Tini (Mutáns) Nindzsa Teknőcök (2014)

"A gyerekek el fogják hinni egy napon, hogy ezek a teknőcök tényleg léteznek, mire végzünk ezzel a mozival. Ezek a teknősök egy földönkívüli fajtól valók, szívósak, lobbanékonyak, és teljesen szerethetőek lesznek."
"A rajongóknak arra van szükségük, hogy vegyenek nagy levegőt, és lehiggadjanak. Ők nem olvasták a szkriptet."
"Nyugi, mindent hozzáadunk, ami miatt eleve rajongók lettetek. Csak egy gazdagabb világot építünk."

"Michael Bay A SÁTÁN!!"

Az évtized legnagyobb rajongói felháborodása kellett az Interneten ahhoz, hogy Michael Bay visszavonja szándékát, miszerint a Tinédzser Mutáns Nindzsa Teknőcök eredete a világűrhöz kapcsolódna. Ez és az a tény, hogy Jonathan Liebesman, a Battle: Los Angeles direktora fogja rendezni ezt is, borítékolták nekem, hogy fércmunka készült. Már azelőtt, hogy a legelső videóanyag egyáltalán felkerült volna a világhálóra.

Két dologban váltotta be visszafogott reményeimet a Tini Nindzsa Teknőcök reboot-ja:

1. Sikerült új fogást találnia történeten azzal, hogy April O'Neil gyerekkorát hozzákötözte Szecska és a 5 kölyökteknős átváltozásához. (Még a kísérleti project neve is ("Reneszánsz") is külön magyarázatot kap).
2. Illetve a harci koreográfiák, valahányszor ők, Szecska vagy a Zúzó küzdenek.

Az új teknőskaland egyik évfolyamtársát, a Demónát juttatja eszembe abban, amiként megpróbálja eladni magát a nézőnek. Adott egy mese, amit az átlagpolgár már az unalomig ismer. Ezt tonnányi effekttel és idióta mellékszereplőkkel agyontömik, és a legismertebb elemeit kicsit megvariálják, hogy kicsit érdekesebbnek tűnjön. Idáig terjedt az erőfeszítés, hogy a forgatókönyvet építsék is valamivé, ne csak egy köteg fásliként engedjék csüngeni az effektekhalmon.

Elég ránézni erre a filmre, hogy a gyakorlott mozibajáró felismerje, kinek a szellemét tükrözi az egész produkció:

• A földönkívüli szereplők 100%-ig CG-animáltak, óriásiak, hirtelenkedő és gyakran irreális mozgással;
• szuperfém-páncélú, emberfeletti főgonosz;
• militarista jellegű gonosz terv (vegyi támadás);
• ostoba, sokszor szexista poénkodás mindenfelé;
• Megan Fox, mint női főszereplő;
• robbanások, autósüldözések és összetört épületrészek állandó váltakozása.

Márcsak az epikusnak szánt naplamente-totál hiányzik.

Megan Foxszal kapcsolatban kapásból 5 ok jut eszembe, miért volt harmatgyenge April O'Neilként, holott a mítosz legfontosabb emberszereplőjéről van szó:

1. Képmutatásnak tartom, ahogyan Fox visszakuncsorgott Michael Bay keze alá, miután korábban a rendező stílusát Hitleréhez hasonlította.
2. Bay döntése, hogy ő legyen April, teljesen érthetetlen számomra. Mintha mindenképp csak a már "bevált" üresfejű férficsalogányát akarta volna bevetni itt is.
3. Csapnivaló a színészi teljesítménye.
4. April karaktere 1-2 kósza gondolatot kivéve teljesen rosszul lett megírva.
5. És a legszerencsétlenkedőbb módon bizonygatja szerkesztőjének sztoriját a Fürge Láb klánról és a rejtélyes "igazságosztó(k)ról" - míg ki nem rúgják.

Külön kritikus seb April karakterén, amikor elmondja felfedezését Eric Sacks-nak, a kutatónak, aki April apjával kifejlesztette a mutagént sok-sok éve. Ezzel ugyanis a Poklot hozza régi-új barátaira: Sacks technikusai feltörik Donatello computer-védelmét, Zúzó pedig odamegy és megtámadja őket. April semmi lelkifurdalást nem mutat ezért. Látta, hogy Szecska és Raffaelo talán meghalt, 3 társukat pedig elhurcolják! Azok után, hogy gyerekként kimentette őket egy labortűzből, kicsit se érzi, hogy Sacks-nak szólva tönkretett mindent? Nem számít, hibás-e vagy sem: soha nem sejlik föl neki az összefüggés. Még arra sem bír reagálni, mikor a végén Sacks bevallja: ő ölte meg az apját, mikor amaz rájött a valódi tervére!

El tudom képzelni, hogy Bay és Liebesman agyában az új Zúzó egy enigmatikus, sötét vezéralakként manifesztálódott a nagyvásznon.
Egy frászt! Az új Zúzó egy név és háttér nélküli, teljesen transzformerizált robotszamuráj. Sejtelmünk sincs, mit miért akar! Terve, hogy New York-ot vegyi permetnek vesse alá, és az ellenanyagot a teknősök véréből leszívassa - az utolsó cseppig. Ezzel Sacks cége gazdag lesz, és a TV-ben beharsogott Fürge Láb klán "újra naggyá lehet". És valami oknál fogva csakis az élő mutánsok vére kell neki - a halottnak hitt Szecskát és Raffaelót hagyja a fenébe a szétdúlt csatornában.

Mégha a teknősök számítógépes animációja ás csicsás holmijai el is menne valahogy, Szecska már lehetetlenül ronda. Nem hiszem el a testfelépítésüket, a mesterük edzésprogramja pedig egyszerűen szánalmas. És bár amit most mondok, már személy szerint az én fejemhez is odavágták már, de nem félek kimondani: Baynek NINCS humorérzéke! Akármennyire is erőlteti azt kábé minden filmben, amihez köze van. 

