Non-Stop

"Ez a vadállat földbe paszírozza a gépet!"

(Die Hard 2.)

Liam Neeson ideális jelölt akcióhős alakítására. Amellett, hogy a kellő karizmával és több mint elégséges termettel rendelkezik hozzá, olyasmit képes megjeleníteni, amit a zsáner legtöbb skatulyaszínésze képtelen volna. A drámaiságot. Arcán fantasztikusan képes tükröződni a hétköznapi ember minden kétsége és sosem mutatott fájdalma, és az ezen szükségből felülemelkedő, józan tettrekészség. Az érett szellem jelenléte. 

Bill Marks légi marshall titkos frekvencián üzenetváltásba kerül egy terroristával. Vagy átutal 150 millió $-t egy számlára, vagy 20 percenként megöl egy utast a gépen. Mivel az utasok közül bárki lehet a tettes, és saját múltja sem makulátlan, Marksot a hatóságok nagyon hamar mint a gépeltérítőt azonosítják a médiában. És így kéne megtalálnia a gyilkost!

Jaume Collet-Serra, aki megcsinálta a Viasztesteket és az Ismeretlen férfit - utóbbit szintén Neesonnal - most a 9/11 utáni repülésbiztonságot állítja pengeélre. Köztudott, hogy az amerikai kormány - és sajnos Hollywood is - 13 éve sulykolja, mennyire valós kockázat manapság a gépeltérítés, a terrorizmus. 9/11 óta rendszeresen légi marsallok felügyelik a járatokat, és ha bárki gyanús, azonnal felléphetnek ellene. 

Collet-Serra szerintem ezt a kiszáradt ál-mítoszt akarhatta felforgatni: antagonistája úgy játszik, hogy a biztonság főemberét minden protokoll és elszánt intézkedés csak még bűnösebbnek láttatja. Mintha ő jelentené a tényleges fenyegetést az utasokra nézve. Igen éles politikai kritikát sejtek itt a mélyben, és sajnálom, hogy végül nem tud kibontakozni. A rendező erőteljesen feszült atmoszférát teremt, és ezt kb. a film 2/3-ában meg is őrzi. De aztán a vége felé a cselekmény, a mondanivaló és a szereplőmozgatás is fokozatosan szétesik benne - nem beszélve magáról a gépről.

A zárt, szűk helyszín keltette klausztrofóbia eleve besegít a feszültségkeltésben. A rendező tudatosan nem kerekítette ki a történetet és a karakterek hátterét, hogy ezzel is erősítse a bezártság érzetét. Marks-nak messze nem ez az első ellenőrző útja, de a szakmai tudása ezúttal haszontalan. Nem tudja megmondani

• melyik és hány utas az elkövető,
• melyikükben mennyire bízhat akárcsak 1 pillanatra is,
• sőt a gyilkos módszerét sem ismeri.

Ráadásul a legelső gyilkosságot épp ő kényszerül elkövetni, mikor egy kollégája pisztollyal rátámad, nehogy kiderüljön, hogy drogot csempészik.

Julianne Moore a főhős alkalmi segítőjét játssza, akire szintén többször vetülget a gyanú árnyéka. Jen picit túlbuzgó alakja az egyetlen olyan mellékszereplő, aki személyként megjegyezhető. Párosítása Neeson-nal érdekes ötlet, de működik: Jen és Bill között azért találtam érdekesnek a csapatmunkát, mert nincs igazán jellembéli átfedés köztük, mégis gyorsan vág az eszük. Mikor Bill Jenre gyanakszik, a nőnek 1-2, alig más hanglejtésű szó elég, hogy ezt átlássa.


A többiek azonban már tényleg nem voltak többek tologatott archetípusoknál:

• a fehér utaskísérő
• a fekete utaskísérő
• a fekete programozózseni (Íme a magyarázat, hogy törhető fel titkos frekvencia, és nyitható egy vadidegen nevére bankszámla!)
• a mohamedán orvos
• a gyűrött, tar zsaru

 stb.

Neeson karakterét egy másik blogíró úgy jellemezte, mint az Elrabolva Bryan Mills-e ötvözve John Ottway-jel a The Greyből. Van benne igazság: Bill Marks alkoholista, magányos rendész, akinek kislánya leukémiában halt meg, és ő inkább távol maradt tőle, mintsem végignézze a leépülését. Őt reprezentálja az a kislány-utas, aki szülői felügyelet nélkül utazik a járaton (Bill helyében megkérdeztem volna, miféle szülő küld gépre egy akárcsak 10 éves gyereket egyedül??!).

