miért gondolom így? Mert bár a történet és szereplők jól kidolgozottak, a Millió dolláros bébi mentalitásában - ahogy Eddie figurája a bokszot jellemzi: - "minden visszafelé van". 

• Az egyszerű emberek egyben egyszerű észjárásuk foglyai is. 
• Egy küzdősport veteránjai ringen kívül semmiért nem küzdenek (kivéve Big Willie karakterét, mikor új menedzsert keres).
• Mindegyik karakter, aki nem sportoló, az elfajzott lelkű ún. "white trash"-kategória.
• És a vég felé egyre halmozódó dráma egy olyan témán gázol keresztül, amelyet Eastwood szinte teljesen félreért: az eutanázia kérdéskörén.

Technikai szempontból kevés dolgot lehet Eastwood-nak a szemére vetni: írás, rendezés, színészi játék terén is meglátszik a munka, a megvilágítás pedig külön plusszpont a kórházi jeleneteknél. A forrásanyag egy magát F. X. Toole-ként feltüntető edző novellája volt (Rope Burns: Stories from the Corner); ebből Paul Haggis forgatókönyvírónak sikerült egyenes, átlátható történetet felvázolnia, amire aztán támaszkodni lehetett. Eastwood pedig nem sajnál időt és párbeszédeket rááldozni arra, hogy a 3 legfontosabb karakter háttérét és egyéniségét kibontsa. 
Emiatt sajnos néhol túlzottan belassul a tempó; nagyon átlátszik, hol akarunk most a fő szállal foglalkozni, és hol teszünk kitérőt a szereplők magánéletébe. Eddie, a gondnok pl. maga is bokszoló volt, míg fél szemére meg nem vakult. Mikor a terem helyi vézna fiúját egy fekete srác épp elverni készül, Eddie - akit az elromlott WC-vel elcsaltak onnét - bemegy a ringbe, és móresre tanítja a "kihívót". Az a jelenet elejétől a végéig fantasztikus, számomra a legjobb mozzanat az egész produkcióból!

Nem ismerem ugyan a boksz szabályait, de több dolog sántít nekem Maggie döntő küzdelme kapcsán. A lány, immár Frank sikeres növendékeként a bajnokkal, "Kék Medve" Billie-vel kerül szembe, akiről köztudott, hogy "szeret csalni". Tudomásom szerint keményen szankcionálják azt, aki a harcok során csal, illetve életveszélyes sérülést okoz - függetlenül attól, mennyire "népszerű" a közönség körében. És az infó róla, hogy exprosti, csak fokozza a benyomásomat, hogy egy agyatlan női "Mr. T."-t látok, aki beviszi a végzetes KO-t, és utána a figura volt-nincs.
Aztán itt van maga a meccs: Billie már a szünetben, bírói figyelmeztés után csal azzal, hogy Maggie-t megüti. Maggie pedig profihoz képest elővigyázatlanul háttal áll neki, s olyan lassan reagál, hogy épp a pofon útjába kerül. Frank ilyenekre hogy nem készítette föl? Pont nyakkal éri azt az 1-2 deciméter széles székrúdat, amit pont az ütés előtti másodpercben tettek ki, és Frank pont érinti a széket, de még nem tudja elvenni Maggie elől. A film legfontosabb pillanatát ettől jobban kellett volna megtervezni. És ezek után annyira belemerülünk a dráma sötétebb részébe, hogy említeni is elfelejtik "Kék Medvét". Holott ezért nemcsak a helyi ökölvívó szövetség tiltaná el a sportágtól, de akár az edzője feljelentése nyomán is évekig a sittre kerülne.

Eastwood tényleg hús-vér karaktereket taszít a mindennapok rideg valóságába. De közülük csak 3-nak alakul ki igazi identitása: Eddie, Maggie és Frankie. A többi visszatérő arc a történetben annál negatívabb, minél kevesebb köze van az ökölvíváshoz. Frank legutóbbi neveltje, "Big" Willie Little faképnél hagyja Franket, amiért túl sokáig tartotta vissza a bajnoki döntőktől. Ennek ellenére éretten, tisztelettel közli a hírt Frankkel: "Te már mindent megtanítottál, amit tudnom kell.". Ellenben Mickey (a név Rocky-kikacsintás?), a menedzser, akinek Frank először még átpasszolja Maggie-t, csak a pénzre hajt. Úgy is ő jön ki jól, ha nem is segít a lánynak.

És ott van Maggie családja, akik magát a lány pályaválasztását is lenézik. Tapsot érdemlő utálat és égett gennyszag terjengi be ezt a famíliát, akik még élősködni se tudnak elég okosan Maggie jóindulatán. Kiröhögték, mikor egy házat vett nekik, persze csak miután reklamáltak, hogy így elesnek a szociális segélytől. Köztük is Maggie anyja a legundorítóbb fajta hájpacni: mikor a lebénult Maggie-vel a nevükre akarják iratni a házat, abból nem a drámát éreztem ki. Hanem hogy mi tartott ilyen sokáig Maggie-nek a Bugyrokba küldenie ezt a vérszívó társaságot. Szóval Eastwood ötlete a diszfunkcionális családmodellről igen karikatúra-szerű.