A két leggyakoribb poénosztó figurán külön kiadtam:

1. Michaelangelo hippiszerű egyénisége még nem lenne zavaró. De a poénja nagy részét Aprilnek szórja, barinőnek hívva őt, és a külsejét szexista favicekkel kommentálja.
2. April operatőr barátja kizárólag az ügyeletes Jar Jar Binks szerepét foglalja a történetben. Másegyéb funkciója egyáltalán nincs.

A galaxis őrzőiben intelligens volt az, amiként a csapatatagok lazáskodtak, osztották egymásnak az észt, olykor még saját sorsukon és furcsaságaikon is élcelődve. A humor részben a kirekesztettségük miatt érzett magányt és jövőkép-hiányt enyhítette. Az itteni viccek azonban végig olyanok, mint kalapácsütések: talán 3 vagy 4 olyan poént hallottam, amin őszintén mosolyogni tudtam.

A 2014-es átiratra egy Elégtelent adok.

Sin City - Ölni tudnál érte

"Végre fröcsöghet a vér, úgy mint régen! Mint a régi szép időkben! A mocskos múltban; az élet-halál harc folytatódik!"

Megérte már ennek is folytatást csinálni?
Ez a kérdés lebegett pallosként nemcsak a jegyért fizető nézők, de a készítők feje felett is. Pedig a forgatást megelőző 8 év huzavona alatt jóval több rajongót nyert meg a sequel gondolata, mint ahányan ellenezték. Nem baj, ha ugyanaz a jellegzetes stílus már nem számít annyira újszerűnek. A lényeg, hogy ne érezzük megfáradtnak, ne csak 1-2 új részlettel próbálja az utódmű elkendőzni, hogy görcsösen próbál egy formulát követni.


Mi lett hát a Sin City: Ölni tudnál érte? Méltó utód, vagy gyenge másolat?
Az én válaszom az: egyik sem. Valahol a kettő között landolt az eredmény.


Pedig Robert Rodriguez és Frank Miller megkapták azt a kreatív szabadságot, ami egy ilyen felnőttes munkaanyaghoz elengedhetetlen. Hála a Sin City képregényszerű vizuális effektjeinek, még a stúdiók örök mumusa, az NC-17-es besorolás miatt sem kellett aggályoskodni. Megvolt tehát a pénz, a tisztes szándék és az eredeti alkotóduó. A rajongók pedig feltételezték, hogy 9 év várakozás után elegendő puskapor is lesz egy második egész estés túrára Sin City-ben.

Ránézésre még úgy tűnik, az új rész a régi összes fontosabb elemét átmenti.

• A noir-os fekete-fehér látványvilág,
• az erőszak, züllöttség és paráznaság képsorai,
• a fontosabb "pozitív" karakterek,
• az ötlet, hogy a film 3 külön sztoriból rakja ki saját cselekményét,
• és ahogy ezek időben felcserélődve játszódnak - egymáshoz és az előd fejezeteihez képest is: Marv bevezetője és Dwight sztorija előzmények, Nancy Callahan-é a Hartigan-fejezet folytatása, és új főszereplőnek itt van Johnny, a profi hamiskártyás.

És mégis...

Az új darab sokkal felhígultabb, életlenebb, mint elődje. Bekövetkezett az, amitől a moziterembe lépve a leginkább tartottam: nem az önerőből való feltámadását láttam BaSin City bábeli világának, hanem csak annak kibővítését. Egy 9 éve történt focimeccs hosszabbítását.

Egy extra menetet.

Hiába veszett ismerős a tagolása, az egész kinézete az új darabnak, egyszerűen nem olyan érdekesek és pattanásig feszültek a fejezetsztorik. Sok a súlytalan, stílusoskodó közjáték: a forgatókönyv észrevehetően elodázza, hogy éleződjenek a konfliktusok. És a visszatérő férfialakokból is valahogy kiveszett az a velő és spiritusz, amitől többek voltak henteskezű lúzereknél, akiknek 1-1 nőért csorog a nyála - vagy a vére. 

Rutger Hauer Roarke bíborosa helyett Powers Broothe Roarke szenátora most a főgonosz. Nem volt egy érdekfeszítő figura, de elhittem annak, aminek mutatja magát: úgy elegyedik benne a tekintély és a gengszteri szadizmus, ahogy az elvárható A Bűn Városának egyes számú keresztapjától. Ha valaki igazán felhúzza őt, nem elégszik meg az illető fejbe lövésével - amint azt Johnnyval is illusztrálja.

Joseph-Gordon Levitt mintha a mainstream kabalája lenne ma Hollywood-ban: olyan alkotásokba is bekerül, melyekbe nem indokolt, márpedig ennyire nem univerzális színésztehetség. Levitt Johnny, a pimasz hazárdjátékos szerepében sajnos saját magát játssza el. És csak jobban kilóg az eddigi "főhősök" közül attól, hogy ő "az új fiú", illetve mert a karaktere a legmenőbben pózol, de a legóvatlanabb, legszánalmasabb végzetű balek is egyben.

Johnny egy este megkopasztja Roarke-ot, aki ezért később megvereti, eltöri az ujjait s az esőben golyót lő a törzsébe. Később Johnnynak feldereng, hogy Marcie-t - az táncoslányt, akivel aznap ünnepelt - előzőleg a hotelszobájába küldte. Kisgyerekként kitaláltam volna, hogy így a nő Roarke áldozatául esik majd: levágott kezeit és fejét megmutatják Johnnynak, mielőtt az elfut.

