102 kiskutya

Amikor egy komédiafolytatás egyetlen létezésalapja a pluszpénz, és története tudatosan kerüli, hogy bármit hozzátegyen elődjéhez, 1 dolog marad, ami szórakoztatóvá teheti a végeredményt. A viccek. Ha ez nem működik, lehet temetni az aktuális vígjátékot.

Az ilyen fölös folytatások sorába állt be a 102 kiskutya. A sztori egy névkártyán elfér, a színészi játék unott, megrágott, a visszatérő Glenn Close pedig ismét kötelezően túljátssza magát Szörnyella De Vilként. Az egész úgy szomjazik a megható, mint nevettető vagy értelmes pillanatokra. Ezek beemelése viszont megbolygatná a film síkegyszerű, biztonságos formuláját, ezért nem érdemes keresni őket. Legfeljebb annyi, hogy a nagy- és kis dalmaták aranyosak - főleg az egyik kiskutya, aki sokáig folt nélküli marad. 

A "szörnyen ördögi" Cruella De Vilt a börtönpszichiátrián lelkes állatbaráttá szelidítették az évek során. Szabadulva felvásárol egy állatmenhelyet, jótékonykodik a környék kutyáival. Ám a londoni Big Ben búgó harangja elmulasztja a terápia hatását, és De Vil megint dalmataszőrmére éhezik (sőt egy ponton az egész várost fehér alapon fekete pöttyösnek vízionálja).

Elgondolás és kivitelezés terén sem nyújt értékelhetőt a klasszikus mese 2000-es feldolgozása. Nincs miért érdekeljen minket az események alakulása. Hiába látjuk az elején, ahogy De Vil a régi önmaga szöges ellentéteként bájolog: az embereknek és az összképnek sincsen súlya, sem kontextusa. Egyszerűen megismétli az előző film cselekménymenetét: De Vil ott is csak félidőtájt nyúlt törvénytelen eszközökhöz, hogy a kiskutyákat megkaparintsa. És ezúttal is talál cinkostársat a pöttyös bunda tervéhez, Gérard Depardieu karakterének a személyében.

Egyetlen különbség van: De Vilben most még a bosszú is fortyoghat, amiért néhány dalmatakölyök miatt került börtönbe, majd agymosó kúrára.

Igaz, hogy nekem személy szerint már az 1. rész sem nyújtott többet, mint egy butus Disney-rajzfilm, élő szereplőkkel. De ott legalább pislákoltak itt-ott megkapó pillanatok: a kutyatulajdonos pár találkozása, vagy ahogy a kutyák az erdőben elkezdenek mentőakciót formálni. A maga röhejes módján még Szörnyellát is sikerült belegyömöszölni a "bogaras üzletasszony" koncepciójába. Itt viszont De Vil már tényleg nem egyéb live-action rajzfilm-figuránál, akinek kétféle arca van: síkegyenes jótét-lélek, síkegyenes mániákus.

Az új kutyatulaj főszereplők, Chloe, De Vil nevelőtisztje, valamint Kevin Sheperd totálisan megjegyezhetetlen töltelékfigurák. Tőlük az is érdekesebb volt, ahogy a kutyakölykök a párizsi tortagyárban ismét túljárnak Szörnyella mikroméretű eszén.

Egy dologban azért a 102 kiskutyának sikerült "megugrania a cápát". Vagyis: sikerült olyat mutatnia, amihez hasonló talán előfordult az előzményfilmben, de itt már biztos, hogy nevetségesen vad ötlet.

Míg a '96-os alkotásnál De Vilt csurom sárosan vitte el a rendőrség, addig itt egy gigászi tortába foglalva láthatjuk őt! Amit utána sortűz-szerűen le is fröcskölnek a dalmatakölykök! Alighanem ez a poén a legemlékezetesebb dolog az egészben. Még valahol vicces is lehet belegondolni, hogy egy nő nem tortából ugrik ki, mint az ünnepi zsúrokon, hanem a tortába beépítve bukkan elő.

Tudom, hogy nem túl etikus úgy írni egy filmről, hogy azt esélye se legyen kedvelni valakinek. De úgy érzem, semmi gondolat vagy érzelmi motor nem volt a 102 kiskutya mögött: az egész nem több, mint Szörnyella De Vil spin-off-ja. Idiotizmustól dagadó rágcsakomédia, ami csak arra jó, hogy De Vil képét áthúzott piros karikával használhassák a helyi állatvédelmi szervezetek.