Greenland - Az utolsó menedék

Gerard Butler és Morena Baccarin valahogy emberibb „amerikai átlagcsaládot” prezentáltak nekem a Greenland-ben, mint az ilyen egy tucat-katasztrófafilmek zömében lenni szokott. Ez azonban csak a színészek érdeme: kémiát éreztem köztük, drukkolni tudtam a figuráiknak, hogy a gyerekkel együtt átvészelhessék a világvégét. Kár, hogy a stáb bátortalan munkája sztori, karaktermélység, dráma, témakibontás, szóval a szokásos "mellékes" dolgok terén fantáziaszegény lett, külsőre pedig inkább egy zsenge tévéfilm benyomását keltik.

Szóval a Clarke-üstökös (talán a sci-fi-író Arthur C. után?) sok darabból áll, melyek széttöredezve tartanak a földfelszín felé, és a legnagyobb töredék kréta-kor-végi erejű kihaláshullámot okoz majd, mikor becsapódik. Ezért Washington titkos SMS-ekkel üzen a kiválasztottaknak, akiket spéci csuklópánttal ellátva katonai bázisokra, onnét pedig a grönlandi szuperbunkerekbe vinnének. John Garrity építészmérnököt is kiválasztják ugyan, de az általános zűrzavarban ő, felesége Allison és beteg kisfiuk, Nathan elszakadnak egymástól.

Tömören: szimpi sabloncsalád az unott sablonarmageddon ellen. Karcolja egy ilyen végítélet-helyzet várható történéseit: fosztogatások, főúti dugók, a barátok hátrahagyása, a kormányterv embertelen cinizmusa, és a bázisőrség dilemmája, hogy mely esetben kerülhetik meg a szigorú protokollt. Az a mozzanat maradtam meg bennem leginkább, hogy egy segítő idegen párból a pasas mégis elveszi Nathan-t Allison-tól a pántja miatt, hogy a saját kölykének hazudva próbáljon bejutni: tipikus esete annak, mikor a túlélés felülírja az erkölcsi normákat. De ezekből egyrészt túl kevés van, másrészt egyik problémát sem járják körül; a film ürügyként, pofátlan amatőrséggel kezeli azt, amiről elméletileg szólna: egy esemény, ami horderejében a dínók kihalásával vetekszik! 

 

Továbbra is úgy érzem, hogy katasztrófamoziknál tilos, hogy a tartalom legyen az első. Nincs erős kézzel kiragadva semmi ebből a futószalag-világvégből, a műfajtól szokott felszínességgel és feledhető, Deep Impact-szerű látvánnyal van előadva az egész. Ahhoz képest, hogy 3 ember hányódása áll a középben, csak a helyzetből eredő legevidensebb problémákkal gyűlik meg a bajuk, és valahogy sikerül majdnem egy időben összefutniuk a találkapontként megadott nagyszülői háznál. Ja, és mellesleg: mikor az anyai nagyapa elmondta, miért is nem akar velük tartani a biztonságba, az elmém „csatornát váltott”, és képzelt interjúban vallattam a stábot, hogy mégis hogy képzelték ezt!

 

Kinézetre sincs rendben a film, holott ez a műfaj mániája. Hiába halljuk a rádióban és tévében, hogy így a becsapódás, úgy a következményei az emberiség egészére nézve, a világkrízis sosem kelti egy globális léptékű, a teljes ökoszisztémát fölborító őskáosz benyomását. Költséghiányról árulkodnak a logikai bakugrásoktól sem mentes effektek, pl. az égboltszín változása, vagy a legvégén az élet nagy kihalása után megbámult madarak.

 

 

A Butler-Baccarin-duó ennek a filmnek a nem túl nagy lelke, és csak miattuk tudom azt mondani, hogy nem sértően rossz film Greenland – Az utolsó menedék. Semmit nem nyújt, amit nem láttunk másutt, a néhány emberséges jelenete dacára is megalkuvó, házifeladat-szagú mű.

Becsületes tolvaj

 

A Becsületes tolvaj legnagyobb hasznát abban látom, hogy tudatta velem: Liam Neeson-t még mindig csak az ilyen dőre Taken-klón sémafilmekre szerződtetik. Író-rendező Mark Williams filmjét azonban még ő se húzza ki a teljes érdektelenségtől, amibe már az első pár percben alámerül, és nem is tör föl vissza a felszínre.

