Az útvesztő

Thriller-esnek szánt titkolózással, sok-sok akciójelenet izgalmával, valamint 1-2 gyenge csavarral kendőzi el a kidolgozott történet hiányát. Ez az a hiba, amibe igen sok klausztrofób túlélős mozi bele szokott esni: mégha sikeresen létrehozzák is a bezártság, a totális kiszolgáltatottságérzet fojtogató érzését, ez csak a film elejét teszi érdekfeszítővé. Mikor fény derül a riasztó helyzet(ek) hátterére, arra, hogy mi miatt került hősünk bele a slamasztikába, az rendszerint elcsépelt, összehajigált sablon.


Ugyanezt mondom én Az útvesztő, eredeti címén The Maze Runner című filmre. Pedig az ifjúsági regényadaptációk közül ez még egy vállalható darab, egyértelmű hasonlósággal a mára klasszikus Lost TV-szériával. Sikerül csapdába ejtenie a nézőt egy értelmes fiatalember, Thomas szemszögében, aki keresztnevén kívül semmire sem emlékszik, olyan helyre kerül, ahol a mi civilizált világunk elemi adományai sincsenek adva. Ráadásul az a kétség is kísértheti őt pluszba, hogy talán éppen ő tehet saját és sorstársai kitaszítottságáról - legidősebbeknél már 3 éve.

Thomas abban a liftben ébred, ahol az újonnan hozott tinédzser fiúkat beviszik a labirintusba, illetve az élelmet hozzák. Alby, a csoport vezetője, a labirintus legelső foglya bevezeti őt abba a munkamegosztásos közösségbe, amit felépítettek itt. Thomas amint lehet, csatlakozni akar a futárokhoz, akik feltérképezik a labirintust a közösségnek. A dolog nehézsége, hogy folyamatosan változnak az útvesztő folyosói, ráadásul olyan pókszörnyek lakják, akik szúrása veszettséghez hasonló ragályos kórt okoz. Ráadásul épp mikor Thomas kezdené elnyerni a többség bizalmát, kivételesen egy lányt hoz hozzájuk a lift, azzal az üzenettel, hogy ő az utolsó.

Túlságosan kilátszik, hogy a cselekmény milyen vázlatos, mértanilag kiszámított. Először is ott az örök mumus, a gyenge karakterrajzok. Nemcsak emlékeik nincsenek az ifjaknak, de érdemi személyiségük, intelligens szövegsoraik sem igazán. Az világos, hogy rejtélyes fogvatartóik kísérleti bábukként, előre kiszámított helyzetek tartozékaiként bánnak velük. De sajnos a film cselekménye is. Thomast leszámítva mindenki rémesen szimpla, 1 vagy 2 jelzővel simán  leírható valaki:

• Alby a bölcs rangidős,
• Newt a kedves fegyvertárs,
• Gally a mogorva izomagy,
• Minho, a felderítő,
• Teresa pedig... a lány.

Nem éreztem folyamatosnak a cselekmény egyes mozzanatait, hanem hol ez történik, hol az, hol ez a szereplő eltűnik, hol amaz előkerül. Pedig kedveltem azokat a pillanatokat, ahol a fiúk tényleg rá voltak kényszerülve, hogy valami mentőötletet kitaláljanak, ebből viszont sokkal kevesebb volt, mint vártam. Akcióból nincs hiány - főleg a labirintus pályáin -, de ezek mind a gyorsaságon és az egyéni vakmerőségen múltak. A leleményességen vajmi kevéssé.

Thomas sem simán "a bátor", aki hőssé avanzsál, és így nemcsak a nehéz helyzete miatt érdekes figura. Jószándékú tetteire és gesztusaira mindig rossz fényt vet valamilyen gyanús nyom, ami utal az érintettségére. Hogy ő nem egyszerű fogoly, mint a többiek. Pl. a megfertőződött Albyt megmenti az útvesztőből, nem sokkal később pedig ő talál rá az ellenszerre.
Thomas és Teresa ráadásul pár emlékfoszlányt is ki tud csikarni az elméjéből: minél inkább a közösség részévé válik a fiú, annál tisztábbá válik, hogy ő is egy a kísérlet felügyelői közül. Na most: azt nem veszem be, hogy a létrehozói közé tartoztak, márcsak a koruk miatt se. De Teresával együtt látták és figyelték az ifjakat, mielőtt azokat rabságra ítélték.


