A Föld után

Will Smith szcientológiai ámokfutása, 2013. legpocsékabb sci-fi-je, az Anti-Gravitáció. Záporoztak a szitkok a Smith által kigondolt filmtervezethez, melyben feleségével producerként, fiával színészként és Gary Whittával (Éli könyve) íróként részt vett. Az óriásit bukott alkotást épp M. Night Shyamalan gondjaira bízták, és bár nincs különösebb stílusrokonság köztük, a Föld után már biztos, hogy mindkét úr karrier-mélypontjaként vonul majd be a mozimotörténelembe.

Egy távoli bolygón a hazatérő Cypher Raige parancsnok úgy dönt, magával viszi srácát, Kitait az utolsó küldetésére. Ám az űrhajó egy aszteroidamezőben megsérül, és épp azon a Földön kell leszállniuk, amit az emberiség akkor már 1000 éve elhagyott. Cypher a lábát törte, mindenki más halott, így Kitainak kell a hajótest többi roncsát felderíteni, hogy segélykérő jelzést adjanak le. A bökkenő az, hogy bár a bolygó még élhető, az elvadult élővilág nem igazán biztonságos. Nem beszélve egy olyan űrfaj egyedéről, aki megszökött a hajóról.

Vakon le lehet olvasni a Föld utánról, hogy kizárólag karrierserkentőnek készült egy gyerekszínész, Jaden Smith számára. Adott a koncepció, miszerint Will Smith komoly apafiguraként okítja a fiát az élet fontosnak vélt tanulságaira. Ezt egy 130 milliós szupermozi keretében Smith világgá kürtöli, amivel vélhetően meghatja vele annyira a nézőket, a film siker lesz, és felrepíti Jaden karrierjét az apja szintjére. Minden más kritérium - történet, környezet, effektusok, dialógus, színészet, stb. - csak körítésnek készült ehhez. Így nem csoda, hogy a végeredmény egy hervasztóan egykedvű, motortalan, néhol köpnivalóan cinikus unalomvölgy lett.

Hogy szcientológiai összecsengéseket keressek A Föld után mondanivalójával, arra sem a saját vallásosságom, sem a film ötletgazdagsága nem ösztönöz. Mivel egyik sem létezik. Cypher Raige filozófiája, amit újra meg újra belesulykol Kitaiba, úgy demagóg, ahogy van: "A veszély igazi, a félelem választás". Teszek a szcientológiára, mert ez az elemi józan észnek is ellentmond: a félelem egy ösztönös fék, amit - ha a szükség megkívánja - le tudunk küzdeni, és AZ a mi döntésünk. Vagyis nemcsak tálalni nem tud a film, de a tálalni óhajtott bölcselet szintén baromság.

Sajnos az összképet nézve még jó is az, hogy a színész játék végig borzalom. Így ugyanis nem fáj annyira látnunk, hogy Raige ennyire közömbös, teljesítményközpontú apa: minden intelmével arra neveli a fiát, hogy ő is ugyanaz az érzelmektől mentes szuperharcos legyen terepen, mint amiként ő is elhíresült. Vagyis arra, hogy ne próbáljon emberi lenni. Az Equillibriumban ez az emberkép egy gonosz állami agymosó procedúra célkitűzését képezte. Itt viszont csak 1 faarcú alakot látunk, aki sosem fogja föl, mennyire a saját árnyékába kényszeríti a fiát:

1. az ő munkáját "tanulja" egy akadémián,
2. az ő küldetésére kíséri el,
3. az ő intelmei űzik majd egy idegen bolygón.

Ha ugyanez Will Smith hitvallása is a gyereknevelésről, akkor ennek az embernek börtönben volna a helye!

A Raige-ek az évtized egyik legérdektelenebb mozis famíliáját alkotják. Nevetséges az apa tetteiről mondvacsináltan épült mítosz (főleg a bemutatkozó montázsa, ami harc közben ábrázolja), Cypher nejének győzködése, hogy a parancsnok vigye magával Kitait, a kései flashback Kitai hugáról, és még sorolhatnám. Tökéletesen súlytalanok, nemcsak a steril alakítások, de a műanyag dráma miatt is. Az apa-fia kötelék eleve vérszegény kivitelű, de a monoton és álszent bölcselkedések miatt már fájdalmassá válik egy idő után. Nyugodtan elhalálozhatna mind az apa, mind a fia az elvadult Földön, akkor legalább az otthon maradt feleség-anya kénytelen lenne valamiféle sírást vagy szenvedést mutatni, mint a szappanoperákban. De nem, itt még ennyi sincs. 

