Hercules (2014)

Több idei mese- és mitológiai feldolgozás gyengén szerepelt, és azt hiszem, tudom az okát. Mindegyikük abból indult ki, hogy egy túl jól ismert, relatíve szimpla sztorit másként, új módon, új sarkokkal bővítve meséljenek el. A gond az, hogy ez mégcsak egy movie elemi létjogosultságát adja meg - még akkor is, ha a főszereplő maga is egy sztori kiszínezésével alapozza meg népszerűségét.

Héraklész egy zsoldos banda vezére, aki átlagfeletti testi erővel és állóképességgel van megáldva. Ebből hasznot húzva elterjeszteti magáról, hogy félisten, kis csapatával pedig ezt kihasználva keres megbízást magának. Pedig az előéletében mitikus szörnyek nélkül is léteznek gyilkos árnyak, melyektől menekülni próbál. Egy napon kis csapatával egy hadsereg kiképzését és kipróbálását kapja megbízásként, de miután teljesíti megbízását, rájön, hogy egy zsarnok pénzét fogadta el...

Dwayne "A Szikla" Johnsonhoz hasonlóan a film is túlnyomórészt a 3D-látványra gyúr. Akárcsak a 300 - A birodalom hajnala, egy kigyúrt férfi főszereplővel, egy koromsötét háttértörténettel, és küllemében stilizált brutalitással adja el magát nekünk. Ez a film olyan, mint boxzsák: napestig püfölhetném azzal, hogy sorba szedegetem a hibáit, de nem sok értelme volna. Azokra a gyengeségekre próbálok szorítkozni, amik végigvonulnak a film egészén.

Brett Ratnert a 3. X-men mozi óta középvonalbeli rendezőként tagsálom.  Tegyük fel, hogy megelégszik azzal, hogy szórakoztató ókori viaskodást rendezzen: akkor sem ártott volna felülbírálni olyan fogyatékokat, mint

• a túl modern modorú és/vagy túl kómás dialógusok,
• a halvány alakítások a 2 negatív uralkodó, Eurystheus athéni és Cotys trák király részéről.
• illetve a nevettetőerő teljes hiányát a humorból.

Ratner 3 olyan dolgot csinál viszonylag ügyesen, amivel sikerül egy elvárható szinten tartania a nézői figyelmet:

1. Az 1. félidőben tetszett, ahogy játszik a mitológiával. Hercules kultikus mítosza itt csak ókori reklámfogás, hogy a félisteni hírnév több megbízót vonzzon. A produkció maga is sokszor úgy tesz, mintha most tényleg előbukkanna valami természetfeletti elem (Hádész 3 fejű kutyája, a kentaurok, stb.) Csak kb. fél óra után kezdett fárasztó lenni ez a trükk: nem épült semmi nagyobb koncepcióvá, csak ismétlődött újra és újra. Mint egy rossz horrorfilmben a hirtelen ijesztgetések.
2. A 2. félidőben a famíliagyilkosság kirakója tudott úgy-ahogy lekötni. Hercules családos hős volt Athénban, akit elűztek, mikor állítólag átmeneti őrületében lemészárolta családját. Ezt a bűntudatot mindig temetni törekszik magában. Mikor Cotys láncra vereti, Eurystheus lép a cellába, és felfedi: ő ölette meg farkasaival a családját, hogy tönkretegye a harcos már-már veszélyes hírnevét. (Örülök, hogy Cotys megbízását Ratner nem kombinálta bele Eurystheus "nagy gonosz tervébe"; a két király csak mint politikai szövetséges ismerik egymást.) 
3. A harcászati instrukciók. Hercules az ókori hadviselés alapjait tanítja meg a trák katonáknak: mi az erős pajzsfal követelménye, vagy ahogy a sereg szárnyait a csata során mozgatja. Nem mintha Hercules nem küzdene úgy a bunkójával, mint egy vad grizzlymedve. De azt azért jó volt látni, hogy nemcsak az öléshez és a testőri munkához ért.

A többieken nincs semmi kiemelhető. Lehet válogatni, melyik a legkevésbé hihető pozitív főszereplő:

• Amphiaraus önelégült jós, aki mindig kihúzza magát a felé repülő dárdák előtt. "Hé! Úgy vélem, ez az én végzetem volt!"
• Atalanta modellgyanús amazon íjász. "Bár a férfiasságod lenne olyan nagy (...)"
• Autolycus fő száma, hogy dühösen lelép, hogy a legjobbkor bukkanjon fel újra. "Nektek elment az eszetek!"
• Tydeus fogyatékos vadember, aki mártírhalált hal a végén. "Hraaargh!"
• Ergenia özvegy anyakirálynő, aki szabadidején sebesülteket ápol. "Annyi aranyat kapsz, amennyit nyomsz."
• Kisfia, Arius pedig izgága dumagépként rajongja körbe a nagy Herculest. "Ha felnövök, olyan akarok lenni, mint te!"

Mégis: ezek még bocsánatos dolgok 2 termetes baklövés miatt nem tudom "átlagosnak" vagy "középszerűnek" titulálni ezt a mozit: 

1.

Az egyik a film saját Jar Jar Binks-e, Iolaus. Az ő szerepe, hogy Hercules kuzinjaként nagyzolós legendákat zeng mindenkinek "Zeus fiáról". Valahányszor kinyílt a szája, képzeletben azt csináltam vele, mint Hercules a nemeai oroszlánnal. Nem mondom  ki, mi volt az...

2. 

Annyi élettapasztalattal, mint ami Hercules-nek, hogy nem tudta, hogy Cotys elnyomó? És hogy a nép bemutatott szenvedése az ő háborúja miatt van, hogy Trákiát egyesítse? Mikor egy falu bennszülöttjei rajtuk ütnek, holott segíteni jöttek, Iolas felvakkant: "Megbabonázták őket!" Kizárt, hogy ez az 1. gyanús jel.
És ez nemcsak azért zavarba ejtő, mert Herculest egy komplett marhának állítja be. A rendező "mi a mítosz, mi a valós?"-játéka paródiába fordul át, amikor Amphiaraus arra ösztönzi, hogy minden csöpp erejével szakítsa szét láncait. Vagyis összes tévedését úgy hozza helyre, hogy tényleg isteni izomerőt mutat fel.