Különös módon nem hatott erőltetettnek a mozzanat, ahol Marks mindezt beismeri a már nyíltan ellene fordult utasoknak. Hiábavalóan ostoba lett volna az őt elítélő médiaadás és az utasok nyílt támadása után is a rend őrének szerepében intézkednie. A legtöbbünk Marks helyében valószínűleg jobban odafigyelne - még ekkora vészhelyzetben is - arra, hogy az utasok bizalmát megalapozza. Ami leszűrhető az esetből, hogy az ellenőrzések, a rang és a protokoll nem helyettesíthetik a polgári lakosság kooperációját. Végülis: az előírások célja elvileg az ő biztonságuk.

Szinte mindenki kritizálta ezt a filmet, hogy a bábmester lelepleződése egyben a film leggyengébb, tolókocsis lábakon álló darabkája. Ő volt az az ember, aki még a reptéren egy rövid párbeszédet folytatott Marks-szal, aztán a marsall ott találja az utasok között. "Mi lett Amsterdammal?!" Hogy épp ő a tettes, és az, ahogy elkendőzik a bűnösségét az írók, az még rendben volna.

Minden egyéb szempontból csalódás a karakter:

• Lelepleződése egy bagatell hiba és a saját túlreagálása miatt következik be.
• Semmi jelenléte a vásznon, akár tetteti magát, akár nem.
• Nem olvasható le róla az a magas intelligencia-hányados, amit ennyi előkészület, taktika és az események fölötti kontroll fényében látnunk kellene rajta.
• Mégha az adatgyűjtés, a mérgezett tűk használata be is jön... honnan tudja, hogy amit eltervezett, az pontosan be is fog jönni? Még el is dicsekszik vele: "Van fogalma róla, hogy milyen könnyű volt?!"

Végül: a merénylő motivációja nem egyszerűen "gyenge" vagy "vékony". Mikroszálas! Egyetlen zaklatott nagymonológgal reklamál azon, mekkora hazugságnak tartja az USA külpolitikáját és a terrorizmus elleni óvintézkedéseket. Reménytelen kibogozni a zagyva mondatokban a vezérfonalat. Közvetlenül csak az esik le a nézőnek, hogy a fickó marhára rühelli a biztonságos légi utazás reklámját. Mivel a légi marsall munkája ezt jelképezi, kiválasztja közülük a leglabilisebbet, és gondosan besározza. Oké! De hogy ennek mi köze a közel-múlt közel-keleti háborúihoz, az nem derül ki. Marad a fegyveres nyafogás.

És ezt a forgatókönyv-szuvasodást az alkotók a létező legbagatellebb módon próbálják meg betömni. Látványos akcióval.

• Nem elég, hogy belerakták az elcsépelt időzített bomba elemét (mégha drót nélkül is);
• Nem elég, hogy a vadászgépek és a légi irányítók elkeserítően süketek arra, hogy mik a valós történések;
• Nem elég, hogy a zuhanó gépen Bill külön-külön eltusakodhat mindkét elkövetővel. 

Hogy lehet az, hogy a gép legalább 20 helyen eltört és behorpadt (Bill cigizéséből látjuk, hogy a füstriasztó eleve nem működött), mégis egyben marad annyira, hogy ezt halljuk földet érés után a légi utaskísérőtől: "Jelentem: mindenki szerencsésen lejutott." Ez egyszerűen nem létezik: az a zuhanás legalább egy tucat utas életét követelte volna. Csak én érzem abszurdnak, hogy egy rendőr viccelődik Billel, miközben meglőtt mellkassal zuhant kilométereket az égő, szakadozó gépen?

Ez az első olyan idei mozifilm bármelyik zsánerből, ahol a különbség a film eleje és vége között ennyire kiáltóan nagy. Könnyű volna elintézni, hogy van egy jó meg egy rossz fele, hisz az közepest ad ki, annyira rossz pedig nem volt az összélmény. Kénytelen vagyok az általános iskolai tanárok módszerével élni, és részpontozni a 3 nagyegységet:

1. Bevezetés: 8/10, nagyon erős atmoszférateremtés
2. Bonyodalom: 7/10, ügyes kitalálósdi (a tettes személyéről), de semmi rendkívüli 
3. Befejezés: 3/10, gyenge, de legalább jó teátrális.

A Non-Stop-ra végülis egy erős közepest adok. Az utolsó 15-20 perc sokkal gyengébb sztorifronton, és a mellékszereplők többsége csupán sztereotípia. De amíg a terrorista kiléte - és gyengesége - le nem lepleződik, amíg a cselekmény nem próbálja megindokolni önmagát, addig egy nagyon erős hangvételű, izgalmas thrillert követhetünk nyomon.