És mit csinál ez a pórul járt mázlista, miután egy toprongy sikátori doki helyrehozta sebeit és megölte a nőjét? Visszamegy, megint lealázza pókerben Roarke-ot, vállalva, hogy amaz gond nélkül fejbe lője. Az egyetlen indoklása erre az esztelenségre, hogy idővel szárnyra kap Sin Cityben a pletyka, hogy ugyanaz a jöttment kétszer is legyőzte a nagy Roarke szenátort. Az előző film antihősei is egy fokig rohantak a végzetükbe, de nem ilyen vakon és elővigyázatlanul. Itt megjátszott az a tudatosság, mikor A Kaszással néz szembe a magányos fickó. Nem érdekel, hogy mozgatja a kézfejeit: ez a karakter semmit nem mutat, ami jogosulttá tenné önálló felvonásra - mégha 2 darabban is.

Biztosra veszem, hogy a legtöbbet Eva Green idomairól pletykáltak Amerikában a bemutató idején. Műsorideje felében teljesen ruhátlan, és végig külön szín emeli ki ajkát és szemeit. Ahogy a szintén Miller írta 300 folytatásában, itt is egy kegyetlen, jéghideg dominát alakít, akinek 1 szavát sem szabad hinni. Ava Lord velejéig romlott, manipulatív karaktere általában meggyőző. De amikor az unalmas Mort nyomozót győzködi Dwight bűnösségéről, szappanoperába illő sóhajtozást vág le "csábítás" címén. Mort alakja alapból nem érdekelt, de ennek láttán már címeres hatökör.

Izgalmas ötletnek tartottam, hogy kiderüljön: miért kellett Dwight Campbell magándetektívnek plasztikai műtéten átesnie Óvárosban. A válasz: volt szeretője kijátszotta. Miután Ava némi színjátékkal rávette, hogy ölje meg a férjét, immár gazdag özvegyként lelőtte, és az egyik golyó a fél arcát szétroncsolta. Ez nagyon tetszett: eszembe juttatta Michael Long esetét a Knight Rider TV-sorozatból. Hát ahhoz mérten rettentő száraz és sótlan módon tálalta Rodriguez az esetet! A tény, hogy Dwight-nak új arca lett, az ügy egészét nézve teljesen lényegtelen: miután lelepleződött, Ava megint csábítgatja egy sort, s Dwight végül hasba lövi. Miközben óvárosi barátnői leölik a testőrséget. Csalódás, ha ilyen laposan zárul épp az a fejezet, melynek címe a film alcíme is egyben: "A dame to kill for".

Tetszett az ötlet, hogy az első mozi Szent Grálja, Nancy maga is alámerüljön Sin City bűzölgő mocskába. Nancyt pszichésen kikészítette Hartigan öngyilkossága: iszik, vízionál, és látogatja a halott rendőr sírját. Végül, sok szenvelgés után dönt: felsebzi az arcát, ezzel barátját Marvot a hátvédjévé teszi. És miután amazzal elintézték Roarke gorilláit, bemegy a főfogásért, az többször meglövi, és csak a kísértet Hartigan miatt nxílik alkalma teljesíteni a bosszúját. "Ezt Hartiganért kapod." Itt sem éreztem elég személyesnek a harcot, pedig simán az lett volna: Roarke fia kétszer is megkínozta Nancyt, Hartigan pedig pont ezért előbb fülét és tökeit lőtte el, később pedig a fejét zúzta szét.

Jessica Alba nagyon igyekszik hihetővé tenni "Nancy eldurvulását", eredménytelenül. Egyszerűen erőlködésnek hat, ahogy feltalálja vadonatúj kemény énjét, rövidebbre vágva és befestve a haját. Még azt a pillanatot se tudtam komolyan venni, ahol Marv 3 huligán egyikét meghagyja neki, hogy ő lője le. Az a huligán még külön az ő kedvéért elővillantja legundorítóbb grimaszát, hogy Nancy biztosan elveszítse a vérszüzességét. Ugyanez az erőtlen tálalás a bajom Bruce Willis szellemjárásával Hartiganként. Valahogy ez közel sincs olyan stílusos, mint pl. Liam Neeson szellemjárása Ra's al Ghulként - egy másik képregényfilm-folytatásból.

Mivel mindhárom fejezet azelőtt játszódik, hogy Marv hadjáratot indít majd a másik Roarke ellen, várható volt a karakter visszatérése. A szokásai nem változtak: gyilkol, testrészeket választ le a tulajukról. Bámul a bárban, aprít a vidéken, ha talál rá nyomós okot.
És mégis...

Egy az, hogy nincsenek olyan emlékezetes szövegei és belépői, mint hajdan. Végig csak segédkezet nyújt, azt is csak azért, hogy múlassa az időt. És lehet, hogy Marv nem egy pengeeszű pasas. De amikor pl. Nancy összevagdosott arcát meglátja, ne mondja nekem senki, hogy nem lát át a szitán! Túl átlásztó csel ez Nancy részéről, hogy Marvot beuszítsa és megnyerje magának, hogy élő tűzerő legyen Roarke ellen! Ennyire ostoba bizonyosan nem lehet az a szereplő, akinek a szájából ez hangzott el 2005-ben:

"Figyelj rám, ostoba némber! Nézd meg jól a képemet. Melyikőtök engedne elég közel magához, hogy megöljem? Senki, kivéve Goldyt. Ő is csak azért, mert azt hitte, hogy meg tudom védeni. Lefogadom, a zsaruk nem törik magukat, hogy elfogják a tettest. De amint a nevem gyanúba került, megjelent a kivégzőosztag."

Bár elsősorban a mű hibáit szedegettem sorra, azok a külsőségek, amik az előző részben működtek, itt is szórakoztatóak: a csonkítások, a fehéren fröccsenő vér, a sötét sikátorok, ahogy játszanak az árnyékokkal. Kevésbé kreatívan osztják el őket, de ettől még szórakoztatóan groteszkek. Az akciójelenetek ütősek, és a sima bunyók is rendben vannak. Tényleg az a fő gond, hogy a fejezetsztorik és szereplők is megfakultak - ha nem is annyira, mint a látványvilág.