"Em-lé-kezz: KI vagy te!"

"Én va-gyok: HER-CU-LEEES!!" 

Én pe-dig: MAROS-VÁSÁR-NÉMETI BARNA-BÁÁÁS!! (kitalált név)

Gondolom, ezt afféle "adrenalinpumpa" jelenetnek szánták, de nekem egyszerűen komikusnak hatott.

Helyenként szórakoztató tréningmeló a Ratner-feldolgozás. Bosszúállók-szerű figuráiból Hercules termete, látványvilágból pedig fiktív harcai a mesebeli óriásokkal maradtak meg bennem tartósan. Helyszínei nagy részét magyar tájakon forgatták le, és már ez nagy dicséretnek számít a világ legrangosabb filmkészítő-csomópontjától. Kár, hogy ugyanezt nem tudom viszonozni: Zeus fiának idei jelenése leginkább olyan, mint egy másfél óra hosszú bőrvért, melyet a történet főhőse ruhaként viselhet: kopott, szűk, keveset bír ki és gyenge minőségű. 

Legközelebb a mítosz egy másik idei feldolgozását, a januári Hercules legendáját fogom véleményezni majd.

Обитаемый остров (Lakott sziget) I. - II.

"(...) Szánjunk rá némi időt a mindennapjainkból, hogy leüljünk egy kis csevelyre.

Persze ott vannak azok, akik nem akarják, hogy beszéljünk.

Úgy sejtem, még e pillanatban is parancsot ordítanak a telefonba, és fegyveres erők tartanak a helyszínre.

Miért? Mert amíg gumibottal akarják letörni a párbeszédet, a szavak mindig megtartják hatalmukat. Szavaink az értelem eszközei, és azoknak, kik hallgatják őket: az igazság kinyilatkoztatása. És az igazság az: valami szörnyen el van rontva ebben az országban.

Kegyetlenség, jogtiprás; intolerancia és elnyomás. És míg egykor bírták a tiltakozás szabadságát, tetszés szerint beszélni-gondolkodni, most hálózatok és lehallgató készülékek ellenőrzik normáikat és engedelmességüket.

Hogy történt ez? Kit okoljunk érte? Nos; egyesek felelősebbek, mint mások, és őket még várja az elszámoltatás. De az őszinte szó kedvéért: hogyha a Bűnöst keressük, akkor bele kell nézzünk a tükörbe.

Tudom, hogy miért tették. Tudom, hogy féltek. Ki NE félt volna: háború, terror és járványok? Problémák áradata esküdött össze, hogy rontsa le értékeiket, és tompítsa el a tudatukat."

(V mint Vérbosszú)

A Lakott sziget Arkagyij és Borisz Sztrugackij orosz testvérpár 1969-ben befejezett disztópiaregénye egy riasztó, értelemellenes jövőről, ami valójában a mi saját világunk diagnózisaként szolgál.

A kettébontott filmváltozat minden idők legdrágább orosz sci-fi-produkciója volt, és több nyugati országban a mai napig tiltólistán szerepel. Magyarországon kevesen ismerik; hazai szinkronjáról nem tudok, hogy valaha is készült volna. A sci-fi-irodalom pártolói korunk egyik legfontosabb "ébresztőfilmjeként", sárral bekent aranyrögként tisztelik. Formanyelve durva és szürreális. Előbukkannak ugyan benne áthallások a hollywood-i kommersz sablonjaiból, de mindig az irónia céljából. Bizarr, friss és többnyire kiszámíthatatlan: szándékosan arra játszik, hogy kiszakítsa a nézőt a komfortzónából, és rászorítsa a képek mögötti súlyos mondanivaló befogadására.

Úgy sejtem, nem sokan hinnénk el Sztrugackij-nak a film nyílt titokként kezelt üzenetét: "természetes" jogállam nem létezik. Egy adott kor és világ kiváltságosai mindig is azon lesznek, hogy a tömeg alávetettségét építgetssék, s ebbe bizony a puszta gondolkodás alakítása is beletartozik. Egy egész nép viselkedéskontrollja ma már sajnos megszervezhető és technológiailag biztosítható. Egyes modern hullámsugárzó berendezések (pl. HAARP) alkalmasak az emberi agy frekvenciáján "befurakodni" a tudati sémába... sok száz km-es távolságokra is.  

Mégis: a valószínűtlenség látszata mindig a téma szószólói ellen dolgozik. Mi átlagpolgárok legtöbben az ilyesmit összeesküvés-elméletnek könyvelnénk el, mondván: nem vagyunk mi ostobák. Ha saját és környezetünk életét ilyen átfogó fenyegetés kerülgetné, azt idejében felismernénk. T'án csak nem hagynánk, hogy holmi "szupertitkos kütyükkel" tényleg az egészségünket, viselkedésünket, puszta kedvünket, véleményünket... minden intellektuális megnyilvánulásukat külsőleg determinálja a saját hazáink/otthonaink vezetősége. Dehogynem hagynánk; éppen azzal, hogy ezt "valóságtól elrugaszkodottnak" hisszük.

2157-ben Mak-sim Kammerer földi űrutazó hajótörést szenved a Saraksh bolygón, ahol begyűjtik őt. Később a helyi lakosság közé keveredve egy fiatal gárdista, Gaj Gaal és húga, Rada otthonában köt ki. Tőlük tudja meg, hogy az országot az Ismeretlen Atyák izolált elitje uralja. Mikor Makszim a Gárda új tagjaként megtagadja egy lázadó likvidálását, őt lövik le, és üldözötté válik. Képességei miatt a rendszer 2 főembere külön magának akarja megszerezni: az államügyész Agyas, és a rejtélyes tudós, Vándor.

