Kannibál Holokauszt

Kannibál-horrorfilmek a 80-as évek óta már nem nagyon készülnek. Nagyjából mindegyik az alábbi vázlatot követve játszódik: a nyugati világ szülöttei valahogy az őserdők mélyén rekednek, elvágva a civilizációtól, és a helyi vademberek egyenként levadásszák őket, miközben szegény többiek rettegve küszködnek a túlélésért. Sajnos - mint a legtöbb a horrornál - itt is ritkaságszámba ment az értelmes forgatókönyv. Azt viszont meg kell hagyni: merészebbek voltak a meztelenség és erőszak vágatlan  mutatásában, mint pl. a mai slasher-movie-k.

A Cannibal Holocaust-ot jóformán mindenütt a leghírhedtebb kannibálmoziként tartják számon, riasztóan erőszakos képei miatt. Óriási botrány tört ki a premier körül, mikor Ruggero Deodato rendezőt az olasz kormány vád alá helyezte többszörös emberölésért. Deodato ugyanis szerződésben kötelezte a "meghalt" színészeket, hogy 1 évig ne mutatkozzanak a nyilvánosság előtt, ezzel is rájátszva a reklámfogásra, miszerint valódi dokumentumfilm készült. Groteszk vicc, hogy ennyire "túl jól" sült el a dolog: Deodato 10 napig maradt fogdában, mielőtt a sértetlen színészeket és trükktárat bemutatván szabadulhatott.


Leírás:

Egy amerikai dokumentumfilm-stáb 4 fiatalja, Allen, Faye, Jack és Mark eltűntek az amazóniai dzsungelben, a térség kannibál törzseit kutatva. Hónapokkal később Monroe professzor expedíciója rátalál maradványaikra a rögzített filmanyagukkal együtt, melyet a Pan American Broadcasting Co. le akar adni a tévében. Ám a felvétel nemcsak borzasztóbb, de tanulságosabb is, mint azt a tesztvetítés résztvevői várták.

Sokakkal együtt először nekem is lesújtó véleményem volt erről a filmről. Nem a brutális képsorai vagy a technikai megvalósítás miatt: azokon látszik a befektetett munka. Rögtön ráismertem  a "film a filmben"-féle elbeszélésre, és a "talált képanyag" ábrázolási technikára, mely önálló szubzsánerré nőtte ki magát később (The Blair Witch Project, Rec, stb). A nyugati média (pl. szenzációhajhászat, dokumentumfilmek ál-hitelessége) nyílt bírálatának is örültem. De valósággal plafonra másztam a 4 vándorfilmestől, akik köré a sztori épül. Végig egótól fűtött, hedonista turistákként viselkednek, akik sokszor maguk követnek el barbár attrocitásokat a "Zöld Pokolban". A végén meg csodálkoznak, hogy levágják őket?! Ugyan már...!

Aztán - mint valami unatkozó mazoista - az anyaggyűjtés során többször újra lezavartam a Kannibál Holokausztot, kényszerítve magamat, hogy egyszer se nézzek félre, n tekerjem át a megterhelő részeket. Értettem, hogy többről szól erdei trancsírmaratonnál, de nem igazán kaptam el a fókuszát, a tengelyét. Nem volt világos számomra, hogy az igen erős sokkfaktor, a remegő kamerakezelés, az arrogáns főszereplők és a médiakritika hogy állnak össze "szerves egésszé (bocs, hogy így mondom). Mire okít még azonkívül, hogy ne legyünk aberrált szemetek az indiánokkal?

Csak amikor külön sorba raktam az erőszakos képeket esett le: ez egy folyamatábra. Nem maguk a kannibálok a lényeg, hanem a hasonlóságuk velünk, a mi viselkedésünkkel. A médiakritika sem csak dísznek lett ráhajítva, a film egészében jelen van: a nyugati civilizációban, a magát "modernnek" nevező városlakónak éppolyan kapacitása maradt a kegyetlenkedésre, mint a "vadembereknek" - azzal a különbséggel, hogy mi több módon tudjuk ezt kiélni, kifejezni. Kétféle kannibalizmus létezik itt:

1. A 2 kannibál törzs, faemberek és mocsáremberek kegyetlenül vadásszák és/vagy eszik meg  a célpontjaikat,
2. A 4 fős, hírnévre éhes forgatócsoport tagjai pedig kegyetlenül vadásszák és veszik fel a szenzációt - gyakran eltiporva, "elemésztve" a filmalanyaikat, átgázolva életükön és értékeiken (pl. egyik "háborús felvételükhöz" helyi katonákat fizettek le).

De Allenék tettei nemcsak bizonygatják, hogy a "modern" ember is tud ám zülleni ezerrel. Amit Monroe és a csatorna munkatársai végignéznek, az egy pszichológiai átmenet: "az űrkorszak gyermekei" a kulisszák mögött ruhaként veszik fel-le a gátlásaikat. És mellesleg rejtélyként is érdekfeszítő, ahogy feltárulnak az útjuk bizarr részletei. Erős, edzett idegzet kell végignézni az erőszakot, de nem igaz, hogy esztelen; jócskán többről szól a cselekmény, mint hogy hányféleképp kamerázhatunk testrészeket!

A műsoridő 1. fele ecseteli, milyen szörnyű sors várhat azokra, akik nem ismerik töviről hegyire ezt a világot. Monroe professzor az értelem hangjaként szolgál a történetben, de a helyiek értékrendjét nem ismeri, így ő is éppúgy kiszolgáltatott, mint Allenék. Kalauza, Chako kést szegez a torkának, mikor segíteni akarna egy megbüntetett asszonynak, tudván, hogy ezen a vidéken egyetlen hiba is mindannyiuk életébe kerülhet. Az itteni szabályok nemcsak óvatosságra intenek, de az alap-embertársi segítségnyújtást is felülírják.
Itt amúgy szerintem okosan írták meg, hogy a faember-faluban Monroe épp a magnetofonját cseréli el a filmtekercsekért. Mindkét eszköz arra szolgál, hogy megörökítse az expedíciókon rögzített ismereteket. A professzor mégis lemond róla a fontosabb célért, a titok nyitjáért. Amiről megint lemond majd egy még fontosabb irányelvért. "Nem mint tudományos szakértő mondom, hanem mint az utca embere: ez az úgynevezett "dokumentumfilm" visszataszító! Hazug, és mindenek fölött: embertelen!"


És valóban: a felvétel anyaga lerántja a leplet, de

1. nemcsak a kannibálokról, ahogy Allenék akarták,
2. nemcsak Allenék sorsáról, ahogy Monroe-ék akarták,
3. de a média torz mentalitásáról is, ahogy én, a valódi néző akartam.

