Mulan (2020)

 

Van, hogy egy újrafeldolgozás úgy el akar szakadni egy bizonyos köteg klisétől, hogy összetett elképzelés híján egy másmilyen köteg klisé kerekedik belőle. Niki Caro Mulan-ja már a 3. nagybüdzsés verzió az idős apja helyett bevonult kínai harcosnő balladájából, és hangvételben ez veszi magát a legkomolyabban eddig. Tartalmilag viszont korántsem: hiába se nem vígjáték, se nem musical, lehangolóan satnya wuxia-klón lett belőle, ami épp a benne visszhangzó erkölcsi értékeknek nem találja a foganatját.

Mulan Skywalker is lehetne a Yifei Liu játszotta főhőslány neve. Tavasz óta a fél világ az Erő-höz hasonlítgatja a film felfogását a „chi”-ről, és nem is hibáztatom érte őket. Az alapvetésük tényleg valami hasonló: egy minden élőt átható finomenergia – azaz életerő –, amely körülvesz és áthat minket. Alapos szabályépítéssel kikerülhető lett volna ez a csapda, hogy a két fogalom összemosódjon. Így viszont a chi puszta szupererő, amely véletlenül egy izgága kislányban született vele, és amitől mintha holdi gravitációban mozogna. 

Mulan egész jellemrajza Rey-szindrómában szenved: bátor, szívós, jót akar, és nagyjából ennyi. A cselekmény minden sikert rátestál pusztán a többlet-chi-je miatt, amit a kemény kiképzés nemhogy kiérlelne, de még vissza is fog, mint az elhangzik. Ennyi erővel én is írhattam volna a szkriptet: alias „Hua Jun” a fizika törvényeit letojva forog-pörög-hajlik csatában, párbajban. Sőt még a kulturális dogmák miatti közmegvetést is átugorja, mikor a sors kegye folytán alkalma nyílik megmenteni magát az uralkodót. Ez a sok probléma-átugrálás a fő ok, hogy a humorszáraz remake mégis megmosolyogtatóbb, mint a könnyedebb, éneklős rajzfilm.

Csak attól még nem lesz komolyabb mondandójú egy mese, hogy a régmúlt idők nő-lenéző társadalmi felfogását hosszan nézetik/rágatják velünk. Tuti, hogy nem először kántálom ezt: persze, hogy belemar az ember igazságérzetébe, hogy egykor a nőket árucikk-ként házasították be szüleik, a szabad önrendelkezés joga nélkül, esélyt se adva nekik a kitörésre, a bizonyításra. Ezerszer fajsúlyosabb konfliktus ez nálam, mint egy hunszerű északi törzs betörései az országba, élén egy apjáért bosszúzó hadúrral. 

Ez a társadalmi hierarchia az igazi főellenség, és mint sok szériatermék, a Mulan is gyáva beismerni ezt. Még akkor is, mikor a Mulan sötét tükörképének berakott boszi, Xianniang erről papol. Mulan ezt a kérdést is átugorja a fenenagy chi-jével, mint minden más akadályt; érvek sehol, csak a bosszú a rossz, a színtelen-szagtalan nemeslelkűség meg a jó.

Fájt a szívem, mikor egy-egy kósza jeleneten láttam, hogy nemcsak szavakban próbál valamilyen értéket közvetíteni. Hua Zhou, a régimódi, de toleráns veterán tényleg tisztelnivaló apa benyomását keltette, akinek becsületét joggal viseli a szívén Mulan, noha a lány vértestül-kardostul lelépett hazulról. Egyedül Zhou tudott egyáltalán érdekelni a mellékszereplők közül, de vele se kezdenek sokat: főleg azon a régi barátságon Mulan parancsnokával, illetve Mulan hazatértekor éreztem, hogy a film karaktermélyítési alkalmat hagy direkt parlagon heverni.

De ezek a kardba vésett erények, mint bátorság, őszinteség, igazság, majd családszeretet, csak levegőben lógó közhelyek maradtak. Ugyanez áll a a sereg követelményeire: állóképesség, önfegyelem, tájékozódási készség, stb. Mindez egyből megvan Mulannak az óriási chi-je miatt, mintha az valami jolly joker lenne. Üzenet és karakter nincs a sok bedobált erényszó mögött, a szereplők észjárása csak modoros szónoklatokból tűnik ki – pl. amivel a parancsnok kommentálja Mulan önleleplezését. Apropó: amondó vagyok, hogy még a vak is kiszúrta volna ezt a "Hua Jun"–színjátékot, amin olyat nagyot néztek a katonatársai.

Látványfronton is elmegy-kategória a mű: a jelmeztára szép ugyan, a csatái viszont se intenzitásban, se méretében nem nőnek föl egy epikus történethez. Nem bogarásztam ugyan utána, hogy minden táj és építészeti részlet korhű állapotú-e, de így is feltűnt, hogy a hangulat hígult és hamiskás, Nem érezni azt a kiélezett drámát, hogy egy nép, ország és dinasztia egybefont sorsa függene hajszálon. A rajzfilm Mushu-ja helyett beugró CG-főnix meg teszek rá, mit jelképez a kínai hagyományban: itt annyira semmit se jelent, mintha az egyik hajtincsemet láttam volna lengedezni olykor a képernyőn.

 

A 2020-as Mulan-ra egy 2/5-öt adok. Feleolyan komoly vagy szívhez szóló sincs, mint ahogy beállítja magát, a női nézők inspirálására meg aztán végképp édeskevés, ha ugyan ezért készült. Legjobb pontja az apa-lánya-kapocs, ami a műsodidő 2/3-át kispadon tölti. Simán kihagyható.