Mak rátalál a rendszer lázadóira. Vezérük, Zef elmondja neki, hogy az ún. "légelhárító tornyok" valójában az Atyák agykontroll-berendezései. Ezek szüntelenül sorvasztják az emberek képességét az analitikus gondolkodásra - hiszékeny szolgalelkekké degenerálva őket. Bizonyos embereket, akiket "elfajzottaknak" bélyegeznek, immunnisak az agyi hatásra, szervezetük viszont hevesen reagál rá. Maguk az Atyák is azok, csak aki nem velük van, azt kiirtandó ellenségként vadásszák. Így Maxim reménytelennek tűnő világjárásba kezd, hogy valahol, valakikkel haderőt teremtsen, amely megbuktathatja az Atyák uralmát. De meghozhatja 1 ember egy egész nép szabadságát, ha azt még akarnia is őhelyettük kell...?

Gyarló szokásom, hogy valami viszonyítási alapot keresek, ha egy szokatlan művel találkozom. Létezik egy sci-fi a 60-as évek végéről, mely ugyancsak szürreális képekkel illusztrálja, mennyire kiszolgáltatottá válhat az ember a modern technológiának, épp evolúcióval ellenkező irányba menetelve. Meg is találtam: a 2001: Űrodüsszeia. Ott a szürreális képsorok szó szerint véve is abszolút működnek, így ténylegesen is lekommunikálják nekünk a sztorit. A metaforáit világos kontextus köré szőtte, nemcsak halmozta a képeket.

Szerencsére az Sztrugackij-testvérek antiutópiája ugyanez a szint és kategória. Nem egy vonzó küllemű mozi, de éppen ebben rejlik az ereje. Képes sokkolni és bátorít, hogy gondolkodjunk. A hasonló témájú Dark Cityvel szemben ez nagyobb, megfoghatóbb rettenetet hoz ki a tömeges agymosás koncepciójából, planetáris szinten illusztrálva azt. Nemcsak jól felismerhetőek a mai világ jelenségei (pl. uniformizált viselkedési normák, állami média, félkatonai rendőrség, stb.). Rátapint arra a hátborzongató kiszolgáltatottságra, amibe egy kultúrált nép azzal taszítja magát, ha nem vigyáz magára tudatosan, nincs közösségi szelleme, nem frissíti folyamatosan az önrendelkezés és közös önvédelem életfelfogását.

A karaktereket ugyanúgy körüllengi az a furcsa, szürreális aura, ami az egész filmre jellemző. Ennek ellenére nem ostobák, nincsenek leredukálva, hogy csak élő allegóriák legyenek, szimbólumai egy-egy fogalomnak vagy jelenségnek a témában. Mindegyiküknek megfogható személyiségük, hátterük és érzéseik vannak, pedig életközegeik között nem is lehetne szembeszökőbb a különbség.  

Maxim Kammerer elég ideálszerű sci-fi-s protagonista. Ha valaki megkérdezné, hogy szerintem milyen lehetett George Lucas eredeti vízióját "Luke Starkillerről", akkor valami ilyesmire tippelnék. Maksim nemcsak a történet főhőse: ő az a Szent Grál, amit idővel mindenki maga mellett akar tudni. Egyeseket könnyen irritálhat az a naiv bájmosoly, amit a tökéletes földi világából magával hoz. Első "idelenti" perceiben még jóhiszemű fiatalember, majd a viszontagságok hatására megkomolyodik, de mindvégig kitart elvei mellett.

Maksim első bizalmi ismeretsége a Gaal-testvérpárral tipikusnak mondható: Rada, az étterem széplánya megszánja a pénztelen férfit, míg bátyja, Gaj lassan rááll, hogy beajánlja őt a rendfenntartó Gárda kötelékébe. Megértem, ha valakinek az érzelmi kötelék Rada-val clishégyanús hollywood-i áthallásnak tűnik. De mivel a Saraksh világában minden valaminek a kiforgatása, ez nem zavaró. Azonkívül - bár ez már tényleg csak tetszik-nem tetszik dolga - úgy találtam, hogy a vonzalom elvárható szinten jelen van Vasiliy Stepanov és Yuliya Snigir között.

Ahogy Maksim és a Gaal-ok szemével látjuk a lakosok hétköznapi életét, akaratlanul is a viszolygás kezdi kerülgetni az embert. Sugárzás vagy sem: ezt a társadalmat degeszre tömték az évek alatt beléjük nevelt tévhitekkel. Maksim négyszemközt megosztja Rada-val: a Sarakshon nem egy bolygó belső felületén élnek, mint azt tanítják nekik, csak az égbolt optikai torzítása miatt tűnik úgy. És a korábbi laborvizsgálaton a tudatáról vett képsor-mintát Mak a TV-ben látja viszont, mint "őrültek agyából vett szórakoztató műsort". Kifordított világ ez: a szabados értelem gúnyrajznak minősül, és a valóság lett egyetlen, gigászi karikatúra.

Ha tinédzserként már láttam volna ezt a két filmet, alighanem csalódást okozott volna, hogy maguk Az Ismeretlen Atyák nem sokat szerepelnek a cselekményben, végig a háttérben maradnak. Ha helyesen értelmezem, akkor a duplafilm 2 fő antagonistája nem Atyák személyesen, csak a rendszer 2 főembere. A piramis csúcsán álló Atya, akit "Papának" (a "pápa" cím karikatúrája?) hívnak, szemünk láttára lövi tarkón egyik hívét, mert egy ügy kapcsán eljárt a szája.

Mozira írt alkotástól még nem láttam ilyen vakmerően megfesteni ennyire torz, mégis realizálhatónak érzett antidemokráciát. Az Atyák hierarchiája teljesen kasztszerű: tetején a névtelen honatyák, akik tetszés szerint háborúznak a rongybaba, katonai nyersanyaggá domesztikált polgárokkal. A Lakott sziget a XX.-XXI. századi civilizáció összes sötét hozadékát felsorakoztatja: rendőrállam-kormányzás, politikai teljhatalom, hullám- és radiosugárzás, elmekontrol, vízszennyezés, stb. Az érdemi egyéniség, énhang pedig már a szavak szintjén is büntethető a megaállamban.