Így nézve aztán már engem is meggyőzött, hogy ez - ellentétben bármelyik Fűrésszel vagy Motellal - egy okos produkció, a sok csonkításos képpel együtt is. Az Allenék által felvett celluloidanyag lépcsőkben durvul el, folyamatosan mosódik el a határvonal a filmezők és és a filmjük célalanyai között:

• a tápláléknak torkonvágott, kibelezett teknős;
• egy nagy pókot szednek le Faye válláról és vágnak ketté; 
• le kell vágniuk kalauzuk, Felipe lábát mérgeskígyó-marás miatt;
• a nem-kannibál jakumókat viskóikba terelik és rájuk gyújtják, hogy a faemberekre kenjék a támadást;
• Faye és Allen a hontalanná tett jakumók szeme láttára szeretkeznek, mint az állatok.

Betetőzésként pedig Allen, Mark és Jack útközben megerőszakolnak egy faember-nőt. Tetszett nekem Faye szóhasználata: "Mit akarsz csinálni belőle, pornófilmet?! (...) Márcsak 3 doboz filmünk van! Nem használhatjuk erre!" Értsük tisztán: nem érdekli az aktus erkölcstelensége, csak szalagpazarlásnak tartja ezt is felvenniük. Bár nem volt annyira bűnös, mint a fiúk, de ártatlan sem. Ahogy a szürke iszapban fetreng velük, végképp megszűnik a különbség az őserdei és a nagyvárosi dzsungel lakója között: mindkettő ösztönlény, rombol, zsákmányol, erőszakol, olykor gyilkol... és természetesnek fogja föl.

Ez az egyik mozzanat, amit először még idiotizmusnak tartottam tőlük. Az út elején a sok tapasztalatukkal hencegnek, komédiáznak a kamerának, túlbuzognak a haláluk kiprovokálásában. Még az se fékezi őket, hogy szegény lány, akivel pajzánkodnak, egy fegyveres törzsből való, akik ezt megtorolhatják? Persze, a lőfegyver az előny, de ennyire nem működik bennük veszélyérzet? És nem túl átlátszó még képmutatásnak is az ilyen narrálószöveg: "Nem tudom, hogy lehetnek emberek ennyire kegyetlenek."? Nem tudtam eldönteni, hogy azért ennyire kétszínűek-e, hogy nekünk ne fájjon úgy a kínhaláluk, vagy mert ez is a film üzenetéhez tartozik.

De amúgy, félretéve etikát meg emberséget... tényleg nincs okuk leállni. Mihelyt megkapták a lehető legtöbb pikáns felvételt, odahaza úgyis kivágják az összes kompromittáló részt. "De tudják, mi győzte meg végül őket? A lehetőség, hogy híresek lesznek." Eleve azzal futottak be a köztudatban, hogy könnyed, tréfálkozó stílusban tálalták az életveszélyes (ál)híreket, így a publikum gyorsan megemésztette azokat, és szemet hunyhtatott fölöttük. Ez azért lesújtó képet fest rólunk, a Nyugatról. Ugyanaz a kegyetlenség, melyért itt lakoltak, minálunk ünnepelt sztárt csinál az ilyenekből, mert a lakosság a TV-ben csak a szenzációt lesi. Kenyér és cirkusz. "Nem tudom, vajon kik az igazi kannibálok..."

Tetőpont:

Hála a felvezetésnek, az utolsó 10 perc inkább jogosnak hat, semmint tragikusnak. A legelképesztőbb, hogy Allen és Mark még a tulajdon társaik haláltusáját is csak újabb képanyagként könyvelik el, amiből minden részletet fel kell venniük. "Mindet megkapod! Az utolsó jelentig!" 

1. A faember lányt megerőszakoló Jack-be dárdát hajítanak, heréit levágják, testét széjjelvagdalják.
2. Faye pedig ugyanazt kapja, mint amaz a lány: egy fa törzsénél őt is megerőszakolják, sőt halálra verik, s a levágott fejével ujjonganak.
3. Stílusosan azzal ér véget az talált anyag, hogy Allen véresen bámul a kamerába.
4. Amit már nem Mark tart a kezében, hanem az anyaföld.

Azért is hatásos zárás, mert így, magában véve is önvizsgálatra készteti az embert. Allen minket, a közönséget akart felrázni és szórakoztatni, mikor hagyta társait megdögleni. Ha mindez a kedélyborzolás - akár Allen, akár Deodato filmjén - bejön a népnek, az így nem Allenék alantasságát igazolja? Csak megéri egy rémtettet inkább lefilmezni, mint elkerülni vagy megakadályozni?

Sokszor említik a Kannibál Holocaustban az állati erőszakot. Nekem a 2 fehérek által megevett állat, a kisemlős és a teknőc halálát volt a legmegterhelőbb végignéznem. A reakcióm ott nem borzongás, és csak részben viszolygás volt; nem a gyomromat viselték meg, hanem a szívemet. Fájlaltam és picit gyászoltam magamban azokat a szegény jószágokat - részben, mivel valódi állatokat öltek meg a hitelesség kedvéért. Ez a 2 eset az, ahol a hentesmunkát nem tartom indokoltnak: vágatlanul, másodpercekig mutatni ezt fölösleges, enélkül is leolvasható, mit fejez ki velük a rendező. 
Biztos nemcsak én gondoltam így: tudomásom szerint külön "nem-állatkínzós" vágat is készült a filmből a DVD-lemezre.

Van egy aspektus, amit nem tudok megítélni, és ez az indián emberevők realisztikussága. Szám szerint nem tudom, hány ponton üthet el az emberevő törzsek ábrázolása a valóságtól, és egymástól is nehéz volt megkülönböztetnem őket. Számítottam rá, hogy Deodato nem nagyon fogja árnyalni őket, mert ők igazából cselekményszerszámok a bennünk rejlő kannibál illusztrálására.
Szóval mégha később, megokosodva eltéréseket találnék is a valódi kannibál törzsek szokásaival, az vajon sztereotípiának számít-e itt? Őszintén nem tudom biztosan. Annyi biztos, hogy nem démonizálják őket - leszámítva az aláfestésül szolgáló, dülöngő zenetémát. Az emberölés az értékrendjük része, melyre nem aggathatunk egyből klisé ál-magyarázatokat, mint hogy ez valami "rituálé", "primitív vérszomj" meg ilyenek. Faye Daniels és a többiek csontjai is azért rothadnak örökké Amazóna e sarkában, mert életük gaztettei közül az egyikért végre megbűnhődtek.

