Az Igenember számomra Jim Carrey utolsó szerethető mozifilmje. Hát ha még jó is volna...! A történet egy önbizalomhiányos bankhitelezőről szól, aki vegetálva éli megszokott, semmitmondó életét, mígnem részt vesz egy közösségi szemináriumon, és megfogadja, hogy gyakorlatilag mindenre igent mond. És érdekes módon: a módszer hamar látványos eredményeket hoz a számára.
Miután megismertem a film jóváhagyásának körülményeit, nyilvánvaló lett, miért vállalta el Carrey ingyen a főszerepet - mégha cserébe részesült is a bevételből. Ez a tervezet egy mentőmellény. A gumiarcú humorista régi energiáját és játékosságát villantja meg Az igenemberben. De ezután többé már nem tudott igazán ragyogni a szerepeiben; karrierje ma lényegében egy helyben toporog. Mintha közismert kreatív humorát már minden oldalról kiélte volna, és már nem maradt friss projekt, amiben újat mutathat.
Részben pont ezért lett Az Igenember közönségsiker-produkciója. A közönség pontosan tudta, mit várjon tőle. A korábbi Jim Carrey-vígjátékok ismerős formuláját kapták meg: a kedvelhető átlagfickóval valami felsőbb erő rendkívüli dolgot tesz, és mialatt ehhez próbál - ritka strapásan - alkalmazkodni, okul is belőle, és mire véget ér, egy széphölgy tünteti ki az átlagfickó jellemfejlődéséért. Ugyanerről szólt dióhéjban a Minden6ó vagy A Maszk.
A Yes Man mégis leginkább a Hanta Boy-ra hasonlít történetében: Carl is egy elvált karrierista, aki közömbösen végzi munkáját, és a kevés ember az életében kiábrándító alaknak tartja őt. Csak míg az ottani főszereplő hazudni válik képtelenné, addig Carl nemet mondani. Miután egy régi haverja meggyőzi, hogy menjen el Terrence Bundley filozófus előadására, ott megfogadja a tömegnek, hogy "igenember" lesz. Azaz: leszámol régi, kishitű életmódjával és annyi lehetőséget ragad meg maga körül, amennyi csak kínálkozik.
Kellemeset nevettem a poénok nagyobb felén, és a sztori naprakész tanulsággal szolgált. Merj élni és kockáztatni! Ne pazarold el az életed a 4 fal között! Épp ezért sajnálom, hogy a filmnek nincsenek nagy ambíciói. Nem meri igazán körbejárni a témáját. Ismeri a saját képletét, tudja, hogy az mire-kire épül, és beéri vele, ha azt könnyed humorral tálalhatja. De annyira kicentizett a forgatókönyv, hogy a férfi életének változása már az első negyedóra után kitalálható, és maga a folyamat sincs igazán tagolva vagy kigondolva.
Carl Terrence előadásán egy magától értetődő visszásságot nem kérdez meg az egész tanról. Ha az életben minden egyes lehetőségre igent mondunk, mígnem kifáradunk... akkor hogy teszünk különbséget jó és rossz döntés között? Persze, hogy vicces egy banki dolgozó szinte mániákus igent mondása mindenre és mindenkire. De nem adna egy kis plusz hátszelet a humornak, ha ezt tudatosabban tenné? Úgy értem: megtanul koreaiul, gitározni, repülőt vezetni és még ki tudja mit... aztán mikor Terrence közli vele, hogy a fogadalom csak improvizáció volt, meg van lepve.
Egy okosabb Carllal is lett volna létjogosultsága a jelenetnek, ahol a mentorfigura végül tisztázza a főhősnek, mit értett félre a tanításából. Hogy ennek a sorozatos rábólintásnak be kell épülnie az ember mindennapi mentalitásába, nem pedig görcsösen rá kell vágni mindenre, hogy "IGEN!". Az alapszitu, amiből a viccek zöme ered, semmit nem kopott volna ettől.