Maga Fjodor Bondarcsuk rendező alakítja Agyas karakterét. Viccesnek találom, hogy ő az USA-t nevezte meg, mint a filmbéli tiranniszra leginkább hasonlító ország: a csiszolt modorú, kétszínű államügyész alakjáról nekem azonnal az Egyesült Államok ugrott be, mint lehetséges minta. Agyas ravasz konspirátor, jó politikai érzékkel, de egyben gyáva köpönyegforgató is. Mindvégig az Atyák háta mögött keresteti Maximot. Mikor felismeri, hogy egy balul kisült háborúért őt teszik bűnbakká, a színfalak mögött átáll a "szökevény gyilkos" oldalára.

Privát megbeszélésük a 2. részfilm utolsó harmadában legalább annyira tetszett, mint a Szemtől szemben kávéházi cseveje Al Pacino-val és Robert de Niro-val. Nem állítom, hogy nem lehetett volna még agyafúrtabb beszélgetés: Agyas tudja, hogy Maksim sosem bízna meg benne, ezért csupán elfogadható színben próbálja tálalni a kettejük kooperációját. Azokkal a dolgokkal érvel, amik a leginkább számítanak neki:

1. a Vándor fogságába került Rada,
2. az, hogy a tornyok elleni akcióhoz segítséget nyújt,
3. támogatás a rendszer bukása utáni időkre, ha cserébe Maksim tanácsadója lehet.

Amire nem gondol, hogy Maksim nemcsak érveit, a személyiségét is pontosan felméri, miközben meghallgatja. Így mikor elkezdi magánakcióját a tornyokat vezérlő Központ ellen, maga Agyas is megdöbben az események végkifejletén: a maximumra tekert sugárzás után a hálózat kikapcsol, az utcákon pedig tömeg-megmozdulás kezdődik - öngyilkosságba űzve a gyáva ügyészt.

Bár a cselekmény lényegében 1 ember kereszteshadjáratáról szól, a nézőpontok többszöri váltása és a személyes viták érvei, szóhasználatai üdítően hatnak az agyra. Ösztökéli az embert, hogy végiggondolja: vajon tényleg úgy fog-e kisülni ez a magánforradalom, ahogy Mak elképzeli. Mégha talál is kellő támogatást a céljához.

Első komoly vitája erről a barbár népcsoport orákulumjával, a Varázslóval zajlik. A száj nélküli látnok azokat a logikus ellenérveket állítja sorba Maxim terve ellen, amiket a közönség tenne föl. Belátható-e minden konzekvencia, ha a jelen világrend megdől? Maxim személyes igazsága mennyire szubjektív? Mennyire realizálható az elképzelése? És mint a legtöbb provokatív vitánál, nincs egyértelmű konklúzió. Maga Varázsló sem foglal állást, csupán ráolvassa Maximra, hogy ténykedése természeti erőként hat, válaszként egy eleve megfagyott egyensúlyállapotra.

Vándor már kifejezetten náci beütésű figura. Ő a Különleges Kutatások Minisztériumának feje, az Atyák kedvenc ítélet-végrehajtója. A Központ felrobbantása után személyesen megy Maximért a helyszínre, és megküzdenek. Érdekfeszítő csavar, mikor felfedi neki - részben azzal, hogy testi erejét megmutatja -, hogy ő is földlakó. Küldetése az volt, hogy az Atyák bizalmi embereként készítse elő az ország népének átvezetését a következő történelmi korszakba.

Az okos forgatókönyv a 2 földlakó kézitusáját kőkemény drámával dúsítja: Vándor - régi nevén Rudolf - Mak szemére veti, hogy "hőstettével" az ő 20 évnyi erőfeszítéseit tette hiábavalóvá. A központnak vége, az öntudatra ébredt nép felkelt. Hiába volt azonnali eredmény, a tágabb problémákat nem oldotta meg:

1. Egy nemrég bedőlt háború a szomszéd országgal gazdasági válságot sejtet, de most a felkelés még külön olaj a tűzre.
2. Fő játékszerük nélkül is; az Ismeretlen Atyák hatalmi pozíciója érintetlen maradt a színfalak mögött.
3. A készültségben lévő hadsereg és Gárda is még bőven bevethetik erőforrásaikat - köztük a mobil sugárzó-egységeiket.

Felvillanyozott az a nyílt filozófiai ütköztetés, ami a bunyóban fizikailag kivetül. A szabadságharc mindig kétélű penge: valami rendszernek muszáj léteznie, hogy a nagy  tömegek szükségleteit biztosítsa. Maxim közvetlenül néhányak életét és sokak szabadságát védte. Ráadásul Gajt is magával hozta küldetésére, és a megannyi közösen átélt veszély dacára végül látnia kellett, ahogy életét veszti. Vándor kezéhez vér tapadt, de a nagy többséget életben tartotta - ha szabadságuk elemi elfojtása árán is.

Maxim diadala tehát legjobb esetben keserédes: hollywood-iasan átölelheti Radát, miközben a felkelt nép rohanhat a bizonytalan jövőjébe. Szóval mi fontosabb: közvetlen szabadság, vagy hosszútávú létbiztonság? Egyesek élete vagy a történelmi axióma? A film a nézőre bízza a választást.

És bár a Földre - vagy inkább egy eszményi Földre - külső helyként hivatkoznak, egy dialógusdarabka szemfülesen leleplezi: maga a Saraksh bolygó is metafora. Mire is...?

"Térj vissza az otthonodra, te taknyos!!"

"OTTHON VAGYOK!!"

Komolyan megkérdeztem magamtól, vajon nemcsak az ügyesen sorba rakott képek és a jéghideg üzenete miatt tartom a Lakott szigetet annak, aminek értékelem. Nem minden elem és szereplő függ össze benne, és a kezdeményezés többnyire 1 ember kezében van. De ha nem is nézem, mennyire releváns vagy sem korunk kultúrájával, mindenképpen összegzi és feltárja mindazt, ami elromolhat benne. Ez a különös produkció képes megadni mindazt, amit bármelyik ország komolyfilmjétől remélhetünk, rákényszerítve minket, hogy kilépjünk a komfortzónánkból, és meglássuk azt is, amit nem merünk.