Tom Carter hírhedt rabló: 9 év, 11 kisvárosi bank, 9 millió $... és egyszer sem ült vagy gyilkolt. De most tiszta lappal akarja indítani a közös életét barátnőjével, Annie-vel, ezért feladja magát az FBI-nak. Azaz: csak feladná: a két ügynökről, akikkel a feltételeket akarja megbeszélni, kiderül, hogy korruptak, és főnökük kinyírását is Tom nyakába varrják. Ugyan ki hinne pont egy renegát pandúrnak...?

A Téboly után újabb unott sémaművel gazdagodhattam, ahol az alapötlet a sárban hever, és 1 sztár menti a menthetőt a lapos színészbrancs élén – Tom néven. Azontúl, hogy a szerelmi románc Neeson Tom-ja és Kate Walsh Annie-je között végig hamisnak hatott, tele banális elgondolásokkal már az egész bonyodalom felvezetése: 

1. Nem létezik, hogy egy tapasztalt bankrabló ilyen égbekiáltó naivitással egyezkedik a Szövetségi Nyomozó Irodával. 
2. Nincs az az Isten, hogy Tom a zsákmányból sose vett el 1 centet sem – ha másra nem, felszerelésre a rablásokhoz.
3. És be ne akarják nekem bemesélni, hogy még a rejtekhely címet és kulcsát is csakúgy megadja a 2 ügynöknek, de nem tart velük. Nem tudhatja, hogy azok ketten – miután végre fölfogták, hogy ez nemcsak kamu – nem fogják-e becsapni!

Rühellem, mikor a háttérsztori komoly, életszagú problémakört érint, és a film tojik rá, hogy körül is járja. Pl. hogy mennyire lehet "új életet kezdeni" egy profi tolvajnak, akármilyen megbocsátó is a szíve hölgye, hogy eddig ezt eltitkolta. Vagy Tom apja, a kizsákmányolt kisember tipikus esete (nyugdíját elsikkasztották). A saját zsebre dolgozó hivatali alkalmazottak erkölcsi menleveléről nem is beszélve. Amikor akció, dráma, tónus, látvány és karakterrajzok, vagyis kb. minden téren pang a film, legalább amiről szó esik, annak kellene valami kis gyökeret, színt adni. A lezárás is éppoly gyermeteg, mint az eleje az összeismerkedéssel.

Minden a Becsületes Tolvajban sivár vagy gúnyos mosolyra késztet, vagy mindkettő, de eredetiséget kiskanállal se találni benne. Drámát még a feszültségnél is kevésbé bír csiholni, bármennyit magyarázzák a helyzetet a szereplők. Még Neeson miatt se tudom azt mondani, hogy legalább az "egynek elmegy"-kategóriába besiklik: csak másfél óra semmilyenséget kaptam itt, amiből a főszereplő színész arcán túl semmi se derengett 3 perccel a vége után.

Téboly

Toprongy kocsihajszás Összeomlás a morci Russel Crowe-val. Sokadik film, ahol a rendszer taposómalma addig tapossa a bérrobot embert, míg az életen át gyűlt dühe kitörése szét nem feszíti az összes szabályt. Rendes írás híján viszont a Téboly max. álmában szól erről: helyette Crowe magán-show-jává züllik egy bekómált színészkarral, akiket a tempós, de üres cselekmény úgy kavarogtat, mint mosógép a szennyes ruhát.

 

 

Rachel Hunter válófélben lévő átlaganyuka: munkája alul fizet, szétszórt, folyton késik. Egy reggel a fiát, Kyle-t vinné épp iskolába, mikor telefonon kirúgják, és ezért ingerülten rádudál az előtte tökölő sofőrre. Pechére az illető, Tom Cooper egy goromba fráter, akinek már nincs vesztenivalója az életben: instant rögeszmét követve elcsórja Rachel okostelóját, és azzal elkezdi vadászni a nőhöz közel állókra, hogy megleckéztesse őt.