Carrey a legjobb hölgypartnerét kapja meg Cameron Diaz óta: Zooey Deschanel nemcsak helyes teremtés, de alakítása rezonál és szinkronban mozog a Carrey-ével, anélkül, hogy feltűnően utánozni próbálná. Allison egy spontán, életszerető lány, aki - mint Carl is szóvá teszi - szöges ellentéte az ő régi, maradi énjének. Tetszettek a meghitt pillanatok kettejük között. Aztán persze jön a tipikus drámai rükverc: az immár szerelmes lány tudomást szerez a módszerről, megbántódik (azt hiszi, a kapcsolatuk is csak Carl önterápiájának a része volt), majd Jim Carrey karaktere kiizzadja a nagy békülést,- nem csekély röhejfaktort is adva a pillanathoz.
Egyetlen pillanat adódik, ahol Carl végre önerőből "mond nemet", és ez az, amikor a volt felesége - frissen szakítva saját pasijával - épp megpróbál kibékülni vele. Itt végre nem a balekot láttam Carlban nőügyek terén, bár a jelenet így is humoros. Régi, rozsdás életszemléletét a válása mélyítette el: most exneje elutasításával többet bizonyít a nézőnek, mint hogy "nono! én már más ember vagyok!". Ez így klisé volna! Allison nemcsak arra kellett neki, hogy megtanuljon újra kapcsolatban élni. Ő azzal 1 bizonyos személlyel akar kapcsolatban élni, mégha az összeköltözésre még nem is áll készen.
Amilyen kiszámítható az egész románc, örültem, hogy pár apróság színezett rajta egy kicsit. Pl. Carl pont akkor ismerkedik meg Allisonnal, miután először tette nevetségessé magát az új filozófiával. Frusztráltan azon töpreng, hogy abbahagyja az egészet. Aztán a lánnyal motoroznak egyet, és amaz - csak egy kicsszott megjegyzése okán - szájon csókolja. Ez győzi meg Carlt, hogy a módszer működik.
És ennek fényében őszintébb is a férfi bocsánatkérése a legvégén. "Ha nincs ez a filozófia, mi sem találkozunk!" Én ezt annyival kiegészíteném: nemcsak a "filozófia" hozta össze Allisonnal (kétszer is), hanem a nő adta meg Carlnak a kezdőlökést, hogy a módszerhez ragaszkodva helyrepofozza az életét. Nem hiszem, hogy egy kevésbé boldog végkifejlet lendített volna a középszerű történeten. Szerintem indokolt, hogy lássuk, hogy Carlnak nemcsak az új életszemlélete, de a hűsége is jutalmat nyer.
"Azért sem mondom ki azt a szót!"
"Jó, a "talán" is megteszi."
Carl Terrence előadásán egy magától értetődő visszásságot nem kérdez meg az egész tanról. Ha az életben minden egyes lehetőségre igent mondunk, mígnem kifáradunk... akkor hogy teszünk különbséget jó és rossz döntés között? Persze, hogy vicces egy banki dolgozó szinte mániákus igent mondása mindenre és mindenkire. De nem adna egy kis plusz hátszelet a humornak, ha ezt tudatosabban tenné? Úgy értem: megtanul koreaiul, gitározni, repülőt vezetni és még ki tudja mit... aztán mikor Terrence közli vele, hogy a fogadalom csak improvizáció volt, meg van lepve.
Egy okosabb Carllal is lett volna létjogosultsága a jelenetnek, ahol a mentorfigura végül tisztázza a főhősnek, mit értett félre a tanításából. Hogy ennek a sorozatos rábólintásnak be kell épülnie az ember mindennapi mentalitásába, nem pedig görcsösen rá kell vágni mindenre, hogy "IGEN!". Az alapszitu, amiből a viccek zöme ered, semmit nem kopott volna ettől.