 

Akik az erőszak széles skáláját kibírják, és azon túlra tudnak tekinteni, sok tartalmat fedezhetnek fel ebben az alkotásban. Mondanivalója az állami médiákról, a Nyugat és a kannibálvilág átfedéseiről ugyanúgy érvényes mai is, mint 35 évvel ezelőtt. Nem is kell feltétlenül egy egész kultúrára kivetíteni, hisz ahogy Monroe is kérdezi a csatorna egyik munkatársnőjét: "Szeretné azt, aki pénzt csinál a nyomorából? A fehér és nem-fehér alakok ugyan kicsit sarkítottak. De ugyanilyen önző és intoleráns archetípusok voltak több kedvenc filmemben, mint a Penge 2., a Sin City, vagy A Wall Street farkasa.

Jelest adok a Kannibál Holokausztra, de azzal a megkötéssel, hogy felnőttek is csak rákészüléssel nézzék meg. Fantasztikus rémálom-utazás, ami igenis jócskán több-ből szól, mint aminek ránézésre elkönyvelnénk.

A Föld után

Will Smith szcientológiai ámokfutása, 2013. legpocsékabb sci-fi-je, az Anti-Gravitáció. Záporoztak a szitkok a Smith által kigondolt filmtervezethez, melyben feleségével producerként, fiával színészként és Gary Whittával (Éli könyve) íróként részt vett. Az óriásit bukott alkotást épp M. Night Shyamalan gondjaira bízták, és bár nincs különösebb stílusrokonság köztük, a Föld után már biztos, hogy mindkét úr karrier-mélypontjaként vonul majd be a mozimotörténelembe.

Egy távoli bolygón a hazatérő Cypher Raige parancsnok úgy dönt, magával viszi srácát, Kitait az utolsó küldetésére. Ám az űrhajó egy aszteroidamezőben megsérül, és épp azon a Földön kell leszállniuk, amit az emberiség akkor már 1000 éve elhagyott. Cypher a lábát törte, mindenki más halott, így Kitainak kell a hajótest többi roncsát felderíteni, hogy segélykérő jelzést adjanak le. A bökkenő az, hogy bár a bolygó még élhető, az elvadult élővilág nem igazán biztonságos. Nem beszélve egy olyan űrfaj egyedéről, aki megszökött a hajóról.

Vakon le lehet olvasni a Föld utánról, hogy kizárólag karrierserkentőnek készült egy gyerekszínész, Jaden Smith számára. Adott a koncepció, miszerint Will Smith komoly apafiguraként okítja a fiát az élet fontosnak vélt tanulságaira. Ezt egy 130 milliós szupermozi keretében Smith világgá kürtöli, amivel vélhetően meghatja vele annyira a nézőket, a film siker lesz, és felrepíti Jaden karrierjét az apja szintjére. Minden más kritérium - történet, környezet, effektusok, dialógus, színészet, stb. - csak körítésnek készült ehhez. Így nem csoda, hogy a végeredmény egy hervasztóan egykedvű, motortalan, néhol köpnivalóan cinikus unalomvölgy lett.

Hogy szcientológiai összecsengéseket keressek A Föld után mondanivalójával, arra sem a saját vallásosságom, sem a film ötletgazdagsága nem ösztönöz. Mivel egyik sem létezik. Cypher Raige filozófiája, amit újra meg újra belesulykol Kitaiba, úgy demagóg, ahogy van: "A veszély igazi, a félelem választás". Teszek a szcientológiára, mert ez az elemi józan észnek is ellentmond: a félelem egy ösztönös fék, amit - ha a szükség megkívánja - le tudunk küzdeni, és AZ a mi döntésünk. Vagyis nemcsak tálalni nem tud a film, de a tálalni óhajtott bölcselet szintén baromság.

Sajnos az összképet nézve még jó is az, hogy a színész játék végig borzalom. Így ugyanis nem fáj annyira látnunk, hogy Raige ennyire közömbös, teljesítményközpontú apa: minden intelmével arra neveli a fiát, hogy ő is ugyanaz az érzelmektől mentes szuperharcos legyen terepen, mint amiként ő is elhíresült. Vagyis arra, hogy ne próbáljon emberi lenni. Az Equillibriumban ez az emberkép egy gonosz állami agymosó procedúra célkitűzését képezte. Itt viszont csak 1 faarcú alakot látunk, aki sosem fogja föl, mennyire a saját árnyékába kényszeríti a fiát:

1. az ő munkáját "tanulja" egy akadémián,
2. az ő küldetésére kíséri el,
3. az ő intelmei űzik majd egy idegen bolygón.

Ha ugyanez Will Smith hitvallása is a gyereknevelésről, akkor ennek az embernek börtönben volna a helye!

A Raige-ek az évtized egyik legérdektelenebb mozis famíliáját alkotják. Nevetséges az apa tetteiről mondvacsináltan épült mítosz (főleg a bemutatkozó montázsa, ami harc közben ábrázolja), Cypher nejének győzködése, hogy a parancsnok vigye magával Kitait, a kései flashback Kitai hugáról, és még sorolhatnám. Tökéletesen súlytalanok, nemcsak a steril alakítások, de a műanyag dráma miatt is. Az apa-fia kötelék eleve vérszegény kivitelű, de a monoton és álszent bölcselkedések miatt már fájdalmassá válik egy idő után. Nyugodtan elhalálozhatna mind az apa, mind a fia az elvadult Földön, akkor legalább az otthon maradt feleség-anya kénytelen lenne valamiféle sírást vagy szenvedést mutatni, mint a szappanoperákban. De nem, itt még ennyi sincs. 

"Minden ezen a planétán arra fejlődött, hogy öljön embert."

Az elvadult Föld ötlete már konepcionálisan sem állja meg a helyét: vacak, elnyűtt montázsokkal illusztrálják, hogy az ember tönkretette a Földet, és még annyival sem, hogy most milyen lakhatatlan az egykori bölcsőnk. Hogy kiseb az oxigénszint, vagy hogy a napi hőingás kiemelt értékű... egy trópusi esőerdei tájon! Tombolhatott az ego Smith-ben, hogy ennyire nem érdekelte, miről zagyvál össze a saját produkciójában!

Egyes tájképek 100%-ban az I. e. 10.000-t idézték fel bennem: főleg a hirtelen betelesedett erdő látványa. Egyébként meg az egész egy enciklopédia: a rengeteg, a működő vulkán, a szirtek, a vízesés. Amíg állatok fel nem bukkannak, addig az egész mintha egy álmosan összevágott meditációs videó volna. Majd miután felbukkannak, a film átvált egy videójátékba: iszkoljon az egyszemélyes főhős, miközben a sebesült apa koordinálja, és egyetlen fegyvere egy kicsapható pengéjű duplaszablya, amivel CGI-től bűzlő hegyi oroszlánokat és szteroidos páviánokat (akik félnek a víztől!) kell megállítania. A pálya végén pedig a legveszélyesebb szörny várja, amit ha leterít, elküldheti a mentőjelentést. Game over.