A Lakott szigetre 2 részére adott pontszámom:



A majmok bolygója - Hajnal

"Ezt a világot soha nem ismerheted meg! És mindig félünk attól, amit nem ismerünk."

(Batman Kezdődik)

Hivatalos magyar címén A majmok bolygója - Forradalom. Tengerentúli kritikák ódákat zengtek róla, mint ritka szintlépő folytatásról, külön kiemelve a majmok fantasztikus vizuális életre keltését, és az egyszerű érzelmi rezonanciát, amit a jóérzésű emberben képes . Elmésen játszik a nézői elvárásokkal is - anélkül, hogy a cselekmény összezavarodna.  Míg a Rise (...) az emberszintű majom születését narrálta, addig a Dawn (...) evolúciójuk egy új szakaszát meséli el nekünk: az ősközösségi állapot felbomlását, az épülő kultúra deviánsabb oldalát. Maguk a majmok rendszerint emberibben viselkednek itt, mint mi magunk.

10 évvel a san fransisco-i lázadás után a majmok által széthurcolt vírus megtizedelte az emberiséget, a civilizáció helyi darabkáira hullott. Közben a Caesar vezette majmok létrehoztak egy fejlett törzsi kommunát az észak-amerikai erdőkben. Békeközpontú szabályaik ellenére ellenszenvvel viseltetnek az emberek felé, akiket évek óta nem láttak, bár tudják, mi történt a világukkal. Így mikor a helyi emberközösség a majmok territóriumán lévő erőművet próbálja használatba állítani, egyre jobban kiéleződnek a 2 közösség ellentétei - egészen a nyílt összecsapásig.

Tetszik, hogy Rupert Wyatt utóda, Matt Reeves logikus irányba vitte tovább a történetfonalat. Reeves ragaszkodott hozzá, hogy legalább egy fél emberöltő teljen el időben a 2 rész között, hogy hihetőbb legyen a majmok társadalmi fejlődése. Itt már nem elnyomott népcsoportot látunk Caesar társaiban, hanem szervezett, egyenrangú kisközösséget a szétszéledt emberek helyi csoportjával. És ezt nem is haboznak nyílt látogatással a tudtukra adni, miután a Malcolm vezette felderítőket hazaküldték a területükről.

A legtöbb kritika, amit a sajátom írása előtt elolvastam, egyetért abban, hogy az emberszereplők elég sovány jellemrajzokat kaptak:

• Malcolm békepárti
• tinédzser fia, Alex tehetséges rajzoló
• élettársa, Ellie ex-ápolónő, kinek lányával a vírus végzett.
• Dreyfus, a helyiek választott vezetője pedig fiát vesztette el.

Ugyanaz a helytelen írásmódszer, mint az előzményfilmnél: az emberalakokra alig 1-2 háttérinfót és viselkedésformát testálnak rá, hogy a nem emberi szereplőkre több nézői figyelem irányulhasson. Malcolm csapatának mintha a homlokára lenne tetoválva: "Veszélyes változást hozunk a nyugodt, békés életetekbe!" Az emberi szereplők valahogy nem elég előrelátóak vagy intelligensek; nem próbálnak messzebbre következtetni, mint amit a forgatókönyv 2 fázis között engedélyez nekik. Ez veszélyes, mert valamennyire lohasztja a sorsukért való aggódásunkat.

Merevnek és kissé primitívnek éreztem, hogy a kapcsolatteremtés minden lépcsőfokát külön-külön, kimérten és megrágva végig kell tapodnunk az elején:

1. Felderítők szemét-agresszív seggfej tagja riadtan fegyvert ránt egy kóbor majomra;
2. a fegyvertől megriadt majom védekezően vicsorog,
3. amitől a szemét-agresszív seggfej tag még agresszívebb lesz, és lelövi.
4. A kishitű csapat lehüledezi a beszélő majmokat, majd lesajnálják a lelőtt állatot.
5. Malcom az áram miatt visszamegy a majmokhoz és győzködi őket.
6. De! Állítólagos hozzáértése miatt magukkal kell vinniük a szemét-agresszív seggfej tagot az erőműhöz,
7. aki aztán naná, hogy elrejti a fegyvereit az azokat begyűjtő Caesar elől,
8. és naná, hogy megint riadtan előrántja a csövet a majmokra és immár a majomvezér saját újszülött gyerekére is.
9. Miután most bezzeg már Malcolmék is hajlandóak távol tartani a szemét-agresszív seggfej tagot a tárgyalási zónától, 
10. addigra Caesaréknak már persze, hogy fogytán a türelmük velük szemben! "1 nap!"

Koba engem Maguára emlékeztet Az utolsó mohikánból: vad, bosszúszomjas, ugyanakkor kétszínű és fondorlatos. Ketrecmúltját soha nem feledte el, és szíve mélyén mindig is azt a sorsot kívánta az emberi faj egészének. Félelmetes antagonista, mert a kegyetlensége az első rész óta finomodott, csiszolódott. 

Aljas tettek sorozatával szít viszályt ember és majom között:

• Vérfagyasztó pillanat, ahogy játssza a hóbortos szelíd állatot 2 emberőrnek. Lenézően heherésznek rajta, majd hirtelen egyiket, majd másikat kegyetlenül lemészárolja.
• A zsákmányolt automatával lelövi Caesart, veszélyesnek titulálva emberszeretetét a saját fajtájukra nézve. 
• felgyújtja az otthonukat, hogy mindkét gaztettéhez az embert tegye meg bűnbaknak,
• és miután a táborhelyüket lerohanták, velük együtt Caesar közeli híveit is bebörtönzi. Aki ellentmond neki, az új vezérnek, az az egész majomnép ellensége.

Malcolmék jószándéka aligha, de a viszály kitörésének képsorai bizony belemarnak a néző szívébe. Az első osztályú fényképezés, a majomsereg inváziója és a tűzvész önmagukban szuggesztív hatásúak. A lángokon keresztülvágtató Kobát igazi kegyetlen hadvezérként láthatjuk, aki minden addigi korlátot felold magában az embergyűlölet előtt. 