Az egyetlen személyes kapocsom a történettel Thomas elköteleződése volt. Igaz, hogy túlélési esélyeit javítja, ha nem egyedül megy neki a szörnypókoknak. De így is lelkesítő, ahogy felfogja, mennyire hitvány volt, amiért Teresával hagyták az ittenieket kísérleti nyúlként élni, emlékek és jövő nélkül, mégis úgy dönt, hogy többé egyiküket sem hagyja cserben. "Mi tettük ezt velük." Vétkét úgy teszi jóvá, hogy velük együtt vet véget a rabságuknak.

Gally engem Kriegsus, "A gall" tiniváltozatára emlékeztet Spartacus történetéből: lehet, hogy kemény harcosnak számít, de lehetetlenül arrogáns, és míg vezérré avanzsál, csak a megosztottságot növeli. Sejti, hogy Thomasnak - akár tud róla, akár nem - köze van az utóbbi idők változásaihoz, és izgalmassá is teszi a dolgot, hogy a gyanúja végül beigazolódik. Nem fogja fel, hogy Thomas az átéltek hatására megváltozott, és már nem az a személy, aki feltehetően volt: kollaboráns ártatlan serdülők reménytelen izolációjában.

De Gally annyira nehézfejű indulatember, hogy az valami kétségbeejtő. Mintha ő lenne a címkézett kisgonosz a közösségen belül, a helyi mini-Lucifer. Soha nem tudja a dolgokat más szemszögből nézni, noha mindvégig a közösség nevében vádolja Thomast. És annak végképp nem látom értelmét, mikor a labirintusból végre kijutva, az irányítószobában fegyvert fog saját bajtársaira, sőt egyiküket le is lövi. "I belong to The Maze." Ennek a kiborulásnak éppúgy nincs semmi értelme, mint a Fűrész végének, ahol Dr. Gordon lelövi Adamet. Karakteridegen reakció, a kötelező filmvégi dráma kedvéért.

Rengeteg feszült helyzet és rejtély adódik, ezt mindenképp a film javára írhatjuk. Látni Thomast a pókszerű szörny elől rohanni a kőoszlopok között és fölött, nagyon izgalmas. Ugyanígy, ahogy Minho-val futnak, és az útvesztő egy ismeretlen része dominóként dől össze mögöttük.

És itt megint bekavar az összeszedetlenség. Az, hogy miféle lények ezek, egyáltalán a természet vagy emberkéz hozta létre őket, éppolyan ködös, mint a kór, amiben a csoport egy tagja és majdnem Alby is meghal. Nincs súly adva ezeknek az információknak, nem érzi azt az ember, hogy tényleg kezdenek a kirakós darabkái összeállni és a helyükre kerülni.

A kamuüzenet a kísérlet szellemi anyjától és annak ál-gyilkosságáról okos ötlet... lett volna, ha amiről beszél, az nem lenne halandzsa. Nem igazolja tisztességesen az útvesztő-létesítmény meglétét. Néhány évvel ezelőtt láttam a Kocka című kanadai thrillert: szintén idegen emberek küszködtek kilyutni egy rettentő útvesztőből, de a mű sosem vette a fáradtságot, hogy rendesen megindokolja mindezt.  
Azt értem, hogy a labirintus célja a fiatalok túlélési esélyeinek felmérése - többféle szempontból is -. A külső okok erre viszont csak behajigált klisék, természeti katasztrófákról meg klímaváltozásról. A film úgy tesz, mintha ez csak mellékes dísz volna az izgi túlélődráma után. Pedig ez nemcsak a kerettörténete az egésznek, hanem az eredete. Enélkül túl átlátszó, hogy ez az egész csak beállítás-sorozat, nem elég részletes a bizarr világ, az illúzió.

Még annyit: nyílt vallomás a stúdió részéről a kutatónő ezen mondata: "Jöhet a 2-es fázis!". Ezzel gyakorlatilag azt mondák: "Ha érdekel a vége, többször kell időt és pénzt kiadnod a jegyre!" Nagyon lenézőnek tartom, ha a filmvállalatok egy befejezetlen végű filmnél látják garantálva, hogy a célközönség a folytatást is megnézi.

Ha a saját igényeimet labirintusként fogom föl, úgy abban Az útvesztő kb. félútig teszi meg a távot. Hiába jogosak a szereplők reakciói abban a különleges élethelyzetben, túlzottan érezni rajta a beállítást, a mesterségességet.