Ez a bizonyos legveszélyesebb szörny az "ursa" (Nem, nem a 70-es évek Zod tábornokának nősegédjéről van szó.) Az ursa egy nagyra nőtt, barnás, deformált szörnyféle, melyet az az idegen faj kreált, mellyel Cypher idején épp háborúzik az emberiség. Mint Raige álmatag, de folyamatos duruzsolásából kiderül: ez a legfélelmetesebb lény, amivel közelharcban szembekerültek eddig, és Kitai óriási tettet hajt végre, a hajóról kiszabadult dögöt legyilkolja.

Végigröhögtem azt a pátoszivá maszkírozott küszködést Kitai és az ursa között. Jaden itt már végre eléri ugyanazt a kifejezéstelen hullaarcot, amit Will Smith vág végig a filmben. Márcsak azért sem lehet elhinni egy szót az ursákról, mert naprendszerek között játszi könnyedséggel utazunk ebben a korban. Mi félnivalója van egy XXXI. századi elit katonának ettől a Rancor-méterű behemótoktól, amiket mintha a Starship Troopers-ből szalajtottak volna? Ja, ha csak egy kardfegyver van nekik előírva, úgy persze, hogy nehéz...

Az egész jövőkép annyira felszínes áltudomány, hogy az a Star Trek legósdibb részeivel vetekszik a 60-as évekből. A felszerelésük eszközei teljesen légből kapottak, pl. az univerzális antiméreg, a változó árnyalatú páncél vagy a duplapenge, amivel Darth Maulként lehet szabdalni az ellenséget. És ha már itt tartunk, hogyhogy nincs egyetlen régi eszköz a mi éránkból, ami fennmaradt volna? A tudósok ma már 300.000 éves alkatrészdarabokat is találtak, úgyhogy ne mondják nekem, hogy 1000 év alatt semmi nyoma nem maradt a XXI. század világának? Minden szó és látkellék csak konfetti, amit elszórnak, hogy lássunk egy ürügykaraktert "férfivá érni", de persze úgy, hogy még a legdurvább helyzetet is megússza karcolásokkal - esetleg.

Megerősítem tehát a közvéleményt, hogy ez nem egy valódi történet, mégcsak "mezei látványfilmnek" sem bevallható, mindössze egy öntelt szerkesztésű glóriafényező Hollywood egyik pénzes családjától, Smith-éktől. 100 perc alatt 1000-szer el lehet aludni az 1000 éves jövő képein és szavain, illetve az ifjú Smith katasztrofálisan mesterkélt túlélőkalandjain. Sokkal tanulságosabb a mű univerzális bukása a mozipánztáraknál, mint Cypher Raige bármely "atyai intelme" a félelemről vagy hogy mit jelent erősnek lenni.

Charlie Countryman szükségszerű halála

Nem tölt el különösebb büszkeséggel, hogy egy európainak imitált amerikai film csaknem teljesen Bukaresten játszódik - mégha többször emlegetik is a mostani lakhelyemet, Budapestet. Ugyanígy Evan Rachel Wood szépségével a színészi játék terén, vagy a kopottas utcák és lerobbant csehók látványával "realisztikus beállításként". Akár jó ez nekünk, akár nem, Hollywood a mai napig csak sejti, mit jelenthet Közép-Kelet-Európában élni valakinek, és ha 1-2 direktor próbálná is áthidalni e szakadékot, mi és szomszédaink ma csak megtűrt vendégek lehetünk a mainstream világában (emlékezzünk csak a Die Hard 5. esetére).

Charlie Countryman félszeg, zavart, önbizalom-hiányos csóró. Miután gyógyíthatatlan beteg anyját lekapcsolják a lélegeztetőről, az asszony szelleme megjelenik Charlie-nak, és azt javasolja neki, hogy utazzon Bukarestbe. Miután egy Victor nevű utassal beszélgetett a repülőgépen, a fickó még az út során meghal, és Charlie találkozik Victor felnőtt lányával, a csellista Gabi Ibanescu-val. A srác szinte azonnal beleszeret, ám van egy bökkenő: a lány exférje, Nigel egy brutális gengszter, aki korábban már agyon is lőtt hidegvérrel embereket.

Szinte fejembe ugrik a kép, ahogy a stúdiónak előadták ezt a filmtervet: van ez az éppen elhunyt anyakísértet, aki egy mindkettejüknek vadidegen városba hívja a fiát Transilvániában, és a gépen épp kimúlt a mellett ülő utas, aki majd A Lányhoz küldi. Válaszolhatták erre: "Jól hangzik! Mondja tovább!"
Miért írom ezt? Mert ennek a filmnek alig van bármi oka létezni; annyira abszurd, lapos és bizonytalan pontokkal teli a története, hogy azt tényleg merészség volt jóvá hagyni. Maga a cselekményeszköz, hogy Charlie szellemeket lát és így gyakran keveredik számára a valóság és fantázia, elcsépelt és itt ritka nevetségesen néz ki. Legalábbis átgondolatlan az, hogy mikor és miért látja hol az anyja, hol Victor vagy mások arcát lelki szemei előtt.


Shia Labouf-ot becsülöm, hogy nem akar butított popcorn-filmekben szerepelni, de most mellényúlt. Charlie Copuntrymannek már a neve is kevéssé hihető, a személyisége pedig egy merő romhalmaz. Miután megérkezik a sors által kijelölt új lakhelyére, egyik csávából a másikba sodorja magát, nem gondolkozik, és az egész összbenyomása szánalmas. A történet végig úgy tesz, mintha csak egy önbizalom-hiányos kölyök volna, aki életében először talál valamit a messzi földön - nevezetesen egy dögös vörös bigét -, amiért megérné kockázatokat vállalnia. 

Nagyon zavar, hogy semmi logika nincs a szereplők cselekedeteiben, sőt a címkarakter végig csak sodródik az árral. Már az érkezése is, ahogy a helyi hatóságokkal Victor kitömött állata miatt összeveszik, vagy amikor Gabi épp Nigellel találkozik egy kávéháznál, odarohan a férfihoz, hogy hangosan közölje: "Láttam a felvételt!" Igen: azt a felvételt, melyen felfedezi, hogy ez a lenyalt hajú, kigyúrt barom egy asztal körül mindenkit agyon lőtt egy pisztollyal! Ekkora idiótát azért nem sűrűn látni - mindegy, hogy Chicago vagy Bukarest területén. Tartja a mondás, hogy "Keresd a nőt", de ez az az eset, mikor a lány és a fiú közösen tehet az utóbbi hányadtatásairól.