Összegzés: Hangulatos detektívregény lett a 2. Sin City-mozi, ám nemcsak azért nem ér fel az 1-höz, mert stílusa már ne bírna az újdonság varázsával. Túlságosan próbálja utánozni az elődjét: a cselekmény olyan mértékig van hozzá kötözve a korábbi esetek krónikájához, hogy nem is áll meg a lábán, mint önálló kreáció. 9 év várakozás után ez olyan, mintha egy bajnok a nagy visszatérésre készülne, kigyúrja magát, mégis a ringben rájön, hogy nincs jó formában.

Az "Ölni tudnál érte" nálam erős közepesnek, de zsenge Sin City-folytatásfilmnek minősül.

A vihar magja

A vihar magja megint egy zsánerhibrid: katasztrófafilmek + ún. "found footage-films" (="talált képanyagos filmek") elegyítése. Egy viharvadász tudóscsapat és a kisvárosi átlagcsalád előbb külön, majd összeverődve próbál menekülni a környéket sújtó tornádóraj elől. Ez a produkció centire ugyanazt nyújtja a nézőnek, amit a tornádó is csinál a történetben: nagysokára beindul, kavarog egy sort, óriási port ver fel, majd szertefoszlik a semmibe, hátrahagyva a romokat.

Azok a romok a forgatókönyv fecnijei.

Nem csodálom, hogy sokan XXI. századi Twisternek titulálják A vihar magját:  alapsémájuk között t'án nincs is különbség. Én személy szerint utálom a Twistert: ordított róla, hogy a tornádók látványa töltötte be az alkotók teljes látóterét. Nem voltak igazi karakterei, története. Itt is ez a lényeg: készítsünk 2 évtizeddel később egy vadiúj Twistert. Egyes mozzanatait a másfél évtizede divatos "found-footage" stílusban ábrázoljuk, úgy, hogy több szereplő többféle modern készülékkel rögzít felvételeket (pl. okostelefon), és a nézők elhiszik, hogy ez most valami új. 

Pedig A vihar magja nem alapötletétől fogva rossz munka. Egy alapszinten az mindenképp feszültséget kelt, ahogy sok tölcsért, majd egy behemót szélkolosszust látunk testközelből, amint lesújt a tehetetlen vidéki emberkékre - szétszaggatva az épületeket és dobálva a közlekedési eszközöket. Csakhogy ez még nem hívható "történetnek". Ez csak effekt-/sablonparádé: a szereplőkből kiöblítettek minden egyedi vonást, fejlettebb ösztönt és érzelmet. Ráadásul semmit nem csinálnak azon kívül, hogy vagy menekülnek és csapdába esnek, vagy lencsevégre próbálják kapni a ciklont.



Gary az év egyik legreklámszagúbb protagonistája: címkézetten átlagos, özvegy középosztály-beli apa, a helyi gimi igazgatóhelyettese. Na neki minden mondata az expozícióban 1-1 unott dörmögés, 2 tini fiával meg úgy bánik, mint az őt körbekeringő kisbolygókkal.
De mikor a vihar első hulláma elül, egyből hétköznapi civil Rambóvá vedlik a nagyobbik fiát keresve, és a suli diákjait menekítve. Hősies apaként még jobban csillog, ahogy kimenti végzős porontyát és annak lánybarátját egy leomlott gyár gödréből - és persze pont akkor, mikor a 2 ifjúnak már feje búbjáig ért a beömlő víz. És filmvégi búcsúfelvételén - miután egy lobogó amerikai zászlót is bevillantottak - átkarolva mosolyoghat az összetartó kis családjával. Komolyan mondom: márcsak valami reklámcégnek a logóját vártam, hogy feltüntessék!




A másik szereplőgóc se sokkal érdekesebb: egy Pete nevű hivatásos örvényleső több hónapja rágja meteorológusa, Allison fülét, hogy találjon végre egy tartós szupercellát. Megjelenik, erre a kamerakezelőjük bepánikol, és ahogy a nyílt terepen kényszerülnek menekülni, szegény ördögöt az egyik örvény - mely a drámaibb hatás kedvéért még hosszában lángra is kap - elragadja. Tényleg csak a legelemibb emberbaráti érzést váltja ki a nézőből, ahogy ezek az arctalan, egymás mellé lökdösött figurák épp elkerülik - vagy sem - a halált.


És külön szóvá tenném azt a Dumb és Dumber típusú srácduót, akik kurjongatva próbálják megörökíteni magukat a tölcsérrel a háttérben. Hogy lehet az, hogy két ilyen söragyú kretént a forgószél felröpít ki tudja milyen magasra, de az utolsó jelenetben élnek és virulnak marhulnak egy fán csüngve?

Legalább az alkotás fő profilja nyújtani tudott valamit. Nem a kis tornádókra gondolok itt: azokat nevetségesnek találtam, ahogy bújócskázva hol itt, hol ott türemkednek elő a felhőzetből.

• Az F5-ös nagytornádó ormótlan, egész alakos képe fantasztikus.
• Izgalmas látvány, ahogyan teljesen szétcincálja az iskola tetőzetét és falát.
• Érezni lehet, ahogy a csatornában Gary, Allison és a többiek kapaszkodnak az orkán erejű szélviharral szemben.

Azt nem tudom, hogy egy ilyen szélszörny belseje valóban úgy néz-e ki, mint ábrázolták. Annyi bizonyos, hogy Pete katonai tankautójába zárva átvészeli, ahogy felemelkedik egészen a tetejéig, a napfénybe borult kilátásig. Felteszem, ez a festői látvány volna a karakter nagy kárpótlása, amiért életét kellett adnia a visszazuhanó járműben. Fő célja, amiért dolgozott, megvalósult.