 

 

Végig úgy éreztem, hogy semmi nem hajtja ezt a sztráda-thriller-t a fő sztár rutinján és az alapszitu relevanciáján kívül. Mit ér egy kritikus témára – az állandó érzéketlenség rohanó, de szögletes világunkban – filmet fölépíteni, ha ugyanez a film a saját témájáról túl mafla okfejtéseket szőni, majd azokat szervesen befűzni a sztorijába? Helyette nézegethetünk egy élőszereplős Tom és Jerry-rajzfilmet, csak itt az üldözött „egér” egy nagy semmi, és az alapszitu spontán érdekességét (pl. mikor Tom egy kávézóban kinyírja Rachel ügyvédhaverját, és szarik a törvényre) nem táplálják további kreatív vagy legalább tényleg kedélyborzoló történések.

 

 

Ezek az emberek nem „elérzéketlenedett” polgárok, hanem alvajáró hülyék, akiket 0 a túlélési ösztön. 80 perc helyett még fél óra se lenne a produkció, ha Rachel, ez a teljesen sivár, egydimenziós porhüvelyfigura kicsit az eszére hallgatna. Szemet szúró, ahogy többet zihál és iszkol fejvesztve, minthogy bárkitől segítséget kérne. Egy slasher-horrorban az ilyen üres libák az elsők között hullanak ki; még azt sem hittem el róla, hogy egyedülálló szülő, és nem valami hétvégi kolis bébiszitter.

 

 

A Tébolyt a tempós rendezés és egy Russel Crowe a talonban menti meg a teljes érdektelenségtől: sima üldözős thriller-nek is csontsovány, nemhogy korszerű társadalomtükörnek. Nem vállalhatatlan, csak nem ér másfél órát az életünkből.

Mulan (2020)

 

Van, hogy egy újrafeldolgozás úgy el akar szakadni egy bizonyos köteg klisétől, hogy összetett elképzelés híján egy másmilyen köteg klisé kerekedik belőle. Niki Caro Mulan-ja már a 3. nagybüdzsés verzió az idős apja helyett bevonult kínai harcosnő balladájából, és hangvételben ez veszi magát a legkomolyabban eddig. Tartalmilag viszont korántsem: hiába se nem vígjáték, se nem musical, lehangolóan satnya wuxia-klón lett belőle, ami épp a benne visszhangzó erkölcsi értékeknek nem találja a foganatját.

Mulan Skywalker is lehetne a Yifei Liu játszotta főhőslány neve. Tavasz óta a fél világ az Erő-höz hasonlítgatja a film felfogását a „chi”-ről, és nem is hibáztatom érte őket. Az alapvetésük tényleg valami hasonló: egy minden élőt átható finomenergia – azaz életerő –, amely körülvesz és áthat minket. Alapos szabályépítéssel kikerülhető lett volna ez a csapda, hogy a két fogalom összemosódjon. Így viszont a chi puszta szupererő, amely véletlenül egy izgága kislányban született vele, és amitől mintha holdi gravitációban mozogna. 

Mulan egész jellemrajza Rey-szindrómában szenved: bátor, szívós, jót akar, és nagyjából ennyi. A cselekmény minden sikert rátestál pusztán a többlet-chi-je miatt, amit a kemény kiképzés nemhogy kiérlelne, de még vissza is fog, mint az elhangzik. Ennyi erővel én is írhattam volna a szkriptet: alias „Hua Jun” a fizika törvényeit letojva forog-pörög-hajlik csatában, párbajban. Sőt még a kulturális dogmák miatti közmegvetést is átugorja, mikor a sors kegye folytán alkalma nyílik megmenteni magát az uralkodót. Ez a sok probléma-átugrálás a fő ok, hogy a humorszáraz remake mégis megmosolyogtatóbb, mint a könnyedebb, éneklős rajzfilm.

Csak attól még nem lesz komolyabb mondandójú egy mese, hogy a régmúlt idők nő-lenéző társadalmi felfogását hosszan nézetik/rágatják velünk. Tuti, hogy nem először kántálom ezt: persze, hogy belemar az ember igazságérzetébe, hogy egykor a nőket árucikk-ként házasították be szüleik, a szabad önrendelkezés joga nélkül, esélyt se adva nekik a kitörésre, a bizonyításra. Ezerszer fajsúlyosabb konfliktus ez nálam, mint egy hunszerű északi törzs betörései az országba, élén egy apjáért bosszúzó hadúrral. 

Ez a társadalmi hierarchia az igazi főellenség, és mint sok szériatermék, a Mulan is gyáva beismerni ezt. Még akkor is, mikor a Mulan sötét tükörképének berakott boszi, Xianniang erről papol. Mulan ezt a kérdést is átugorja a fenenagy chi-jével, mint minden más akadályt; érvek sehol, csak a bosszú a rossz, a színtelen-szagtalan nemeslelkűség meg a jó.