A gyászos színészi játék önmagában lehangoló, de személy szerint kiütést kaptam a pszichotikus szerelmi háromszögtől Charlie, Gabi és Nigel között. Lényegében adott

• egy született palimadár, akinek abszolút semmi világos elképzelése az életéről;
• egy nő, aki szinte egyfolytában megjátssza magát, modorában cinikus és ködösítő;
• illetve egy önkontrollra képtelen szociopata, aki azt hiszi, félelmetes, ha mormogva beszél.

Ezek után valahogy nem tudtam szívből örülni, mikor a végén végre együtt ücsöröghetnek az utcán. Erről mindjárt.

Ahogy a látomásokat, úgy a lassításokat se tudja rendesen használni a film, pedig egyikből sincs sok. Véletlenszerűen vannak elszórva, épp csak arra ügyelve, hogy ne átvezető jeleneteknél forduljanak elő (ellentétben pl. a Szellemlovas 2.-vel, mely tele volt lassításokkal, főleg ott, ahol semmi sem történt). A feszültség nem jött át, a romantikában alig volt őszinteség és ész egyszerre - gondolok itt főleg az ismerkedés jelenetére, ahol Charlie még arra is kitér Gabinak, hogy melyik testrészére borulva múlt ki és nyáladzott az apja. Ez a fajta teszetoszaság nem rokonszenv-keltő, hanem csak simán béna.
A zárójelenet legalább még utoljára próbált kicsit játszani az elvárásainkkal. A cím és a kezdőképek alapján, ahol is a fiú alázuhan a vízbe, Charlie halálára számítanánk. Mintha átok ülne rajta, és a baljós hangulat mindig emlékeztetne minket, hogy végülis áldozat lesz. És lám: Nigel a haverjaival kiköti őt, Gabinak adja a pisztolyt, hogy lője le, ő úgy tesz, mintha megtenné, aztán a kiérkező rendőrök egyik fejbe lövi Nigelt, hogy aztán a srác végül kitüremkedjen a hullámok közül. Nem tudom, hogy Gabi és Charlie tudták ezt megjátszani úgy, hogy Nigel ne vegye észre, mikor ott állt mellettük. Vagy ennyire agyatlan barom volt, hogy nem látta?

Hangulat vagy sem, nem bántam volna, ha a film nemcsak álmosan vánszorog, hanem kicsit fordulatosabb. Azonnal észrevehető, hogy nem veszi komolyan veszi, és mit sok gyenge mű, stílusnak állítja be a cselekmény lassúságát és szétesettségét. Alig van benne fordulat, és mikor végre történik valami, az is súlytalan. Az egyik legunalmasabb film, amit a 2013-as évből láthattam.

Csillagok között

A Csillagok között (Interstellar) Christopher Nolan saját külön bejáratú űreposza - ugyanúgy, mint Alfonso Cuarónnak a Gravitáció, vagy akár Stanley Kubrick-nak a 2001: Űrodüsszeia. A project célja eleve az volt, hogy egy hasonló kaliberű emberiségdrámát hozzon létre, mint fél évszázaddal ezelőtt Kubrick. De annak a filmnek a rideg személytelensége nélkül, erős és személyes drámavonallal kiegészítve.



Számos képsora egyértelmű összecsengés a 2001-gyel,

• (pl. hangtalan jelenetek az űrhajó külső felületén, 
• egy gondolkodó robotkarakter,
• idegenek sejthető jelenléte a történet hátterében,
• a kapu, melyen átsodródva az utazó átlépi a dimenziókat),

de azért néhány merőben újszerű látványosságot is prezentál. Nyíltan tesz fel kérdéseket az ember mibenlétéről:

• Mi a szerepünk a világmindenségben?
• Mi lesz, ha "bölcsőnk", a Föld már nem tud gondoskodni rólunk? 
• Milyen riasztó titkok várnak ránk a végtelen messzeségben?
• Hogy nézhet ki az a nagy evolúciós lépés, ami a jövőben vár ránk?

Valamikor a XXI. században a Föld klímája mostohára fordult, élelmiszerkészletei kimerültek. A bolygó nagy része porvihar sújtotta terület, stagnál a technikai fejlődés, a gazdaság főleg farmereket foglalkoztat az agrár-termelés életben tartásához.
Cooper, a hajdani mérnök-pilóta egy rejtélyes szellemlény üzenetét fedezi föl lánya Murph szobájában. Az üzenetbe rejtett koordinátákat követve egy titkos NASA-bázisánál lyukadnak ki, ahol már szerveződik a fajunk megmentése, az idős Brand professzor segítségével. A terv az, hogy őt és néhány másik asztronautát elküldenek egy, a Szaturnusz melletti féregjárathoz, ahol átjuthatnak egy másik galaxisba. Ha ott sikerül csak 1 lakható bolygót találniuk, akkor az új otthont nyújthatna az emberiség számára - feltéve, hogy nem halunk éhen a visszaérkezésükig.

Oscar-vadásznak tűnhet, hogy éppen Nolan, akinek filmjeit gyakran nevezik modorosnak vagy távolságtartónak, eddigi leggrandiózusabb filmtervét szabta az eddigi legérzelemdúsabbra is egyben. Továbbra is realisztikusan törekszik ábrázolni mindent, amit beemel egy adott témakör kapcsán, ám most valahogy jobban hangsúlyozza az érzéseket, a sérülékenységet, a szeretteik iránti kötődést egy-egy emberben (ez az, amivel idén Wally Pfister Transzcendense nem tudott boldogulni). Cooper és lánya, Murph adják a mozi emocionális tengelyét, de a többiek is mind értelmes emberek, akikre állandó nyomás nehezedik: a misszió kilátástalansága vagy a nehezedő megélhetési viszonyok miatt itt a Földön.




A fő konfliktust a család és a nagyobb jó közötti ellentét adja. Cooper és Murph éles eszű, intelligens, mégis állhatatos természetű amerikaiak, akiknek a család mindennél fontosabb. És ettől olyan keserves az ügy. Mindketten felfogják, hogy Coopert valamiféle nem evilági lények jelölték ki erre a küldetésre, amiről szinte biztos, hogy soha nem tér vissza, de ami ugyanakkor az egész civilizáció fennmaradását biztosíthatja. Gyönyörűen szívfájdító az elválásuk jelenete; az egész lényük tiltakozik az alighanem végleges búcsú ellen. De Murph még gyerek: Cooperrel szemben ő képtelen szembesíteni magát azzal, hogy ezt az elkerülhetetlen döntést épp ennek az édesapának kell meghoznia, ezért könnyebb haragudnia őrá, mint egy külső, elvont valamire. "Kérlek, Murph, ne így kelljen elmennem...!"