Simán látom magam előtt, hogy A vihar magja egy csomó új fogást találhatott volna a természeti csapások témáján. Mindenki, aki videófelvételt készít - akár youtube-ra vagy csak a családnak -, az a jövő számára akar hátrahagyni valamit. Ahogy a filmben nevezik: időkapszulák. És minél rendkívülibb dolgot rögzítenek, az valószínűleg annál maradandóbb képanyag lesz a köztudatban.


Épp ezért rettenetesen kedvlohasztó, hogy a készítők csak egy dobálózó tárcafejőt akartak hátrahagyni a közönségre, direkt engedve, hogy a tartalmat szó szerint elfújja a szél. Ez a film pontosan az, mint az idei Godzilla lett volna, miután kiműtöttek belőle mindent a szörnyekről, és azok helyére örvényeket raktak. 

A Galaxis Őrzői

Azt hiszem, A Bosszúállók óta nem akadt ennyire kockázatos project-je a Marvel stúdiónak, mint A Galaxis Őrzői. A forrásanyag vad, intergalaktikus mesevilága sosem bírt akkora olvasótáborral, mint mondjuk egy Batman-, Pókember- vagy Hulk-képregény. Nem lehetett biztosan tudni előre, pontosan mely közönség-csoportokat fogják vonzani a felnőttes fő karakterei:

1. A tolvaj Peter Quill, alias Star Lord (="Csillag Nagyúr"),
2. Gamora, a bérgyilkosnő,
3. Groot, a humanoid növényember,
4. Rocket, a genetikailag módosított mosómedve 
5. és Drax, a családbosszútól fűtött izomkolosszus.

Nem készítették elő külön filmes eredettörténetek a terepet a csapatbulihoz, mint a Bosszúállóknál. Külön meg kellett teremteni a moziváltozat identitását, hogy mi akar lenni, és aként hogyan lehet hatásos. Az író-rendező, James Gunn sem számított márkanévnek - jómagam is csak onnan ismertem eddig, hogy a förmedvény Scobby-Doo-mozik szkriptjét írta. Kíváncsi vagyok, a Disney-n kívül hány stúdió mert volna negyedmilliárd (!) dollárt ölni ennyire bizonytalan tervezetbe (reklámkampánnyal együtt).

Peter Quill egy űrbéli világ sokadik piti tolvaja, akit 26 éve rabolt el és tanítgatott a rablóvezér Yondu. Quill egy rejtélyes gömb birtokába jut, amit Yondunak kellett volna átadnia. Több másik űrbűnözővel együtt elfogják, és a Kyln nevű űrfegyházba viszik. Quill végül újsütetű rabtársaival együtt megszökik. Kiderül, hogy a gömb valójában egy kozmikus fegyver, melynek erejével könnyen lerombolható akármelyik planéta felszíne. Ezt az erőt akarja Ronan, Thanos titán főpapja is rászabadítani az általa gyűlölt Xandar bolygóra.

A trailerek-ből annyit leszűrtem, hogy A galaxis őrzői - hasonlóképp a Vasember-hez - sci-fi-elemeket vegyít a laza poénszórással, és a középpontjában szintén egy beképzelt, jóképű főhős áll. Leginkább arra voltam kíváncsi: milyen lett a kikevert humoros stílus, amit James Gunn használni fog? Savanyú cukormáz egy effektben úszó filmroncson, vagy jól időzített, szellemes adalék, amitől még szórakoztatóbbá válik egy korrekt adaptáció? 

Egy képregényfilm szerintem akkor működik, hogyha valami más akar lenni először, és csak utána egy élő-szereplős képregény. A Guardians of the Galaxy két műfaj kombinálása: akcióvígjáték és űr-fantasy. Bár effektekből néhol többet szór az indokoltnál, nagyon hamar megfogott az energizált légköre, a piti űrbűnözők pörgős világa. Vicces volt és mulattató: a csattanók szinte mindig megfelelő pontokra voltak időzítve, mikor egy jelenet épp túl komorrá, színpadiassá, vagy egyszerűen túl klisé vált volna. És alig párszor tűnt csak nem oda nem illőnek.

Az ötös fogat mindegyik tagja talpraesett, önironikus figura. Hiába fűznek lépten-nyomon megjegyzést valamihez, a poénok nem láttatják őket ostobának - kivéve talán néhol Drax-et. Mind megtapasztalták a magány és kirekesztettség érzését, nincsenek ideáljaik, a megélhetésre és túlélésre hajtanak. A szökés után is csak 2 okból lógnak egymás nyakán: Drax kivégzett feleségéért és lányáért akarja megölni Ronant, a többiek pedig a gömb akarják jó pénzért eladni. Azért muszáj valami csapatféleséggé válniuk, mert e kettőben meglátják a veszély valós nagyságát.

Vagyis: egy rakás ügyes lúzer küszködik megmenteni a világot. 

Míg a Transformers 4.-nél a legelső jelenet messze a legérdekesebb volt, addig itt épphogy a kezdés nyögvenyelős. A pillanatkép Quill gyerekkorából finoman szólva sablonos: mihelyt a kisfiú megtagadja, hogy haldokló anyja kezét megfogja, a nő szíve leáll, a fiú pedig bűntudatosan kifut az éjszakába.
Az viszont tetszik, mikor kiderül, hogy Yondu nem pusztán "befogadta" Quillt - amint azt a fejéhez vágja -, de ő is rabolta el 26 éve. Vagyis a férfi teljes joggal tartotta meg zsákmányként a gömböt, hisz az űrkalóz valami sokkal értékesebbet lopott el Petertől: a jövőjét, egész általa addig ismert világát.