De ez nemcsak hatásvadászat, izmos dramaturgia húzódik mögöttük. Épphogy sikerült Malcolm missziója; erre Koba képében megjön a romlás, minden összeomlik - akár az emberi civilizáció a vírus miatt (amely eredetileg épp a majmokkal terjedt szét a Földön). Egyetlen jeleneten belül Ellie, Alex és Malcolm megbecsült vendégekből üldözött prédákká válnak. A jóérzésű személyt egyszerűen elszomorítja, hogy egyetlen gonosz lény ennyi fájdalmat és halált zúdít midenkire úgy, hogy talán soha nem derül ki a sok szenvedés valódi forrása.

Részben ezért kicsit meseszerű megoldásnak tartom, hogy a lelőtt Caeser életben marad, és mindent elrendezhet. Malcolm, Ellie és Alex kidülledt szemekkel találnak rá. Vajon a sokkhatás miatt mered az égre? És nem túl nagy véletlen, hogy épp az azóta elhunyt gazdájának, Will Rodmannak az otthonában találnak helyet, ahol elláthatják? Értem én, hogy mi célt szolgál ez. Caesarnak erőre kell kapnia, a videófelvétel saját gyerekkoráról és Willről pedig szándékaiban is új erőt ad neki: miről is szól ez az egész konfliktus, mi a helyes, miért rossz Koba forradalma mindannyiuknak.

Koba árulása és a vele való küzdelem Caesert 2 fő felismerésre vezeti rá:

1. Egyik, hogy - mint azt felnőtt fiának bevallja - nem akarta engedni a változást. Az izoláltságukat jogosan tartotta a béke zálogának, de nem tudott boldogulni vele, mikor a helyzet Malcolmék jövetelével megváltozott.
2. A másik, hogy a béke akadálya nem feltétlenül az ember. A gyilok, a tisztán ártó szándék ember és majom lelkét is eluralhatja, ha megadja magát a félelemnek, és nem enged teret a bizalomnak. Legyen az bármilyen törékeny.

Kobát az egész alapfelállás valahogy a viszály hordozójaként, az összeomlás élő vírusaként pozicionálja. Kissé túl negatívra festett karakter, de ez a párhuzam szerintem jól látszódik rajta. Koba nem egyszerűen elárulta Caesart és elveit. A majmok legalapvetőbb törvényét ("Majom nem öl majmot.") úgy szegte meg, hogy azt ürügyként használva leigázott embert és majmot egyaránt. És az ő halálával véget is ér az ostromállapot.

A párharcuk végén, a nagytorony állványzatán lógva Koba is e szabállyal huzakodik elő a győztes Caesarnak: "Majom... nem öl... majmot." Itt örömmel tapasztaltam, hogy az alkotók nem akarták eljátszatni a "nagy lélek megbocsátóságát" a protagonistával. Caeser először látja saját szemével Kobán, hogy nem indulatból lőtte őt le. Egykori fegyvertársa már nem pusztán agresszív vagy gyűlölködő, hanem tudatosan aljas; immár létezni sem tud másként, mint eleven rombológép. "Te... nem vagy... majom!"

Míg az emberek közti dialógusok gyakorta kissé fantáziaszegényekre sikeredtek, a majmok mozgása, mimikája és gesztusai egyediek. Utólag be kell ismernem, hogy a majmok beszédkészsége mindkét filmben hihetően lett ábrázolva. Az interneten azóta találtam olyan hiteles videót, amelyen egy majom, illetve kutya is képes volt 1 vagy 2 szót érthetően kiejteni.

Apropó beszéd: sajnálom, hogy nem kerül sor olyan mélyreható beszélgetésre Caesar és Malcolm között, mint ami Zaius és Taylor között volt a '68-as produkcióban. Mindketten vezetők, feleségük van és fiuk, s idővel egy radikális szövetségesükkel kerülnek szembe (Dreyfus és Koba). Mielőtt a majmok kivonulnak a városból, mindketten tudomásul veszik: teljes béke nem létezhet. A majmoknak fel kell fedezniük a bolygót, az embereknek pedig le kell számolniuk az "uralkodó faj" énképével. Stílusos megoldás, hogy a legelső és legutolsó képkockán is Caesar szemeit látjuk extraközeliből: ez mindvégig az ő története, az, ahogy ő látja saját megtett útját a majmok népének élén.  

Hihetetlenül kedves képsorok, melyeken Caesar legyengült feleségét és csecsemő gyermeküket mutatják.

Ennek kapcsán tenném szóvá a Dawn-nak egy olyan hibáját, ami szerintem horrorfilmekből átvett sallang. Ez pedig: a bájos és kegyetlen percek éles váltakozása a film első felében. Ez néhol hatásos, néhol meg fárasztó. Ahogy Koba kétszer is átveri és megöli a 2 emberőrt, hatásos lett. De amikor Malcolmék seggfej útitársa másodjára fog fegyvert a majmokra, azon én nem "meglepődtem", csak felszökött bennem a higanyszál...!

Örömmel veszem tudomásul, hogy a franchise-nak még mindig van akkora presztízse, hogy neve alatt egy stúdió kimondottan időtálló munkát törekedjen kiadni a kezéből. Alighanem a nyár legjobb moziművével van dolgunk: drámai, tanulságos, érdekfeszítő kisregény, amely erősen megérleli az emberben, hogy becsülje meg a békét, és igenis szabaduljon meg az előítéleteitől - nem pusztán csak etnikai értelemben. Az újraindult vonal egyetlen nagy kézifékje eddig, hogy minél kevesebbet látunk embert, annál elmésebb a film. Ezt pedig azért nem kéne.

A Dawn of the Planet of the Apesre "Nagyszerű" minősítést adok. Egy hajszállal még jobb is, mint az elődje; nagyon reménykedem, hogy a 3. rész még ennél is merészebb lesz megoldásaiban.

Evan, a minden6ó

"Az Úr rejtélyes utakon munkálkodik."