A sci-fi-aspektus pedig csak több lapáttal rátesz a fájdalmukra. Mivel az űrben eleve lassúbb az idő múlása, Cooper üzenetadásokból láthatja, amint gyerekei utolérték az ő stagnáló életkorát, ráadásul az 1. kiszemelt bolygón még nagyobb az időeltolódás. Murph időközben Dr. Brand asszisztense lett, testvére pedig családos férfi, miután nagyapjuk - Cooper saját apja - meghalt. Nolan szerint ez a történet főleg a szülői szeretetről és szerepvállalásról szól, s ezt vetíti ki monumentálissá egy olyan áldozattal, melyet a legtöbbünk egyszerűen nem bírna elviselni. "Én most a családomra, ÉS MÉG sokmillió másik családra gondolok odahaza." 

A többi szereplő... hát mondjuk, hogy megfelelt a céljának. Cooper és Murph is kiforrott, izgalmas egyéniségek, elismerésem Matthew McConauhey alakításáért, illetve a két hölgyszínésznek, akik Murphöt kislányként és felnőttként játszották, Mackenzie Foy-nak és Jessica Chastein-nek. A nagy játszma többi hús-vér résztvevője túlságosan pozíciófigura, nem váltanak ki különösebb reakciót a nézőből. Cooper fia még konkrétan idegesített is: feleségével és fiával tipikus földözragadt vidékiek,  akik inkább az Ausztrál Expressz egyik epizódjába valók, semmint egy Nolan-moziba.



Michael Caine-nek szinte bármilyen szerep jól áll, és kisujjból adja a szaktekintély Dr. Brand karakterét. Ő a Lazarus-űrprogram értelmi szerzője, akinek óriási dilemmájára Murph fog fényt deríteni. Brandt egy megoldást kínáló téridő-egyenleten dolgozott, de elhallgatta, hogy felsült vele. Ráadásul Cooperék misszióját is már úgy indították el, hogy nem az A-tervre, a visszatérésre alapoztak, hanem a B-re, a klónozás útján történő bolygókolonizációra. Valahogy nem tudtam elítélni Brandet, és ez már egy jó pont. A kudarcát elhallgatni inkább tűnt fájdalmas tévedésnek, mint takargatott összeesküvésnek, ami előre veszteségnek számítana föl több milliárd embert. 


Anne Hathaway valahogy nem illik a szerepébe. Amelia Brand, a professzor lánya szintén tudós, de ennek fényében - és a többiekhez képest is - nagyon szentimentális alkat. "Talán túl sokáig próbáltuk mindezt elméletekre alapozni." Ő teszi először szóvá a film mondanivalóját, hogy a szeretet, vagyis az erős érzelmi-gondolati kapocs független a tértől és időtől. Vagyis a kvantumfizika szerint fölötte áll a fizikai korlátoknak. Kicsit is gyengébb alkotásban ez piszok elcsépelt frázis lett volna, de szerintem ebben a kontextusban megállja a helyét.
   

A történet oroszlánrészét maga az űrutazás teszi ki. Nagyon lecsupaszítva ez annyiból áll: 2 bolygót megnéznek, a 2.-on egy útközben talált társuk hátba támadja őket, és mikor az meghal, olyan kárt okoz az Endurance-ban, hogy az állomás kis híján az atmoszférába zuhan. Az áruló tudóst Matt Damon játssza, és ő jelképezi az emberi természetben az elromlást, azt, mikor az értelmes faj tagjai egymás ellen fordulnak - alapvetően félelemből. "Maga egy gyáva féreg." 
  

Igazságtalan lenne nem beszélni TARS-ról, a gondolkodó kutatórobotról. Murph és Cooper mellett még ő az, aki könnyen megjegyezhető, jellegzetes alak. Fakó, szögletes és elforgatható fémteste teljesen személytelennek láttatja, pedig a humor sava-borsát ő nyújtja, főleg a szóváltásai Cooperrel. Igazán furcsa jelenség mozgás közben látni: olyannak tűnt, mint egy óriási, szürke LEGO.   

Eszem ágában sincs lexikont írni Einstein relativitás-elméletéről vagy a kvantumfizika törvényeiről! Több filmportálon így is szabályos kiskonferencia alakult ki róla, mennyire lehetségesek az ábrázolt jelenségek: a fekete lyuk belseje, a dimenziók álépése, vagy az 5 dimenziós kocka(szerűség), melyet az ismeretlen lények alakítottak ki Coopernek. A szakzsargont meghagyom a tudósoknak: én beérem vele, hogy az érdekességek eredetien néznek ki és hihetően működnek. 


Az Interstellar tudományos háttere főleg Stephen Hawking egyik kollegája és barátja, Kip Thorne elképzelésein alapul - többek közt az ötlet, hogy ha a féregjárat létezik, akkor gömb alakú tükörfelületként létezik. Az a kép, ahol a tompa gömbön belül meghajlik a csillagközi tér, minden idők egyik legfantasztikusabb vizuális látnivalója; majdnem felkiáltottam a moziban, mikor megláttam! Az 5. dimenzió ábrázolása példásan elmés; olyan, mintha az Ákásha Krónikák elevednének meg a szemünk előtt - igaz, mi most csak Cooper korábbi jeleneteit látjuk bennük. Nagyon tetszett még az Endurance mobil állomás, melyet a mai nemzetközi űrállomás inspirált. És a Nolan-fanoknak tuti ismerős lesz a fejjel lefelé felhajlott városrész látképe.

Annak ellenére, hogy javarészt lekötöttek a család pillanatai, illetve a felfedezőút izgalmai, a Csillagok között mégse egészen éri el azt a szintet számomra, amit pl. az Incepció. Hiába tiszta sor, hogy az űrutazás itt a lényeg, a felvezetés a kimerült élelmiszerkészletű Földről pedig igazából csak ürügy az utazáshoz, akkor sem kellene így lennie. Hisz erre alapozódik az egész. Nem érdekel, hogy 169 perces movie: az mégcsak a legevidensebb vonzata egy világválságnak, ha egy fejlett ország gazdasága az élelmiszer- és a vízkészletek fenntartása köré épül át. Nem elég egy óriási kukoricaföldet meg néhány kisvárosi utcát bevillantani, hogy teljes súlyában átérezzük a "túlélő nemzedék" iszonyú fenyegetettségét.

Hogy elmondhassam, mit hiányoltam még, előbb a filmvégi történetcsavart kell kiveséznem.