A felnőtt Quill valódi egyéniség, tele hibákkal: komolytalan, csibészes, többnyire megbízhatatlan. Mindig saját hasznát tartja szem előtt, ugyanakkor hiányzik belőle az igazi aljasság. Ahogy szilánkok derülnek ki a múltjából, világossá válik, hogy "Star Lord" neve és imidzse csak attitűd (kellemesen elasszociáltam, hogy mintha a "Star Wars" és "Sith Lord" neveket tették volna össze). Ugyanolyan álarc ez, mint a vörös szemű sisak, amellyel légüres térben tud lélegezni. 
Örülök, hogy a film nem rágja szánkba, hogy Quillnek van "normális oldala" is. Kisstílű bűnöző életmódja mentes a kötöttségektől, nem tartozik senkinek az életben. Ha belegondol az ember, hogy egy vadidegen világban tanult meg boldogulni, egyáltalán nem túlzás, hogy mindent humorosan próbál felfogni. Hiszen, mint az elhangzik, ő a birodalomban az egyetlen földi humán - helyi szóval "terrai" - ebben az űrtérségben.

Gamora, Thanos titán fogadott lánya. Ötük közül az övé a legmostohább múlt: családját és népét Thanos kiirtotta. Őszintén szólva zavarosnak találtam, hogy miért most és mivel árulja el Thanost. Ezt a cselekmény egyik aktív szálává is lehetett volna tenni, mert Gamora köthető a legszorosabban a negatív szereplőkhöz. A vonzalmat közte és Quill között is könnyű lett volna elidétlenkedni, de szerencsére nem így lett. Végig erős az egyensúly humor és dráma között - mindamellett, hogy végig a humort részesíti előnyben.

 

Apropó: hiányoltam egy kis kreatív kakaót a negatív figurákból. Igencsak jellegtelenek. Ronan alakja még egy Imhotep-szintű tekintélyaurát úgy-ahogy kiizzad magából: fanatikus, teátrális, és mindenekelőtt hatalomvágyó. De a karakter mégis megreked egy önelégült csillagkapus főgonosz szintjén, aki ugye mi mást akarna, mint pusztítást és  világuralmat.

Tettestársa, Nebula pedig műsoridőt se nagyon kap: olyan másodrendű parancsnok Ronan mellett, mint Faora Zod mellett Az Acélemberben. Sajnálom, hogy semmit nem kezdtek a ténnyel, hogy Gamora és ő mostohatestvérek. Ronan bukása után pedig teljesen megszűnik a történetben, miután elszökik a Dark Aster óriáscirkálóról. Ha visszatér a folytatásban, remélem kicsit kidolgozottabb antagonista lesz.

Abszolút kedvencem a bagázsból Rocket (hivatalos magyar fordításban "Mordály"). Múltjáról neki is éppcsak annyit tudunk, hogy érdekeljen minket a sorsa: genetikailag módosították egy félreeső bolygón, és rekordszámú börtönből sikerült kereket oldania. Fejvadász és fegyverszakértő: egyetlen társa eddig Groot volt, akinek háromszavas beszédét is egyedül ő érti. Rocket egymaga kap annyi kacagtató szöveget és menő momentumot, mint a másik 4 "Őrző" együttvéve.

Egy kirekesztettekből álló csapat, változatos küllemmel, múlttal és képességekkel mindig jó táptalaj a színes szóváltásoknak. Maradjunk csak a Marvel-ligáknál: moziban az X-menek izgalmas csapatot alkottak (főleg Bryan Singer keze alatt), míg a Bosszúállók már-már bealtatóan szárazak lettek. Quill és a többiek között végig érdekesek az interakciók, akciónál és átvezető részeknél is.
Külön odafigyeltek a készítők, hogy a csapatmunka sose tűnjön izzadtságszagúnak. A kis társaságban először csak távolságtartóan megtűrik egymást, ki-ki a maga okai miatt. Aztán a rengeteg kutyaszorító helyzet után megtanulnak bízni nemcsak egymásban és magukban. Egész a pontig, mikor egyik-másik már nyíltan lehaverozza a többit. Piszkosul kell figyelni rá, hogy ne legyen csöpögős vagy szánnivaló: az események bevonnak, és a végső csatára már igenis akarjuk, hogy legalább túléljék az egészet.

Összességében: A Galaxis Őrzői egy sokarcú, lüktető, fordulatos kalandtúra a Marvel-világ űrbéli tartományában. Ugyan nem túl eredeti,  de nem is harsány vagy ostoba, és elsősorban nem a látványosságai táplálják a nézői élményt. Abszolút megállja a helyét vígjátékként, főhősei ugyanolyan kemény, de kedvelhető balekprofik, mint a klasszikus zsarufilmek főhősei: Die Hard, Halálos fegyver, Beverly Hills-i zsaru, stb. A negatív szereplők ugyan sótlanok benne, és vannak zavaros pontok a történetben (pl. Quill apjának emlegetése), de végül a fontosabb szálakat elvarrják, és ismétlem: egy egyszerre velős és vicces mozi.

A Galaxis Őrzőire dobok egy hetest a tízből. Végig szórakoztató képregényfilm.

Lucy - A kék kapszula még kijjebb visz

2014. mozitermése augusztusig nem volt túl fényes a sci-fi műfajában. Mégha érdekfeszítő elgondolások, tudományos elképzelések bukkantak is elő egyes alkotásokban, az emberalakok sosem voltak színesek vagy okosan cselekvőkészek. Az idei sci-fik általában eltalálják a látvány hangulatiságát, de a konfliktusoknak tompa az élük, és elbagatellizálják, ha egy veszélyforrás óriási területeket, neadjisten az egész világot érinti. Ez történt Wally Phister Transzcendensével, pedig az ottani vizuális stílussal könnyedén tudtam azonosulni.