Fájt a szívem, mikor egy-egy kósza jeleneten láttam, hogy nemcsak szavakban próbál valamilyen értéket közvetíteni. Hua Zhou, a régimódi, de toleráns veterán tényleg tisztelnivaló apa benyomását keltette, akinek becsületét joggal viseli a szívén Mulan, noha a lány vértestül-kardostul lelépett hazulról. Egyedül Zhou tudott egyáltalán érdekelni a mellékszereplők közül, de vele se kezdenek sokat: főleg azon a régi barátságon Mulan parancsnokával, illetve Mulan hazatértekor éreztem, hogy a film karaktermélyítési alkalmat hagy direkt parlagon heverni.

De ezek a kardba vésett erények, mint bátorság, őszinteség, igazság, majd családszeretet, csak levegőben lógó közhelyek maradtak. Ugyanez áll a a sereg követelményeire: állóképesség, önfegyelem, tájékozódási készség, stb. Mindez egyből megvan Mulannak az óriási chi-je miatt, mintha az valami jolly joker lenne. Üzenet és karakter nincs a sok bedobált erényszó mögött, a szereplők észjárása csak modoros szónoklatokból tűnik ki – pl. amivel a parancsnok kommentálja Mulan önleleplezését. Apropó: amondó vagyok, hogy még a vak is kiszúrta volna ezt a "Hua Jun"–színjátékot, amin olyat nagyot néztek a katonatársai.

Látványfronton is elmegy-kategória a mű: a jelmeztára szép ugyan, a csatái viszont se intenzitásban, se méretében nem nőnek föl egy epikus történethez. Nem bogarásztam ugyan utána, hogy minden táj és építészeti részlet korhű állapotú-e, de így is feltűnt, hogy a hangulat hígult és hamiskás, Nem érezni azt a kiélezett drámát, hogy egy nép, ország és dinasztia egybefont sorsa függene hajszálon. A rajzfilm Mushu-ja helyett beugró CG-főnix meg teszek rá, mit jelképez a kínai hagyományban: itt annyira semmit se jelent, mintha az egyik hajtincsemet láttam volna lengedezni olykor a képernyőn.

 

A 2020-as Mulan-ra egy 2/5-öt adok. Feleolyan komoly vagy szívhez szóló sincs, mint ahogy beállítja magát, a női nézők inspirálására meg aztán végképp édeskevés, ha ugyan ezért készült. Legjobb pontja az apa-lánya-kapocs, ami a műsodidő 2/3-át kispadon tölti. Simán kihagyható. 

Mortal Kombat Legendák: Skorpió bosszúja

 

„Halandó Küzdelem” magyarul a neve a világ talán legnépszerűbb pofozós játékának; véres, brutális, fantáziadús abban, hányféle módon trancsírozható szét egy küzdőfél. Pont ezt hiányolták legtöbben a filmverzióból 1995-ben – a trágyadék folytatásáról nem is szólva. Nos, idén kaptunk egy rajzfilmet, ami éléstára az NC-17-es (csak felnőtteknek szánt) henteléseknek, olyan abszurd erőszakorgiát kreálva, mellyel csak a legtökösebb horrorfilmek szállhatnának a ringbe.

Hanzo Hasashi-t családjával és klánjával együtt lemészárolják egy rivális klán, a Lin Kuei nindzsái, élükön Sub-Zero-val. A Külső Világon (másvilágon) is bosszúszomjas Hasashi alkut köt a mágus Quan Chi-vel: visszakaphatja saját és családja életét, ha Quan Chi bajnokaként, Skorpió néven részt vesz a Mortal Kombat-en, a Földi Világ sorsát eldöntő viadalon, és közben megszerez valamit a számára.

Na, ilyen műveknél dől el minden azon, hogy kinek mi a lényeges: a történet és annak résztvevői, vagy a film direkt más reklámpontjai. Hentelős harc az bőven akad itt, sokszor, sokféle háttérrel és extra részletességgel: anatómiai részletében látjuk a csapások ütőerejét, a szakadó izmokat, törő csontokat, átfúrt koponyákat, és mindezt nyakon öntve több vérrel, mint Hollywood félévi kínálatában összesen. Külsőségben tehát nincs hiány. 