Miután Cooper önfeláldozóan belezuhan egy fekete lyukba, majd katapultál a széteső hajóból, pont olyan helyzetbe kerül, mint Dave az Űrodüsszeiban: egyedül találja magát a felfoghatatlan szürrealitással. És itt végre megtudjuk az entitás kilétét Murph otthoni szobájából: a jövőből jött Cooper volt az! Zseniális csavar: a Hatodik érzéket juttatta az eszembe, mikor Malcolm jön rá, hogy ő is kísértet. És logikus is, hogy mivel ez a vad lehetőség meg se fordult a férfi fejében, így most megint elküszködheti, amit a jövőbeli kiadása korábban elpróbálhatott. Másik rendező alighanem itt egyszerre berakta volna a jövőbeli Coopert a mostanival, hogy a nézők "jobban értsék" ezt a paradoxont. Örülök, hogy Nolan nem így tett, hatásosabb volt így.

Ez egyébként valójában kettős leleplezés. Cooper az 5 dimenziós képcsarnokban kiokoskodja: ha a "kísértet" a jövőből jött, akkor ennek az időntúli konstrukciónak a létrehozói is, ahol most van. Akkor meg nem is kell "idegeneknek" lenniük, ahogy korábban hitte: valószínűbb, hogy "csak" több ezer/tízezer évvel későbbi, interdimenzionális emberek. Ez már önmagában forradalmi gondolat hollywood-i mércével. S hogy ezután még jön egy visszaút a "felismerhető" Földre, sőt Cooper még újabb űrutazásra is adja a fejét, már tényleg vakmerő húzás a rendezőtől! 

Sajnos felemás érzést hagyott bennem a viszontlátásuk., ahol Cooper visszakerül az immár 120 évvel későbbi Földre, és felkeresi a megvénült Murph-öt. Nolan és bátyja Jonathan tökéletesen írták meg a jelenetet, csak az összkép kissé erőtlen. Persze, hogy elviselhetetlenül fájdalmas egy apának azt látnia, ahogy a megvénült gyermeke haldoklik - ahogy Murph is ott ült Dr. Brand halálos ágyánál. Ez a jelenet az ember arcába vágja, hogy mennyire rövid az egyén élete itt a Földön, mind a mai napig.
És persze, hogy megindítóan önzetlen kérés, hogy a vénasszony visszaküldi fiatal apját a másik galaxisba Ameliához, ahelyett, hogy végigkeseregné itt vele a végóráit. Mindketten tudták, hogy Cooper biztosan kimarad majd Murph egész életidejéből, de a jelek szerint mégis megérte az áldozat: a Földön most megint virágzik az élet, Murph pedig hosszú és kiteljesedett életet élt le rajta.

"Én voltam a kísérteted."

"Tudom. Mindig is tudtam, de nem hitték el nekem." 

Nem akarok telhetetlennek tűnni, mert ez egy hihetetlenül csavaros történet, mindig erre ácsingózok, mikor moziba megyek. De egyszerűen túl zsúfolt és csonka volt nekem itt a búcsú érzékeltetése. Az egyetlen igazán erős érzelmi szál elvarrása sokkal inkább egy matekegyenletre hasonlít, mint hús-vér emberek tragédiájára. (Nem beszélve arról, hogy Cooper és az operatőr le se szarják az öregasszony családtagjait.) Nolan olyan sok komponensre próbál egyszerre hangsúlyt fektetni, hogy a könnyfacsaró pillanatok többször vagy túlcsordulnak, vagy összepréselődnek, ahogy a cselekmény robog előre.

Összefoglalva: az Interstellar egy csúcsfejlett, korszerű felfedezőút, a világűr messzeségébe és azon még túlra is. Egyes jelenségek benne egyszerűen bámulatosak, az időutazásnak ez a változata gondolatinspiráló, és  dramaturgia valóban bevon minket a 2 fő szereplő körüli történésekbe. A klímaváltozás háttere viszont összecsapott, a felderítőút pedig igazándiból csak bolygóközi ingázás. Ami Cooper családjával történik, az őszintén szívszorító, csakhát az időbeli bakugrások a narratívában ezt kissé felhigítják. 

Még annyi: tetszetősnek találtam a film fő mondanivalóját. Igaz, hogy nem épp a legmeggyőzőbben bizonyítja a szeretet téridő-felettiségét. De képes meggyőzni a szkeptikusokat, hogy kézzelfogható jelenségként gondoljanak az érzéseikre. Hogy a szeretet hiába nem mérhető, nem anyagi dolog, igenis bírhat közvetlen jelentőséggel a fizika törvényeire nézve - nemcsak nekünk, embereknek.

A Csillagok közöttre 8/10-et aok 10-es skálán. Nagyszerű vívmány az űrutazásos sci-fi-k számára.

Az útvesztő

Thriller-esnek szánt titkolózással, sok-sok akciójelenet izgalmával, valamint 1-2 gyenge csavarral kendőzi el a kidolgozott történet hiányát. Ez az a hiba, amibe igen sok klausztrofób túlélős mozi bele szokott esni: mégha sikeresen létrehozzák is a bezártság, a totális kiszolgáltatottságérzet fojtogató érzését, ez csak a film elejét teszi érdekfeszítővé. Mikor fény derül a riasztó helyzet(ek) hátterére, arra, hogy mi miatt került hősünk bele a slamasztikába, az rendszerint elcsépelt, összehajigált sablon.


Ugyanezt mondom én Az útvesztő, eredeti címén The Maze Runner című filmre. Pedig az ifjúsági regényadaptációk közül ez még egy vállalható darab, egyértelmű hasonlósággal a mára klasszikus Lost TV-szériával. Sikerül csapdába ejtenie a nézőt egy értelmes fiatalember, Thomas szemszögében, aki keresztnevén kívül semmire sem emlékszik, olyan helyre kerül, ahol a mi civilizált világunk elemi adományai sincsenek adva. Ráadásul az a kétség is kísértheti őt pluszba, hogy talán éppen ő tehet saját és sorstársai kitaszítottságáról - legidősebbeknél már 3 éve.

Thomas abban a liftben ébred, ahol az újonnan hozott tinédzser fiúkat beviszik a labirintusba, illetve az élelmet hozzák. Alby, a csoport vezetője, a labirintus legelső foglya bevezeti őt abba a munkamegosztásos közösségbe, amit felépítettek itt. Thomas amint lehet, csatlakozni akar a futárokhoz, akik feltérképezik a labirintust a közösségnek. A dolog nehézsége, hogy folyamatosan változnak az útvesztő folyosói, ráadásul olyan pókszörnyek lakják, akik szúrása veszettséghez hasonló ragályos kórt okoz. Ráadásul épp mikor Thomas kezdené elnyerni a többség bizalmát, kivételesen egy lányt hoz hozzájuk a lift, azzal az üzenettel, hogy ő az utolsó.