"Minden ezen a planétán arra fejlődött, hogy öljön embert."

Az elvadult Föld ötlete már konepcionálisan sem állja meg a helyét: vacak, elnyűtt montázsokkal illusztrálják, hogy az ember tönkretette a Földet, és még annyival sem, hogy most milyen lakhatatlan az egykori bölcsőnk. Hogy kiseb az oxigénszint, vagy hogy a napi hőingás kiemelt értékű... egy trópusi esőerdei tájon! Tombolhatott az ego Smith-ben, hogy ennyire nem érdekelte, miről zagyvál össze a saját produkciójában!

Egyes tájképek 100%-ban az I. e. 10.000-t idézték fel bennem: főleg a hirtelen betelesedett erdő látványa. Egyébként meg az egész egy enciklopédia: a rengeteg, a működő vulkán, a szirtek, a vízesés. Amíg állatok fel nem bukkannak, addig az egész mintha egy álmosan összevágott meditációs videó volna. Majd miután felbukkannak, a film átvált egy videójátékba: iszkoljon az egyszemélyes főhős, miközben a sebesült apa koordinálja, és egyetlen fegyvere egy kicsapható pengéjű duplaszablya, amivel CGI-től bűzlő hegyi oroszlánokat és szteroidos páviánokat (akik félnek a víztől!) kell megállítania. A pálya végén pedig a legveszélyesebb szörny várja, amit ha leterít, elküldheti a mentőjelentést. Game over.

Ez a bizonyos legveszélyesebb szörny az "ursa" (Nem, nem a 70-es évek Zod tábornokának nősegédjéről van szó.) Az ursa egy nagyra nőtt, barnás, deformált szörnyféle, melyet az az idegen faj kreált, mellyel Cypher idején épp háborúzik az emberiség. Mint Raige álmatag, de folyamatos duruzsolásából kiderül: ez a legfélelmetesebb lény, amivel közelharcban szembekerültek eddig, és Kitai óriási tettet hajt végre, a hajóról kiszabadult dögöt legyilkolja.

Végigröhögtem azt a pátoszivá maszkírozott küszködést Kitai és az ursa között. Jaden itt már végre eléri ugyanazt a kifejezéstelen hullaarcot, amit Will Smith vág végig a filmben. Márcsak azért sem lehet elhinni egy szót az ursákról, mert naprendszerek között játszi könnyedséggel utazunk ebben a korban. Mi félnivalója van egy XXXI. századi elit katonának ettől a Rancor-méterű behemótoktól, amiket mintha a Starship Troopers-ből szalajtottak volna? Ja, ha csak egy kardfegyver van nekik előírva, úgy persze, hogy nehéz...

Az egész jövőkép annyira felszínes áltudomány, hogy az a Star Trek legósdibb részeivel vetekszik a 60-as évekből. A felszerelésük eszközei teljesen légből kapottak, pl. az univerzális antiméreg, a változó árnyalatú páncél vagy a duplapenge, amivel Darth Maulként lehet szabdalni az ellenséget. És ha már itt tartunk, hogyhogy nincs egyetlen régi eszköz a mi éránkból, ami fennmaradt volna? A tudósok ma már 300.000 éves alkatrészdarabokat is találtak, úgyhogy ne mondják nekem, hogy 1000 év alatt semmi nyoma nem maradt a XXI. század világának? Minden szó és látkellék csak konfetti, amit elszórnak, hogy lássunk egy ürügykaraktert "férfivá érni", de persze úgy, hogy még a legdurvább helyzetet is megússza karcolásokkal - esetleg.

Megerősítem tehát a közvéleményt, hogy ez nem egy valódi történet, mégcsak "mezei látványfilmnek" sem bevallható, mindössze egy öntelt szerkesztésű glóriafényező Hollywood egyik pénzes családjától, Smith-éktől. 100 perc alatt 1000-szer el lehet aludni az 1000 éves jövő képein és szavain, illetve az ifjú Smith katasztrofálisan mesterkélt túlélőkalandjain. Sokkal tanulságosabb a mű univerzális bukása a mozipánztáraknál, mint Cypher Raige bármely "atyai intelme" a félelemről vagy hogy mit jelent erősnek lenni.