Carrey a legjobb hölgypartnerét kapja meg Cameron Diaz óta: Zooey Deschanel nemcsak helyes teremtés, de alakítása rezonál és szinkronban mozog a Carrey-ével, anélkül, hogy feltűnően utánozni próbálná. Allison egy spontán, életszerető lány, aki - mint Carl is szóvá teszi - szöges ellentéte az ő régi, maradi énjének. Tetszettek a meghitt pillanatok kettejük között. Aztán persze jön a tipikus drámai rükverc: az immár szerelmes lány tudomást szerez a módszerről, megbántódik (azt hiszi, a kapcsolatuk is csak Carl önterápiájának a része volt), majd Jim Carrey karaktere kiizzadja a nagy békülést,- nem csekély röhejfaktort is adva a pillanathoz.
Egyetlen pillanat adódik, ahol Carl végre önerőből "mond nemet", és ez az, amikor a volt felesége - frissen szakítva saját pasijával - épp megpróbál kibékülni vele. Itt végre nem a balekot láttam Carlban nőügyek terén, bár a jelenet így is humoros. Régi, rozsdás életszemléletét a válása mélyítette el: most exneje elutasításával többet bizonyít a nézőnek, mint hogy "nono! én már más ember vagyok!". Ez így klisé volna! Allison nemcsak arra kellett neki, hogy megtanuljon újra kapcsolatban élni. Ő azzal 1 bizonyos személlyel akar kapcsolatban élni, mégha az összeköltözésre még nem is áll készen.
Amilyen kiszámítható az egész románc, örültem, hogy pár apróság színezett rajta egy kicsit. Pl. Carl pont akkor ismerkedik meg Allisonnal, miután először tette nevetségessé magát az új filozófiával. Frusztráltan azon töpreng, hogy abbahagyja az egészet. Aztán a lánnyal motoroznak egyet, és amaz - csak egy kicsszott megjegyzése okán - szájon csókolja. Ez győzi meg Carlt, hogy a módszer működik.
És ennek fényében őszintébb is a férfi bocsánatkérése a legvégén. "Ha nincs ez a filozófia, mi sem találkozunk!" Én ezt annyival kiegészíteném: nemcsak a "filozófia" hozta össze Allisonnal (kétszer is), hanem a nő adta meg Carlnak a kezdőlökést, hogy a módszerhez ragaszkodva helyrepofozza az életét. Nem hiszem, hogy egy kevésbé boldog végkifejlet lendített volna a középszerű történeten. Szerintem indokolt, hogy lássuk, hogy Carlnak nemcsak az új életszemlélete, de a hűsége is jutalmat nyer.
"Azért sem mondom ki azt a szót!"
"Jó, a "talán" is megteszi."
A poénkészlet 1-2 csattanója erőteljesen kilóg a többi közül, és nem biztos, hogy jó irányba. Időbe telt megszoknom Carl izgága szemüveges kollégáját a bankból. Az idős szomszédasszonyhoz kapcsolódó poént pedig konkrétan gusztustalannak találtam! Teljesen unszimpatikus az a hajléktalan csöves, akit Carl kisegít: elfuvarozza a semmi közepére, az pofátlanul elkéri az összes pénzét, Carl meg nekiadja. Zsebre tett agyúnak kell lennie annak, aki részvét vagy megszánás nélkül ilyet tesz.
Legfurcsább humorötletnek épp a legutolsó jelenetet tartom, ahol ismét látjuk Terrence igenelésről tartott előadását, és a szónok döbbenten látja, hogy hallgatósága egytől egyig pucér. "Szűz anyám...!" Carl korábban hátul szellős kórházi ruhában robogott el Allison futókurzusára. Talán ez is arra reflektál, milyen banális dolgokhoz vezethet, ha minden örömötletre igent vakkantunk? Miután végig ezt láttuk a főszereplő példáján, ennek se látom sok értelmét.
Zárógondolat: minden kiszámíthatósága mellett is élvezhető kikapcsolódás. Nem próbál erősen romantikus vagy filozofikus lenni, és ezt sajnáltam is. Középszerű, de itt-ott azért meg tud fogni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése