Schindler listája

"Ma van a történelem.

És ti vagytok a részei."

1939-ben Oskar Schindler, a megnyerő német üzletember Legyelországba érkezik, hogy anyagilag megszedje magát. Náci kapcsolatai révén megszerzi egy lőszergyár tulajdonjogát, melyhez olcsón juthat zsidó munkaerőhöz - köztük újsütetű könyvelőjéhez, Itzhak Sternhez. Azonban a sorozatos náci kivégzések láttán aknamunkába kezd, hogy annyi életet óvjon meg a likvidálástól, amennyit csak módjában áll.

Minden kitörő kritikai elismerésnek megvan a maga ellenhulláma. Amikor Steven Spielberg művét a Holocaust addig legmerészebb mozis ábrázolásáért dicsérték, rögtön jött a cáfolat. Schindlert kivéve szinte minden nem zsidó főszereplő szörnyeteg, míg Sternt kivéve jóformán minden zsidó polgár csak mint áldozat/áldozatjelölt része a történetnek. Ugyanakkor alig jut figyelem a Holocaust egyéb, a náci ideológia szerint szintén "alsóbbrendű" embercsoportjainak (romák, szlávok, fogyatékkal élők, homoszexuálisok, stb.)

Saját vélemény?

Nem akarom túl sokat fényezni a produkció hírnevét, és a kulturális elismerést, amiben részesült. Kár is tagadni: keményen rideg, sokkoló alkotás, nagyon sok nehezen emészthető képsorral. Semmiképp nem szabad "szórakoztatás" címszó alatt elővenni vagy ajánlani, márcsak a rideg és komor alaptéma miatt sem. Nagyon hamar teljesen átitatja az üldözöttség szívmardosó érzése, az egész minket körülvevő világtól való rettegés atmoszférája.

A movie 3 óra hosszú és utolsó jelenetét kivéve végig fekete-fehérben játszódik. Tartottam tőle, hogy ezzel Spielberg csak a Holocaust adott korhoz kötöttségét próbálja majd hangsúlyozni. Hogy ez az akkori és ottani emberek tragédiája, amiből mi, a XXI. század polgárai alkalmasint elokulgathatunk. Semmi nem állhatna ennél távolabb az igazságtól.

Idővel megértettem, hogy ez a színtelenség más célt szolgál, mint aminek elsőre tűnik. Egyértelműsíti, hogy itt tényleg nem voltak külön életpályák, választható sorsok, bármi többszínűség az életben. Csak fehér és fekete, túlélés és halál. Hiányoltam ugyan az ideológiai folyamatot, ahogy a német demokrácia náci diktatúrává süllyedt. De ez a movie a Holocaust, az áldozatok története. 

Semmiképp nem lehet ezt egy tipikus Spielberg-produkciónak nevezni. Teljesen hiányoznak belőle a rendezőre jellemző stílusjegyek - elsősorban az események romanticizált, meseszerű beállítása, a családbarátabb karakterrajzok, bármilyen derű vagy bíztató kilátás. Ehelyett szokatlanul száraz, tárgyilagos, sőt reménytipró tónust alkalmaz. Sosem fordítja el a kamerát a borzalmak elől. Pl.

1. Az egyik zsidó nőt direkt azért lövik agyon, mert a munkáját végezte, és jelentette, hogy egy szerkezet aljzata hibás. 
2. A fő antagonista, Amon Goeth reggelente az erkélyéről, félpucéran lövet a gettóban dolgozó zsidókra, kedvtelésből, mintha rühes vadállatok lennének.
3. A zuhanyzó jelenet, ahol a borotvált, meztelen emberek nem tudják, vajon tényleg víz fog-e rájuk zúdulni itt.

 

Az effajta tébolyult gonoszság szinte kiált a teatralitásért, főleg egy ilyen hollywood-i tabutémában. A forrásmű Thomas Kenneallynek, a Holocaust egyik túlélőjének a tollából származik (Schindler bárkája): Spielberg a könyv elolvasása után egy évtizedet várt a megfilmesítéssel, és az áldozatok emlékei iránti szolidaritásból ingyen vállalta a rendezést. Elhivatottsága pont ebben a színtelenségben mutatkozik meg: az áldozatokat egyszerűen megölik és elfelejtik, igazi ok nélkül, feketén-fehéren.

Tehát a tónus példásan komor. De a történet mindebben mennyire van jelen?

Nem értek egyet azokkal, akik szerint Schindlerre a hollywood-i átlagember-hős sztereotípiáját húzták rá. Oskarnak világos karakterfejlődés jut, párhuzamban az egyre brutálisabb kormányzati intézkedésekkel. A hedonista  haszonleső egyszercsak arra eszmél, hogy a faji tisztogatás apasztja a befogható munkaerőt. Ezek az emberek éhbérért dolgoznak neki, hiányukkal az előnyös üzlet kerül veszélybe. Azzal, hogy szól Goeth-nek, hogy fékezze magát, Schindler önmagát vezeti rá arra, hogy értéket lásson az ingyen és állandó emberállományban. 

A felégetett hullahegyek láttán sem csupán elborzad, hogy "Jaj, Istenem; megígérem, hogy jó leszek!" Azt érti meg, hogy a gyárában dolgozni épp ettől a borzalomtól választja el a zsidókat. Vagyis nemcsak vagyon, hanem egy közvetlenebb hatalom is a kezébe került:

1. egyrészt a munkásai az ő keze alatt nem lesznek hamvak és por;
2. másrészt ha selejtes lőszert gyárt a helyi erőknek, azzal is csökkenti a gyilkosságok számát. 

Liam Neeson Schindlere hidegfejű, okos és jól ért az emberek nyelvén. Tetszett az interakció közte és Ben Kingsley Sternje között: Spielberg kifinomultan, hangsúly nélkül engedi, hogy a 2 karakter munkaviszonya magától fejlődjön barátsággá. Schindler annyira ügyesen adja pénzleső náci munkáshajcsárt, hogy Stern is csak több lépcsőben döbben rá: mindez immár csak ügyes álca. A gyár már rég veszteséges, de Schindler még mindig ide gyűjteti a sárga csillaggal megjelölteket.

Közismert "látványelem", amikor Spielberg enyhe piros színnel emeli ki az egyik, a katonák elől bujkáló kislány kabátját. Triviális kifejezőeszköz, de attól még hatásos. Schindler véletlenül szúrta ki a lányt a tömegből, 

és mikor viszontlátja azt a kabátot, az épp elpusztított zsidók ruhái között, tudja, hogy a tulajdonosa is közöttük volt. Oliwia Dąbrowska neve talán nem sokat mond az átlagnézőnek, de a hölgy élete egyik legfontosabb tettének tartja a "Piros Kabátos Lány" megformálását.

Ami még nagyon tetszett nekem Oskarban, ahogy a pszichológiát képes spontán használni. Rögtön a movie elején sikerül a stílusával bevágódnia néhány befolyásos náci párttagnál. Egy Amon Goeth-höz hasonló szadistát sem könnyű leszerelni, de ahogy Schindlertől látjuk ezt, az egyszerre izgalmas és hihető technika. Pl. mikor a hatalom természetéről okítja a részeg férfit: "A hatalom az, mikor minden jogosultságunk megvan ölni, és nem tesszük. (...) Ez volt a császároké." Ennek hatására később Goeth is "megbocsát" egy fiúnak, amiért az nem tudta kitisztítani a kádját.

Legmerészebb húzása alighanem az, amikor egy vagon lakóit az életveszélyes fülledtségtől úgy menti meg, hogy hangosan kiröhögi, majd a náci megbízottak asszisztálásával lelocsolja őket vízzel. Itt egy kicsit talán a hihetőség határára táncol a jelenet Oskar buzgóságával. De szó se róla, nagyon elmés húzás: Oskar valódi kockázatot vállal, nemcsak futó jótetteket hajt végre, amit bármikor megereszthet a jól szituált pénzeszsák a szerencsétlen ördögöknek.

Talán kissé manipulatív, hogy 3 órát lenyomnak a torkunkon ebből a lélekölő korképből, és ezek után persze felüdülés egy kis remény a végére. De még ezzel együtt se tartom érzelgősnek a befejezést (ellentétben az E.T.-ével). Ahogy Stern és Schindler sikeresen összeállítja a híres listát, az elkészülés pillanata anélkül van kiemelve, hogy valami megváltó pergamennek állítanák be. Ugyanígy: mikor eljön 1945, és Schindlernek menekülni kell a Vörös Hadsereg elől, megható látni, amint Stern és a listán szereplő 1100 zsidó elbúcsúzik Oskartól.

Nem hinném, hogy karakteridegen lenne, ahogy Schindler sírva fakad, és leborul Sternék előtt. "Többet is megmenthettem volna. (...) De nem tettem meg. NEM tettem meg...!" Mindez a komor téma és alapos elővezetés dacára is lehetett volna giccses melodráma. Ehelyett valódi, reményekkel és hittel gazdagon átitatott, felemelő "pay-off" (="kifizetődés" [a nézőnek, amiért folyamatos figyelemmel követte a történetet]). Az utolsó montázs pedig, ahol már a színes jelenben látjuk a "Schindler-zsidókat", rögzíti a tanulságot, miszerint egyetlen ember is jelenthet óriási különbséget.

Szigorúan csak mint a Holocaust elbeszélése, a Schindler listája valóban gigászi mozgóképes vívmány. Igazi hangos ébresztőóra minden nép kollektív lelkiismeretének, nemcsak a terror és halál képei miatt. Mert bár a mozi tényleg nem vállalja, hogy a totalitárius világ kiépülésének mikéntjét bogarássza, nagyon jól tudatosítja az emberben a lényegi víziót, a végeredményt. Hogy mindez értelmes, hús-vér lelkekkel történt meg, akiket saját hazájukban egy legitim nagyhatalom legitim törvényei, annak legitim intézményei és végrehajtói ítéltek... A semmivé válásra.

"Aki egyetlen életet megment,

a világ egészét menti meg."