Halálomig kántálom, hogy semmilyen „látványfilm” nem lehet egysíkú és lélektelen, és ennek a rajzfilmnek bizony nincs sok szív a köntöse mögött. Sőt: összefüggések terén, az erőviszonyok felvázolása és éreztetése terén is kapkod. 

Tudjuk, hogy az istenek, mint Raiden és Shao Khan nem avatkozhatnak a viadal menetébe, hisz ez az egésznek a lényege. De amiket itt a halandók teste kibír, az már nem nevezhető "művészi túlzásnak", néhol a nevetség határát súrolja, főleg a mágiák és szörnyetegek ellen. Végig csalnak a szereplők sebezhetőségével, úgy beállítva, hogy ezért ők a „kiválasztottak”, a Földi Világ legjobbjai.  

Szögletesnek találtam a történetet, pedig nem vagyok törzsrajongó, aki kívülről fújja a legendáriumot. Próbálnak ugyan csavarni a karakterek egymáshoz való kapcsolódásán, de ez nem sokat segít. Kiderül, hogy Quan Chi egyszerre verte át Skorpiót és a torna házigazdáját, Shang Tsungot is: végig ő volt Hanzo és társai igazi gyilkosa, mert a legjobbal akar elcsóratni egy dimenziókulcsot, az ő igazi urához, Shinnok istenhez. 

Kánonszűz fejjel is kézenfekvő csavar, de Skorpió csak Raiden rövid szózata után kezd gyanakodni, amit nem veszek be. Túl nagy kaliberű, és túl élessé tették érzékeit az iszonyatos tragédiák, amiket átélt. Ettől csak Johnny Cage vaksibb közülük, amikor a fél játékidőben forgatásnak hiszi az egész viadalt, még mikor egy bestia majdnem ízekre tépi. Ez aztán az éleslátás...!  :\ 

 

Messze a nyitány erőlteti meg magát a legjobban, hogy emberinek tűnjön, ahol Hasashi egy skorpióról magyaráz a kisfiának, Satoshi-nak. Ahogy az otthon történtek borzalmai eléjük tárulnak, számomra volt olyan fajsúlyos, mint a sok vér és hentelés. Kár, hogy a címszereplő ezután a sok tologatott harci figura egyikévé süllyed – műsoridő és személyiség terén is –, akiket folyton deus ex machinákkal rántanak el a biztos halál elől.

 

Mintha ez a rajzfilm inkább tükör akarna lenni a 95-ös változatnak, semmint önálló alkotás: ugyanaz a séma a katona Sonya Blade, a lüke sztárszínész Johnny Cage, a Buddha-modorú Liu Kang, a dörmögő Raiden és Shang Tsung, Goro és Kano gonosz triásza között – folytatásígérő zárással Shao Khan-ról. (Goro hangja ráadásul ugyanaz a Kevin Michael Richardson, mint a 95-ös  változatban.) Csak most több a szereplő, a szöveg, Skorpió pedig nem néma bábu. 

 

Negyedszáz év kellett, hogy egy Mortal Kombat-film versenyre keljen a játékszéria brutalitásával. Kész csoda, hogy a Warner így ki merte nyitni a vércsapokat, legalább már a nem-mozis rajzfilmeknél. (A tavaly indult Harley Quinn Animated Series jó példa még erre.) Sztoriírás frontján viszont vajmi keveset fejlődtünk, a szögletes arcú  vasgyúró szereplők pedig ritkán mutatnak igazi érzelmi reakciót (pl. Sonja, mikor Jax karjait kitépik). És az elmaradt világvégén kívül oda érünk, ahonnét indultunk, míg a bóvli élőszereplős átirat legalább egy kis történetívet adott az itt unalmas Liu-nak.

A Mortal Kombat Legends: Scorpion’s Revenge egy 3/5-öt kap tőlem. Nagyot álmodó trancsírfesztivál, mely mégsem igazán akar filmszerű entitássá alakulni.

Tesla

"Senki életét nem foglalhatjuk össze egyetlen történetben. Nem tudjuk felmérni az évek súlyát, fölsorolni minden eseményt és személyt, mely az életutat kirajzolta. Egyet tehetünk: szelleméhez híven fölidézhetjük emlékét, és megpróbálunk eljutni az ember lényegéhez."