(Blues Brothers 2000)

Mentálisan kell vaknak lennie annak, aki ezen a filmen nem ismeri fel a szellem és szellemesség szándékos megvonását. A 2008-as Minden6ó folytatása olyan szinten múlja alul a nagy elődöt, hogy 1 perccel a vége után már el is felejti a néző, hogy látta. Érdekessége, hogy ez volt az utolsó próbálkozás bármilyen stúdió részéről, hogy egy Jim Carrey-vígjátéknak gyors, hányaveti tárca-fejelő sequel-t készítsenek. Nagy humoraszály sújtja manapság Hollywood "szent" hegyeit...

A Morgan Freeman által játszott Isten most Bruce Nolan ex-kollegáját, Evan Baxtert szemeli ki valamilyen leckéztető szándékú feladatra. A frissen megválasztott képviselőnek a bibliai Noé mintájára bárkát kell építenie, míg el nem jön az özönvíz. Csőstül is kapja hozzá az áldásokat: faanyagot a bárkához, állatok tömkelegét a nyakára, és vadonatúj bibliai külsőt.

Tudom, hogy mi ment félre ezzel a filmmel: minden. Kezdve a főszereplővel. Baxter megmaradt ugyanannak az "Evan Benyaldosnak", akinek Bruce Nolan is lehordta őt: egy sótlan, képmutató, kisformátumú emberke. A gyenge forgatókönyv erején felül próbálja pozitív hőssé átimidzselni a Bruce Almighty főbunkóját: van családja, új karrier kezdetén áll. És ahogy az égi küldetése világossá válik előtte, kacagtató szentimentalizmusra tesz szert. Ha az idei Noé-feldolgozást Russel Crowe-val elrugaszkodottnak ítéltem - márhogy a "megbocsátó Isten" szellemiségétől -, akkor ez a film már mozgóképes blaszfémia.

Legbántóbb tahóságnak azt tartom, amit Freeman katalizátorfigurájával műveltek a történetben. Az eredeti filmben Isten adta misszióját Bruce-nak, hogy ízelítőt kapjon belőle, mivel jár a világ minden keresztényének sorsát igazgatni. Időnként ugyan viccelődött, kommentálta a halandó megbízott ténykedését, de emögött mindig az húzódott, hogy nyomatékot adjon Bruce hibáinak. Például mikor ignorálta a fejében a keresztény hívők imáit. 
Mind tudjuk, milyen egy Jim Carrey-folytatás Jim Carrey nélkül: sehol a szkript, sehol a komikum, és sehol a szív. Isten itt puszta szeszélyből vágja el Evant elvágja minden emberi normától, fokról fokra, Hogy generál humort az, hogy egy csínytevő Mindenható egy nyakkendős nyápicot csesztet? És sosem indokolja meg tisztességgel, miért teszi mindezt. A molekulvastag magyarázat, hogy egy földterületet azért ér az Özönvíz, hogy az ott John Goodman politikus antangonistáját megbüntesse illegális ügyeiért egy duzzasztógáttal kapcsolatban.




Amit pedig most fogok írni, az egyesekben kísértést ébreszthet, hogy csak azért is megnézze a filmet. Hogy biztosra vegyék, nem én találtam ki mindezt.

Tim Allen biztos büszke volt, mikor látta Steve Carell metamorfózisát az Evan Almighty-ban. A szent küldetés karmája most Evan Baxterre is elkezd ráerőszakolni egy ikonográfiai külsőt. Csak a Mikulás helyett ő Noé szimbolikus külsejét ölti fel, úgy, ahogy legtöbbünk elképzeli: borostás, majd befonhatatlan hosszú hajú-szakállú lesz, idővel még be is őszül. Megjelenik a papucs, és az eltakarhatatlan-levehetetlen bibliai öltözék, kiegészítve az elengedhetetlen, varázserejű pásztorbottal.

Olyan sokatmondó a jelenet, melyben Evan a tanácsülésen erején felül próbálja elfogadhatóvá maszkírozni bibliásodott külsejét - mintha csak meghízott volna, és hajnövesztő szert használna. De az ótestamentumi Isten szent parancsát nem lehet letagadni! Ezért a ruha egyik snittről a másikra lekerül, a hajgumikkal és minden nyugati ruhával együtt. Meggy a habon, mikor egy egész állatkert jelenik meg a teremben. Mi pedig sajnálhatjuk Evant minden megaláztatásért, amin ő és családja Isten értelmetlen szeszélye miatt ki klel állniuk. Visszataszító, mikor egy film úgy csinál áldozatot a főszereplőiből, hogy az nem vezet sehová, hanem tisztán az esélyt veszi el tőlük a boldogságra. 

Én nem vagyok vallásos ember, aktív vallásgyakorló legalábbis biztosan nem. Így is felfordul a gyomrom attól, amit "komikum" címén a Biblia egyik legismertebb sztorijával műveltek: humortalan, eszetlen és tragikus firkafilm. Tragikus, mert ugyanaz a Tom Shadiac adta nekünk, aki több Jim Carrey-klasszikus direktoraként működött - pl. az eredeti Bruce Almighty esetében! 3 apró közjáték bír benne szórakoztatási potenciállal:

1. az állatok özönlése bármelyik helyszínen,
2. a Bárka vizuális megjelenése,
3. és ahogy azzal a Baxter-család mintegy beleparkol az Amerikai Kongresszus Székházába.

A látványos Most (Az élet habzsolva jó)

A Spectacular Now egy felnőtté válásról szóló tinédzserdráma, melyben egy barátságos, a pillanatnak élő srác a gimi végén megtalálja a nagy szerelmét és az édesapját. Ám annál nehezebben találja önértékelését, illetve célját az életben.