Túlságosan kilátszik, hogy a cselekmény milyen vázlatos, mértanilag kiszámított. Először is ott az örök mumus, a gyenge karakterrajzok. Nemcsak emlékeik nincsenek az ifjaknak, de érdemi személyiségük, intelligens szövegsoraik sem igazán. Az világos, hogy rejtélyes fogvatartóik kísérleti bábukként, előre kiszámított helyzetek tartozékaiként bánnak velük. De sajnos a film cselekménye is. Thomast leszámítva mindenki rémesen szimpla, 1 vagy 2 jelzővel simán  leírható valaki:

• Alby a bölcs rangidős,
• Newt a kedves fegyvertárs,
• Gally a mogorva izomagy,
• Minho, a felderítő,
• Teresa pedig... a lány.

Nem éreztem folyamatosnak a cselekmény egyes mozzanatait, hanem hol ez történik, hol az, hol ez a szereplő eltűnik, hol amaz előkerül. Pedig kedveltem azokat a pillanatokat, ahol a fiúk tényleg rá voltak kényszerülve, hogy valami mentőötletet kitaláljanak, ebből viszont sokkal kevesebb volt, mint vártam. Akcióból nincs hiány - főleg a labirintus pályáin -, de ezek mind a gyorsaságon és az egyéni vakmerőségen múltak. A leleményességen vajmi kevéssé.

Thomas sem simán "a bátor", aki hőssé avanzsál, és így nemcsak a nehéz helyzete miatt érdekes figura. Jószándékú tetteire és gesztusaira mindig rossz fényt vet valamilyen gyanús nyom, ami utal az érintettségére. Hogy ő nem egyszerű fogoly, mint a többiek. Pl. a megfertőződött Albyt megmenti az útvesztőből, nem sokkal később pedig ő talál rá az ellenszerre.
Thomas és Teresa ráadásul pár emlékfoszlányt is ki tud csikarni az elméjéből: minél inkább a közösség részévé válik a fiú, annál tisztábbá válik, hogy ő is egy a kísérlet felügyelői közül. Na most: azt nem veszem be, hogy a létrehozói közé tartoztak, márcsak a koruk miatt se. De Teresával együtt látták és figyelték az ifjakat, mielőtt azokat rabságra ítélték.


Az egyetlen személyes kapocsom a történettel Thomas elköteleződése volt. Igaz, hogy túlélési esélyeit javítja, ha nem egyedül megy neki a szörnypókoknak. De így is lelkesítő, ahogy felfogja, mennyire hitvány volt, amiért Teresával hagyták az ittenieket kísérleti nyúlként élni, emlékek és jövő nélkül, mégis úgy dönt, hogy többé egyiküket sem hagyja cserben. "Mi tettük ezt velük." Vétkét úgy teszi jóvá, hogy velük együtt vet véget a rabságuknak.

Gally engem Kriegsus, "A gall" tiniváltozatára emlékeztet Spartacus történetéből: lehet, hogy kemény harcosnak számít, de lehetetlenül arrogáns, és míg vezérré avanzsál, csak a megosztottságot növeli. Sejti, hogy Thomasnak - akár tud róla, akár nem - köze van az utóbbi idők változásaihoz, és izgalmassá is teszi a dolgot, hogy a gyanúja végül beigazolódik. Nem fogja fel, hogy Thomas az átéltek hatására megváltozott, és már nem az a személy, aki feltehetően volt: kollaboráns ártatlan serdülők reménytelen izolációjában.

De Gally annyira nehézfejű indulatember, hogy az valami kétségbeejtő. Mintha ő lenne a címkézett kisgonosz a közösségen belül, a helyi mini-Lucifer. Soha nem tudja a dolgokat más szemszögből nézni, noha mindvégig a közösség nevében vádolja Thomast. És annak végképp nem látom értelmét, mikor a labirintusból végre kijutva, az irányítószobában fegyvert fog saját bajtársaira, sőt egyiküket le is lövi. "I belong to The Maze." Ennek a kiborulásnak éppúgy nincs semmi értelme, mint a Fűrész végének, ahol Dr. Gordon lelövi Adamet. Karakteridegen reakció, a kötelező filmvégi dráma kedvéért.

Rengeteg feszült helyzet és rejtély adódik, ezt mindenképp a film javára írhatjuk. Látni Thomast a pókszerű szörny elől rohanni a kőoszlopok között és fölött, nagyon izgalmas. Ugyanígy, ahogy Minho-val futnak, és az útvesztő egy ismeretlen része dominóként dől össze mögöttük.

És itt megint bekavar az összeszedetlenség. Az, hogy miféle lények ezek, egyáltalán a természet vagy emberkéz hozta létre őket, éppolyan ködös, mint a kór, amiben a csoport egy tagja és majdnem Alby is meghal. Nincs súly adva ezeknek az információknak, nem érzi azt az ember, hogy tényleg kezdenek a kirakós darabkái összeállni és a helyükre kerülni.

A kamuüzenet a kísérlet szellemi anyjától és annak ál-gyilkosságáról okos ötlet... lett volna, ha amiről beszél, az nem lenne halandzsa. Nem igazolja tisztességesen az útvesztő-létesítmény meglétét. Néhány évvel ezelőtt láttam a Kocka című kanadai thrillert: szintén idegen emberek küszködtek kilyutni egy rettentő útvesztőből, de a mű sosem vette a fáradtságot, hogy rendesen megindokolja mindezt.  
Azt értem, hogy a labirintus célja a fiatalok túlélési esélyeinek felmérése - többféle szempontból is -. A külső okok erre viszont csak behajigált klisék, természeti katasztrófákról meg klímaváltozásról. A film úgy tesz, mintha ez csak mellékes dísz volna az izgi túlélődráma után. Pedig ez nemcsak a kerettörténete az egésznek, hanem az eredete. Enélkül túl átlátszó, hogy ez az egész csak beállítás-sorozat, nem elég részletes a bizarr világ, az illúzió.

Még annyit: nyílt vallomás a stúdió részéről a kutatónő ezen mondata: "Jöhet a 2-es fázis!". Ezzel gyakorlatilag azt mondák: "Ha érdekel a vége, többször kell időt és pénzt kiadnod a jegyre!" Nagyon lenézőnek tartom, ha a filmvállalatok egy befejezetlen végű filmnél látják garantálva, hogy a célközönség a folytatást is megnézi.

Ha a saját igényeimet labirintusként fogom föl, úgy abban Az útvesztő kb. félútig teszi meg a távot. Hiába jogosak a szereplők reakciói abban a különleges élethelyzetben, túlzottan érezni rajta a beállítást, a mesterségességet.