(Gandhi) 

Nikola Teslára az újkori történelem legnagyobb tudós-látnokaként tekintek; mindenképp a legnevesebb azok közül, akiket a sors visszatartott tőle, hogy jobban átformálják a világunkat. Eddig egyetlen nem-dokumentumfilmes produkcióban rémlik, hogy Tesla alakját fontosabb karakterként láttam volna ábrázolva: Christopher Nolan A tökéletes trükkjében. Ezért is örültem neki, hogy idén végre egész estés életrajzi drámát szenteltek neki. 

Író-rendező Michael Almereyda műve maga is olyan visszafogottan különc jövevény, mint akinek nevét a cím viseli. Anne Morgan, J. P. Morgan bankár lánya ad nekünk segédnarrációt Tesla karrierjének főbb állomásairól. A zseniális feltaláló sosem illett a kor társasági vagy tudományos köreinek életébe, és anyagi hullámvölgyei mellett sokszor meggyűlt a baja egy T. A. Edison nevű tudós-üzletemberrel, aki először munkaadója, majd ádáz konkurense lett egész hátralevő életükre.

Nem veszem elő a „nem mindenkinek fog bejönni”-szlogent a kalapból, de tény, hogy a Tesla nem egy feltűnő darab. Nincsenek élesen tagolt, extra-drámai „csúcsjelenetei”, és a film dinamikája sem bonyolult: néhány korabeli jelenet után Anne narrációja - azaz valójában a rendezőé, aki Anne-en keresztül beszél - címez háttérinfót vagy megjegyzést nekünk, a nézőknek. 

Ezt variálják meg picit néhány finom fricskával: 

1. egy-két jelenettel, amiről a film is szóvá teszi, hogy sose történt meg (pl. Edison bocsánatkérő találkája Teslával, akit megsértett egy ki nem fizetett munkadíj kapcsán)
2. vagy mikor a mai világból valami készülék, laptop, mikrofon vagy mobiltelefon ott terem valakinél a korabeli környezetben. 

Megértem azt, akinek ez kikezdi majd a film komolyan vehetőségét, de nekem pluszt adtak az összképhez. Értettem és befogadtam, hogy így terjeszkedik túl a Tesla a kor nyers valóságán, ahogy a feltaláló tudata, mentális lénye: egész világrészeket ellátni ingyen energiával, vagy a világok között kommunikálni, üzenetet váltva a Marssal...? 

Mindez együtt már elég volt az érdeklődésem begyújtásához. Nem hiányoltam a nagy, grandiózus történetszálat, mert a színészi játék, a stabil életrajz és a kor-illúziót megtörő látványötletek együtt kerek élményt adtak számomra. Ez a film burkoltan beismeri, hogy a világunk jóval előrébb is tarthatna, ha Tesla legnagyratörőbb projektjei még életében kiteljesednek, és nem kötik meg a kezét hivatali, anyagi, üzletpolitikai akadályok. Nem mutogat ujjal senkire, de nem rejtegeti Nikola hibáit, fogyatékait sem.

 

Feltűnéskerülő agyasokat, akik „a fejükben élnek”, könnyű lett volna unalmasra festeni, Ethan Hawke Teslája és Eve Hewson Anne Morgan-je azonban sosem untattak. Külön tetszett a nő tárgyilagossága, mikor kritizálja Nikolát vagy mást: egész finoman ad csak támogató vagy elítélő élt a véleményének. Edison ábrázolásával is megbékültem: virít róla a profitért lélegző kapitalista érzéketlensége, de nem démonizálták őt. Senki nem mágnesezi el a figyelmet a többiektől, de nem is redukálódnak puszta alkatrészekké holmi rozsdás szerkezetben. 

 

Aki meg tud békülni a Tesla modorosságával és a fura felrázási trükkjeivel; aki nem egy nagyfeszültségű eposzt látna végigzakatolni a délszláv géniusz életpályáján, annak bizonyosan megéri rászánnia a bő másfél órát.

Ötös skálán négyest adok a filmre.