Sutter Keely, a bulizós kamasz egy reggel arra ébred, hogy egyik iskolatársa, Aimee Finicky talált rá a gyepen másnaposan. Megkedvelik egymást, randizni kezdenek, s a köztük létrejött kötelék szerelemmé fejlődik. Mindketten elvált szülők gyerekei, bizonytalanok a jövőjüket illetően, és bátorítják a másikat, hogy nézzenek szembe a saját Achilles-sarkaikkal:

1.     Aimee, hogy anyja szemébe merje mondani, hogy egy philadelphiai fősulira akar kijutni,

2.     Sutter pedig, hogy kinyomozza, hol él most az apja, és miért tűnt el évekkel ezelőtt az életéből.

James Ponsoldt műve - mely egyébként könyvadaptáció - relatíve egyszerű "coming of age story" (="nagykorúvá válásról szóló történet"). Még formálódó, de többrétegű fiatal személyiségeket bont ki, anélkül, hogy túlbonyolítaná őket nehézkes háttérrel vagy mondvacsinált konfliktusokkal. Mindenképp az elmúlt évek egyik legőszintébb romantikus filmjét látom benne. És nemcsak mert kerüli a giccset és cukormázat a cselekmény során adódó szituációknál. Személyes volt, és teljesen felidézte bennem a tinédzser érzésvilágát: hogyan él, hogyan kerül döntések elé, legyen szó karrierről, barátnőről vagy családról.

Nem azonnal fogott meg az embert a fő színészpáros, Miles Teller és Shailene Woodley párosa. Eleinte túl átlagos fiataloknak tűntek, de ahogy haladt a film, azonosulni tudtam velük. Nagyon jó köztük végig a kémia, párbeszédeik és viselkedésük szabadnak, természetesnek hatott. Hihetőek voltak a helyzetek és a reakciók.

Meglepett például, hogy mennyi kedvesség, intimitás tükröződik a szexjelenetből: tényleg testileg és lelkileg is odaadják magukat egymásnak. Rengeteg tinidráma vagy –vígjáték egyszerűen elvicceli a szex témáját, és üdítő, amikor egy film ezt végre érzékkel, normálisan képes mutatni.

 

Aimee egy visszafogott, de szelíd és értelmes lány. Hobbija, hogy mangákat olvas - az egyik képregény hősnőjét különösen kedveli - máris többet mond a jelleméről, mint amit egy agyonírt családi háttér tudna. Leolvasható, hogy nem hajszolja a divatot és az emberek figyelmét (ezért is olyan Sutternek először, mintha sose látta volna, holott egy helyen tanulnak). És ez az izoláltság okozza, hogy kissé bátortalan, hogy még nem volt tartós párkapcsolata. De nem depressziós vagy komplexusos: van életkedve és önbecsülése, amit Sutter fel is tud ismerni. Kíváncsiságból keresi a társaságát, nem azért, mert "megsajnálta" volna.

Sutter Keeleyt is megkedveltem, mint karaktert. Ez a fiú még nem szembesítette magát úgy igazán a saját hibáival. Nem keres okosságának megfelelő életpályát, mivel azt szociális sémának érzi, illetve mert mélyen belül kétségek vannak benne. Kívülről nézve népszerű srác, aki szeret bulizni, amit jelmondata is tükröz: "Élj a Mostban!" Ez a filozófia először lelkesíti Aimee-t is, de idővel már valami többet is szeretne a "most"-nál. S mikor újra nekifutnak a kapcsolatnak, már együtt keresnek valami közvetlen célkitűzést:

• Aimee elkötelezi magát a philadephiai út mellett érettségi után,
• Sutter pedig ki akarja kideríteni, miért rejtegeti előle anyja az apját.

A történet nem különösebben újító, de nem is erőltetett. Nem érezni, hogy most egyik pontból a másikba akar átlépni, csak halad a maga tempójában. Apja megtalálása Sutterben érzelmi vihart okoz, ami egész jelen életére kihat, nemcsak kapcsolatára Aimee-vel. A két fiatal felkeresi a fickót, és az - annak ellenére, hogy kiskora óta nem látta fiát - kétszer is csalódást okoz neki:

1.  az ő rendelését Sutternek kell kifizetnie,
2. és mint a fiú a kocsijával meglesi: bőven megtehette volna, hogy visszajön hozzájuk, ahogy ígérte. 

Legfontosabb mozzanat, mikor Sutter apja maga is azt vallja: élj a mának. Nem itt rögtön pattan el a húr, de ez a kulcsmondat. Sutter apja a fiú saját kétségeinek bizonyítéka és manifesztációja lesz. Ő is így gondolkodik; ő is ilyen elsőre-okés laza, mulatozós léhűtő. Ő is otthagyja majd a párját, mert megunta a kötöttséget!  Egy tinédzser joggal teheti fel a kérdést: elég vagyok én ehhez? Boldoggá tudjuk-e mindketten tenni egymást, akár évekig? Anélkül, hogy a jellemhibáink miatt az érzés kifakulna, és az együttlétet önmegtagadásnak élnénk meg?

A dramaturgia nem éppen makulátlan. Szembeszökő, hogy milyen lazán kezeli a rendező a kibékülések folyamatát. Sutter és Aimee összesen  háromszor szakítanak, és 2. alkalommal Aimee-t elüti egy busz - pont azért, mert Sutter ittasan kiordítozta őt a kocsijából. Aimee ugyan egy ideiglenes kartöréssel megússza, de egy ilyen esetnek nagyobb nyomatékot kellene adni az eseményláncban. Egyeseknek úgy tűnhet, hogy a lány túl elnéző, hisz majdnem meghalt a saját szerelme miatt. Valójában a fiú iránti érzéseit, odaadását óvja a szívében. Még épphogy el tudom ezt fogadni, hisz a lányt furdalhatja némi lelkiismeret, hogy erőltette ezt az egész apakeresés-dolgot. És a befejezés is kissé a levegőben lóg, bár reményt hagy a nézőben, hogy Sutter és Aimee talán végleg összejönnek ezúttal.

A Spectacular Now nem egy komplex karakterdráma, viszont szerintem nagyon emberi és életszerű. Megfelelően adja át, hogy milyen megtapasztalni az első szerelme. Mennyire sebezhetővé tehet minket, és hogy milyen kétségek támadhatnak egy 18 körüli fiatal emberben. Nagyon örülök, hogy ráakadtam, és ajánlom mindenkinek - főleg azoknak, akik azokkal megszokott, primitív tinikomédiákkal már torkig vannak.