Luc Besson állítása szerint 9 évig írta a Lucy forgatókönyvét - hasonlóképp, mint tette azt Christopher Nolan az Inception világával. A történet egy tudományos fikcióra épül, miszerint az ember csak az agya 10%-át aknázza ki élete során, a többi 90% pedig legalábbis természetfeletti erőkkel ruházhatná fel. És bár ezt a tévhitet már egy ideje megdöntötték, mint elmélet szerintem így is lehet rá hihető sci-fi-t alapozni.

Maga Lucy nyugatról jött cserediák Tajvanon. Züllött, bulizós egyetemista, aki a testvérével lakik, és a magához való esze sincs meg. Egy Richard nevű haverja miatt belekeveredik a helyi drogbáró, Mr. Jang ügyletébe, aki felhasználja őt. A nő hasába varrat egy csomagnyi CPH4 kísérleti drogot, hogy 3 másik delikvenssel együtt Európába csempésszék. Ám Lucy fogságba kerül, hasfalát felszakítják, a drog felszívódik a véráramában, és a vegyület előbb géniuszt, később fizikafölötti félistent csinál a nőből. Lucy 2 dolgot akar: a többi CPH4-csomagfutárt, és konzultálni a téma fő szakértőjével, Norman professzorral. Még mielőtt Jang - vagy saját abszurd állapota - végül elpusztítaná.

A Star-Wars-előzményfilmek kapcsán gyakran találkozom a véleménnyel, miszerint George Lucasnak túlzott irányítása miatt sikerültek gyengére tartalmilag. Munkatársai nem tudták érdemben véleményezni a rendező munkáját, kiigazítani a hiányosságait. Exact ugyanezt fedezem föl a Lucyn. Luc Besson nemcsak egyszerre volt rendezője, írója és producere a műnek (Christopher Lamberttel??), de teljesen az ő gyártócége (EuropaCorp) is finanszírozta az elkészítését.

Bessonnak nincs önfegyelme ahhoz, hogy egy ilyen kaliberű témát egyedül feldolgozzon. Az emberi elme lehetséges pluszképességeinek témája időt és intelligens felépítést követelne. Ehelyett Besson "Durr bele!"-hitvallással, 90 percbe tömi minden ötletét, és rohamtempóban zavarja le a történetet. Nem képes elszakadni a megrögzött stílusjegyeitől: 

• keményen néző férfiak,
• autósüldözés drága kocsikkal,
• idegenajkú gyilkos rosszfiúk,
• gyűrött csitrik fegyverrel a kézben.

A Lucy voltaképp egy pörgős akcióthriller, és csak a krimi-mivolta után, harmadrészben akar "tudományos fikciónak" minősülni. Talán ezért nem neheztelek rá annyira, mint mások. Szórakoztató volt - egy korlátozott miliőn.

Az alapkoncepció eleve nagyon kényelmes: egy vadiúj drog felszabadítja az ember rejtett agyi potenciálját - kellő dózisban. Később, mikor Lucy átmenetileg elveszíti uralmát az ereje fölött, a repülőgép mosdójában újabb óriásadagot vesz be, és testi stabilitása helyreáll. Oké. Viszont ha ez - minden rizikó ellenére - képessé tehet valakit minderre az észveszejtő dologra, hogyhogy nem fedezték föl Jang és emberei az összefüggést a kettő között? Jang simán bevehetné maga is: megkaphatná az isteni hatalmat, és bosszút állhatna, amiért a visszatért nő kést állított mindkét tenyerébe. 

Egyáltalán: ha a szupergyógyszert laboratóriumilag létrehozták, mennyi időbe telne a pótlása? Akkor márcsak egy újabb Lucy-éhez hasonló, szerencsés balesetre volna szükség, és máris egy következő szuperhumanoid szabadulna el a világban.

Tetszett a képességek sokfélesége és az érzékeltetésük: olyan, mintha tucatnyi X-men adottságai ruházódnának rá egyazon emberre. Lucynak, ahogy eléri a 20%-ot, először alapérzékei és reflexei élesednek ki annyira, hogy megszökjön. Ezután jön

• a keleti nyelvek villámtanulása,  
• mások szervezetét érezni és hatni rájuk,
• zsonglőrködni az elektroimpulzusokkal.

Mulatságos közjáték, ahogy Lucy először hívja Norman professzort, aki egyszer csak a tévéjén át is tud társalogni az idegen nővel. A tudós reakciója erre őszintén megnevettetett.

Aztán innen haladunk tovább:

• telepátia,
• telekinézis,
• teleportáció térben és időben,
• anyag és energia bármivé alakításának képessége,
• időutazás és időfagyasztás.

Itt jön elő az, amit mondtam: a produkció kapkod. De komolyan: a speed-et bevett Gyalogkakukk száguldana úgy, mint 30 perc után a cselekmény! Ahogy Lucy tapasztalja az egyre felsőbb realitásokat, úgy nő a nyomon követés nehézsége, de a tempó változatlan. Mi sem kapunk elég időt hozzászokni az egyes lépcsőfokokhoz, és Besson sem hagy elég időt magának, hogy elrendezze köztük az összefüggéseket. "Hát persze! Az idő a kulcs..."

A legutolsó percre Lucy eléri a 2 legutolsó, kiszámíthatatlan lépcsőfokot:

• mikor kicsit kiragadja Norman és tudóskollégáit a téridőből
• és mikor eléri a mindenütt-jelen-valóságot, mely során látszólag elillan a székéből. Mindenütt, mindenként és minden korban jelen van - vagy legalábbis bárhol, bármiként és bármikor jelét adhatja, hogy "Köszönöm; megvagyok."

Érdekfeszítő maga az elképzelés: ha feltételeznénk, hogy csak összelménk tizedével élünk, a többi meg elzárva van, akkor a 100% azt jelentené, aminek az emberiség Istent elképzeli? A halhatatlan mindenható? Elmélet szintjén ez nem rossz gondolat, csak az a baj vele, hogy a cselekmény végére pay-off-ként berakva olyan cirkuszi virtuskodásnak érződik. Nézzétek, gyerekek: ilyen az, ha szó szerint Istenné válik valaki!