Tenǝ⊥

Christopher Nolan végre megrendezhette a saját James Bond-moziját, csak más nevekkel, saját tollából, pályája eddigi legnagyobb büdzséjéből, egy a fősodorban eredetin csengő sci-fi-ötlettel ötvözve. Favorit rendezőm mindebből (ismét) az év talán legkomplexebb alkotását kerekítette ki nekünk, amely nem nézi le intelligenciánkat. Gépies karakterkezelése azonban ezt a tempós, agyalós és intenzív akciómozit mégis visszafogja tőle, hogy a szó szoros értelmében „időtlen” klasszikussá váljon.

 

A film névtelen Protagonistáját beszervezi az időbűnözéssel foglalkozó ügynökség, a TeneT. Kémkednie kell a rideg üzleti oligarcha, Andrei Sator után, aki „inverz”, azaz fordított időhaladású tárgyakkal bizniszel. Főhősünket újdonsült partnere, Neil, és Sator zsarolt felesége, Kat segíti a puhatolózásban, ám Sator valódi terve kész armageddonnak bizonyul: is haladását időbeni világ egész az akár invertálhatja mely, aktiválni akar szerkezetet kapott jövőből olyan egy!

 

Talán a The Dark Knight óta nem láttam ekkora hírverést egy Chris Nolan-movie körül, holott az ő munkái amúgy is eseményszámba mennek okos és ötletkereső szkriptjeik miatt. Önálló filmtéma lehetne a koronaválság miatti extra-hype: minthogy a nyugati mozik leálltak a tavasz és nyár zömére, a stúdiók forgatások és premierek garmadáját tolták hónapokkal odébb – némelyiket már 2021-re. A Tenet tartotta legtovább eredeti dátumát, és az író-rendező a csúszások után is kizárólag moziban volt hajlandó közzétenni új teremtményét. Én azok közé tartozom, akik egyetértettek ezen döntésével.

Sosem szívleltem a kémfilmeket, illetve a Bond-szerű topügynök-ikonokat, akikre úgy imád recskázni Hollywood. Már ezért is visszafogtam a lelkesedésemet, miközben néztem a Tenetet. Hamar kétirányba kezdett húzni alatta a lelkem: egyrészt nagyon tetszettek okos látványötletei és lüktetése miatt, és mert ügyesen zsonglőrködik a kémfilmek kedvelt sztereotípiáival (pl. a gonosz-orosz fegyvernepper). Felcsigázó volt már az alapgondolat/gondolatalap: is nézve állapotára területek nagy kiterjedt akár vagy személy, tárgy egy-egy cserélne helyet jövő és múlt ha, valóságban fizikai a járhat mivel. Ez a Tenet aduásza, így először ezt bogarászom picit…

 

Nolan egyik védjegye, amit imádok, hogy mindig újféle módon próbál variálni az idővel. (Űrben távoli a kint öregedés lassúbb a sztorijában között Csillagok a, időérzékelése eltérő az álomszintjein Inception az) benne történik ténylegesen ami, is abban majd, terén vezetése történet a csak előbb: kóstolgatta aspektusát valamely téma e filmje 2. minden. A Tenettel már a követhetőség határát súrolja: az elsőre szimplának tűnő szabályrendszer egyre dagad, közben a cselekmény gyorsul, nem egyszer időben előre és hátra mozgó tárgyak/emberek útját kell egyszerre nyomon követni. A fő konfliktus így olyan kusza lesz, hogy még a fő duó is elveszlik néhol a részletekben, hát még mi.

 

 

Tudnék vitatkozni némelyik időszabállyal is, már amennyire képbe sikerült kerülnöm róluk. Szemben azzal, amit a Főhős mond Neil-nek, időpontba adott egy valakinek /valaminek eljutnia így ráérősebb sokkal csak, időutaz(tat)ás egyfajta is „inverzió” az. Csak feltételezhetem, hogy külön beállítható-e az inverzió mértéke, hogy vissza haladjon születéséig a egészen ne személyünk\tárgyunk invertált. És az a „jövő kommunikál a mi jelenünkkel”-csavar is kicsit zavaros. Értem, hogy a jövő emberisége dühös ránk, hisz ők szívnak mindazért, amit mi művel(t)ünk a világgal, és ezért juttatnak fordított időfolyású tárgyakat ide. Keretében öngyilkosság tervez inverziót kiterjedő bolygóra egész egy Sator beteg halálos a hogy, tudnák azt hogy, hiszem nem ugyanakkor. „Magával ránt mindenkit.”