Mondanom sem kell, hogy Hillary Swank Eastwood-dal és Freeman-nel is jó színészpárost alkot. Eddie biztatja kezdetben Maggie-t, hogy ne adja fel, és mire Frankie rááll, hogy eddze őt, már nem az a zöldfülű kezdő, mint mikor először látta őt. Némely szóváltásukba még egy csipetnyi humor is beférkőzik:
"Nem érzem magam öregnek."
"Ja, hát én se, de nem látsz engem 21 éveseket püfölni, vagy igen?"
Olyan érzésem van, mintha a boksz egyfajta menekülés volna ennek a 2 embernek: Frankie évek óta hiába ír leveleket távol élő lányának, és fél a felkaroltjait egész a döntőkig elvinni. Maggie pedig egy sehonnani iskolázatlan félárva, aki ahelyett, hogy az elfajzott rokonsága mellett vegetáljon, egy valószerűtlen álmot kerget. Tulajdonképpen kipótolják egymásban az apa-lánya kapcsolat hiányát. Frankie hobbija a kelta nyelv, és egy kelta kifejezés szerepel a köpenyen, amit Maggie-nek ajándékoz, amiről a film végén megtudjuk: "véremet" jelent.

Kemény érzelmi zsarolást érzek ki a mozi utolsó harmadából, és számomra belerondít a lány amúgy valóban szívfájdító tragédiájába. Együttéreztem Maggie-vel a cselekmény nagy részében: örökre elvették tőle az álmát, amit épphogy csak elért, valószínűleg soha többé nem fog tudni járni, és 2 idős embert jobban izgatja a sorsa, mint a saját rokonait. Eddie és Frankie a valódi családja, nem a csülökember anyja és társai. Tehát a lánynak elvileg minden oka megvan arra, hogy ne akarjon tovább élni, hogy véget akarjon vetni az egésznek. 

De aztán Eastwood erre a tragikumra helytelenül még plusszba rájátszik, mikor Maggie arra kéri Frankie-t: segítsen neki megölnie magát. "Az emberek skandálták a nevemet. Magazinokban szerepeltem. Ne hagyd, hogy ezt elvegyék tőlem!" És mikor Frankie nemet mond, a lány kétszer elharapja a nyelvét. Én ebből azt olvasom ki, hogy lány "álmának" lényege, amiért egész idő alatt küzdött, a bokszbajnokot övező siker és dicsőség áhítása volt. Mivel nem bírja elviselni, hogy elfelejtsék, Frankkel megöleti magát, és a férfi elkárhozott árnyként távozik a felügyeletlen kórházi szobából. 

Igenis önző Maggie viselkedése, mert kihasználja Frankie oly lassan elnyert törődését - mint korábban az övét a pereputtya. Kényszeríti, hogy tagadja meg az ösztönt, hogy óvni próbálja egy szeretett személy életét. Eastwood úgy állítja be, mintha Franknek most is csak azt kéne leküzdenie, hogy mindenáron óvni próbálja a neveltjei épségét. "Ne papoljatok itt, hogy "küzdjön csak tovább a csaj", mikor lószart se tudtok a kínjairól!"


DEHOGYISNEM!! 
Nekem a saját családomban volt olyan rokonom, aki mindkét lábát elvesztette fiatal korában, és még évtizedekig élt jó közérzettel, és sajnálat vagy szánakozás helyett valóban becsülték őt a helyi ismerősei! Úgyhogy van némi fogalmam arról, mit jelent félemberként megtalálni a mentális hidat szeretet és életakarás között.

(Phuuhh...!)

Eastwood állítása szerint filmje az amerikai álomról szól, illetve az álmok elvesztéséről. Kijózanítja a naivabb nézőket, mennyire hosszú, áldozatos folyamat egy álmot követni, és karriert építeni belőle. Szereplőire végig ragadozóként les a magány, a cinikus közöny és a kudarc réme. A  főszereplő trión kívül minden figura sekélyes jellemrajzot kap, és a dramaturgia elsiklik a kényes témák felett, amiket érint - elsősorban a kórházilag igazolt gyilkosság témáját. Hollywood-ban a dráma-műfaj még tanulja, hogyan kell bánni az ilyen reménytelen élethelyzetekkel. Ez a darab viszont már egy lépés a helyes irányba.

Minden panaszom ellenére a Millió dolláros bébire egy "Jó" minősítést adok. Ajánlom a megtekintését, mégha nem is értek egyet a morális oldalával.