A látványvilág sajátos keveréke a sci-fik és Besson formanyelvének. Piszkos, rideg, a színek durvábbak, deviánsabb benyomást kelt optikailag. Mintha mi is droghatás alatt látnánk a külső világot. A transzcendens képességek kinézete futurisztikusak, többnyire jól követhetőek. Bár némelyik extraképességet nem nagyon értem, miért úgy ábrázolták, ahogyan.

• A fekete computer-beolvasztó csápok kapásból Venomot juttatták eszembe a Pókember 3.-ból.
• És ahogy Lucy Jang agyából kiolvassa a másik 3 küldönc hollétét, a fénylő neuronok közti cikázás teljesen olyan, mint a Dolby Digital logoeffektje.

A természetképek bevágása nagyon egyszerű kifejezőeszköz, de itt szerintem megfelelnek a célnak. Ezek a képek 3 dologként vannak jelen:

1. Norman professzor előadásán a kijelentéseit illuszrálják az életről és evolúcióról;
2. Jang irodaépületénél metaforák Lucy életveszélyes helyzetére (a ragadozó lecsap a prédára);
3. később pedig a lány szó szerint azt fogja fel a világból, amit a képek mutatnak: távolabbi beszédhangok, mobilok hullámai, élőlények energiaáramlásai, stb.

Megértem, hogy valakit bosszant pl. mikor Lucy időutazva eljut az indiánuralta Amerikába vagy a földtörténeti jura-korba. Engem igazság szerint jobban bosszantott Norman állításai közül kettő: 1 milliárd éve alakult ki az élet, és 400.000 éve a ma ismert formája. Nem inkább kb. 3.5 milliárd éve alakult ki az élet, és X millió éve a ma ismert formája? Lehet, hogy csak azért veszem ezt zokon, mert gyerekkoromban nagyon foglalkoztatott a paleontológia. De egy hírneves, profi rendezőtől ennél azért alaposabb utánanézést várnék 9 év előkészület és több milliós befektetés után.

Scarlett Johansson ugyan messze a legjobb alakítást nyújtja itt, ám az általa játszott figura inkább egy sorspéldázat, mintsem személyiség. Lucy az emberi abszolutum: a fejlődés alfája és omegája (1%-ról indul). Külön szóba kerül, hogy az 1. ismert női emberfélét szintén Lucy-nek keresztelték el. S a párhuzam teljessé válik a végén, mikor visszautazik sok százezer évet, és meglátja az élő majomembert. Az evolúció kezdete és vége találkozik. A Lucytól látott utolsó emberi reakció is a kíváncsiság, ahogy kinyújtják egymás felé az ujjukat.

Láttam már olyat filmen és TV-sorozatban, hogy a hirtelen és nagy léptékű megokosodás érzéketlenné tesz valakit az emberi kapcsolatokra. Mint azt telefonon édesanyjának, majd Normannek próbálja szavakba önteni: érzi, hogy a fejlődése mindent elcsökevényesít benne, ami miatt régen valakinek, személynek minősült. "Rájöttem, hogy mindaz, ami emberivé tesz minket, korlátot jelent." Hátborzongató ebbe belegondolni. Lucynak külön magával kell hurcolnia egy párizsi rendőrtisztet, hogy a vele való természetes szóváltás emlékeztesse rá: mit jelent az, hogy "embernek lenni".

Miért izgasson, minket, hogy fegyveresek követik, ha a sokasodó istenszerű védjegyeivel porszemként bánhat el velük? Előbb altatni, majd 1-2 órán belül már lebegtetni is képes az ellenfeleit. Egyedül az jelent feszültségforrást, hogy Lucy mi mindent él át a CPH4-től, illetve, hogy emberi életének sémája szétesik-e, ha tovább közelít a 100%-os szellemi szinthez? Az az ötlet is, hogy Lucy-nak "koncentrálnia kell" erői használatakor, valahogy csak egy sebtiben kitalált résnek tűnik, amin át Besson becsempészheti a kedvenc akciókliséit a drámai tetőponthoz.

Valahol a rendező is érezheti, hogy fölöslegesek a mellékszereplők, mert nem ad nekik személyiséget. Morgan Freeman Norman-je is igazából útmutatóként szolgál, nehogy a közönség végképp elveszítse a fonalat a történet intenzívebb szakaszain. 

("Most mit művel?"

"Új generációs komputert épít."). 

A francia rendőrtiszt meg csak egy kölcsönvett ébresztőóra Lucynak, hogy ő még mindig ember. Lucy a félelmein hamar túljut, de érdekes, hogy a bosszúvágy nála hogy nyilvánul meg. Leöli Jang testőreit... őt meg életben hagyja, átszúrt majd meggyógyított kezekkel. Ugyan már: egy műtőben lőtt le egy menthetetlen pácienst, hogy az orvossal kiszedesse a hasából a felszakadt zacskót! 

Dokumentumműsorként biztos, hogy állóképesebb volna a Lucy: ott természetes az, ha átvezető magyarázatokkal ötletek és elgondolások között ugrunk nagy léptékkel., újra és újra. Besson nem tartozik ide, ebbe a műfajba; profihoz méltóan teremt feszültséget akciómozikba, maradjon is azoknál. 

A Lucy-val is egy kőkemény hangulatú, feszült röptúrát hozott létre a szürrealitás világába: érdekes és lüktető, másrészt tele van lyukakkal és teniszlabdaként pattintgatott figurákkal. A tavaszi Transzcendensnél valamivel jobban sikerült lekötnie, így végülis egy 5/10 pontot én megszavazok rá.