 

Még annyit az időkezelésről: tetszik az ötlet, hogy maga a Tenet a jövőben volt alapítva, sőt a jövő Főhőse volt az akció valódi főnöke, Neil beszervezője. Persze, napestig lehetne rágódni, hogy vissza temporálisan még ugrálhatnak idősíkból jövő hány vajon. De azt hiszem, Nolan ügyesen csinált hurkot a cselekmény menetébe: hajójáról Sator ugrott vízbe (Kat) "nő egy" melyen, jelenet a bevillan dumcsijakor első Kat és Főhős a mikor, látjuk múltat megváltozott a már eleve. Sokat kapkodtam a fejem ezen az ok-okozati csavargatáson, de… úgy érzem, a film végül megérdemelten lyukad ki a tanulságához, amivel véget ér: „Tudott sem senki amiről, veszély a. Fel robbant nem ami, bomba a. Az a bomba tudja megváltoztatni a világot.”

 

Phúhh…!

 

Most jöjjön az a foghíj, ami miatt a Tenetet nem sorolom alkotója legjobbjai közé. A szereplők személyisége elégcsak sovány, sokszor nincs is igazi nevük. Hamar feltűnik, hogy ez tudatos döntés: Nolan direkt a kémmozik kliséit és típusfiguráit veszi elő, hogy fejtetőre állítsa azokat, akárcsak a filmben az időfolyást. Már-már matekképletnek tűnik az, ahogy az arcok és történések összhatását vázolja, vakon bízva a jól bevált receptben: a hosszas szabálymagyarázás után gepárdiramban düböröghet a nagy játszma. Működik ez, szó se róla! Csak nem olyan mértékig, hogy 150 perc java egy Bond-gonosz világvége-terve körül forogjon, miközben a néző alig győz egy-egy szabályt beépíteni a látásmódjába.

 

Gyanúm szerint a Dunkirk sikere győzte meg Nolan-t arról, hogy figuráival simán bánhat egy nagy zűr tartozékaiként, amíg a film szerkezetét mérnökien fölépíti. Ez az, amivel majdnem elkaszálta nekem – és ahogy észrevettem, másoknak is– az alkotás lelkiségét. Ha mindenki funkciókarakter, egy-egy élő utalás (pl. Sir Michael Caine egy „Sir Michael” nevű informátort játszik), az a legprecízebb írásban is alááshatja a tét érzelmi nyomatékát – különösen olyan kulcsmondattal, hogy „Ne próbálja megérteni: érezze!”. Életmentő árnyalást kaptak a figurák a profi színészektől, hogy a film emberi oldala ne üresedjen ki!

 

John David Washington és Robert Pattinson jó úton haladnak az A-listás státusz felé: párosuk jól működik, akcióikat mindkét időirányban izgalmas nézni. Washington anonim ügynöke kedvelhető fickó, és élveztem azokat a tömör és velős szóváltásait, mikor épp nem információt daráltak le. Elhittem a kimért szövetséget Főhősünk és Elizabeth Debicki Kat-ja között, akit az ügynök eltökélten nem akar a sorsára hagyni.

 

Kenneth Branagh kontrollmániás Sator-ja már más tészta; szerintem csak az ír származású aktor renoméja számított, amikor kiosztották neki ezt az ironikusnak szánt sablonszerepet. Kémtörténet vagy sem, bármely másik rendezőtől hanyag húzásnak vennék egy ilyen egysíkú rosszfiúportrét 2020-ban. A cselekmény sodrása mellett az mentette ki nálam a dolgot, hogy úgy fogtam föl: a jelleme is olaj a tűzre. A létező legrosszabb személyiség–elegyű, kegyetlen, birtoklásvágyó valaki Istent játszik olyan hatalommal, életétől az keresztül jelenén a megfoszthat embert minden világon a mely.

  

 

Chris Nolan jogosan áll évek óta a szakmai presztízslétra tetején, de nagyon tartok a tendenciától, amit a két utolsó filmjéből kiolvasok. A Tenet egy érdekfeszítő módon pörgős, egyértelműen a nagyvászonra kívánkozó, csiszolt akciófilm, viszont nem keresi a kapcsolatot a néző szívéhez, miközben a teremtője gondolati sztrádáján száguldozik. Szilárdan ajánlható darab, de a kimért profi keze műve, melynek sokkal könnyebb az ötletein eltöprengeni, mintsem azok következményeit a filmből átérezni. 

Négyest kap tőlem.