Mr. Morgan utolsó szerelme

A Mr. Morgan utolsó szerelme csalóka elnevezés. Nem arról szól, hogy egy idős ember újra megtalálja életében a szerelmet. Inkább arról, hogy újra megtalálja azt a fényt, amit a szerelemmel együtt elveszített: az életkedv, a másokkal való kommunikálás, a közös élmény örömének fényét. Romantikus film ez, de a romantika nem onnan érkezik, ahonnét a premissza alapján várnánk.



Matthew Morgan, a nyugdíjas filozófiaprofesszor teljesen magába zárkózott, miután felesége, Joan elhunyt. Apátiájából egy Pauline nevű, fiatal, életszerető chachacha-tánctanárnő zökkenti ki. Ahogy jobban megismerik egymás személyiségét és múltját, Matthew múltja meg is elevenedik - a Párizsba látogató rokonai képében.

Meg kell, hogy mondjam, elég szezonális, típusfilm-beütése van ennek a darabnak. Sandra Nettleback rendező-író egy szokványos, biztonságosnak mondható sztorit mesél el családról, veszteségről, a múltbéli terheink cipeléséről. És bár a hangulatot nem szennyezi giccs vagy érzelgősség, az egész, különösen az elején bűnlassú és energizálatlan. A téma nem bontakozik ki a cselekmény fő szálával együtt, mert a konfliktusban nem valódi álláspontok, hanem csak beidegződések és indulatok ütköznek egymással.
Átlagdrámázást kapunk tehát, ahol csak azért nem mondjuk fel 20 perc múlva a teljes cselekményt, mert még nincs jelen az összes főszereplő.

Az elcsépeltre sikerült családi szálnál sokkal érdekesebbnek találtam magát Matthew Morgan személyét. Az egyetlen háromdimenziós figura a palettán: kultúrált, szófukar, udvarias értelmiségi, aki soha nem mutatja ki a külvilág felé a fájdalmát. Nagyfokú büszkeség és emiatt némi önzés jellemzi; tipikusan az a fajta öregúr, aki ragaszkodik az elveihez, és a puszta sajnálatot lealacsonyítónak tartja. Nyugtázom, hogy a rendezőnő nem próbálja Morgan gyászát túldramatizálni, hogy így nagyítsa fel a jókedvet, amit Pauline társasága nyújt majd neki.

Tetszett az interakció kettejük között: hamar leesik a nézőnek, hogy a kötődésük tisztán lelki természetű: Matthew-t a neje fiatalkori énjére emlékezteti Pauline, a lány pedig sok éve elhunyt apját juttatja eszébe. És ez nemcsak azért működik, mert jó látni egy idős urat, hogy megint ad a külsejére. Pauline jelenléte hatására a személyisége, a szelleme is feléled, nemcsak az életkedve.





Toronymagasan a legérettebb közjáték, amikor Mr. Morgan egy étteremben elmondja a nőnek, miért nem jár emberek közé:

1. "Találkozol valakivel, aki igényli mindazt a szeretetet, melyet képes vagy nyújtani. És mikor elveszíted azt valakit, azt hiszed, minden más is megáll. De minden más csak megy tovább. 
2. Hiányozhat valaki úgy is, hogy számtalan másik ember vesz körül. Azok az emberek (...) nem kívánatos zavaró tényezők. Így aztán keresed a felejtést és magányt. De a magánytól csak keseregsz.
3. "Ön az egyetlen olyan pontja az életemnek, melyet még nem tudok hova tenni."

Ez az 1-2 mondat nagyon elevenjére tapint a film lényegének. Egy olyan életérzést közvetít a néző felé, ami nagyon valós, de nagyon nehéz szavakba önteni: a magány igényét, az élete alkonyát töltő férfi érzésvilágát. A több mint két órás műsoridő bőven elbírt volna még rengeteg hasonlóan okos véleménycserét

Hiánycikk az eredetiség. Matthew fia, Miles az egyik legunalmasabb főszereplő, akit idei filmben láttam: tipikus harmincas, feleséggel, gyerekkel és húggal. Nem azt mondom, hogy a movie-nak az tett volna jót, ha telefilozofálják. De életszerű tanulságok helyett egy sótlan családi perpatvart kell végigkövetnünk, melyet nem táplál egyéb, mint az elhanyagolt kommunikáció és a rejtett arrogancia - mindkét férfi részéről.

Nemcsak a cselekményre, de az elrendeződésre is fogadás köthető, hogy miként fog lezajlani:

1. Miles haszonleső mostohajelöltnek hiszi Pauline-t + Pauline próbálja békíteni apát és fiát = Pauline összejön Miles-szal
2. Matthew látja halott neje emlékét hozzá beszélni + Matthew öngyilkosságot kísérel meg félúton a filmben = Pauline Matthew emlékét látja hozzá beszélni

A kör bezárult.

Van egy kritikus pont, ahol úgy érzem, hogy a végkifejlet seggbe rúgja a film üzenetét. Miután Matthew és Miles nagynehezen tisztázzák Joan halála miatt támadt konfliktusukat, Matthew azt mondja: "Azt hiszem, sikerült mindent elrendeznem." Rögtön a következő jelenetben már Pauline képzeletalakjaként látjuk; a lány rákérdez, hogy miért ment el. Pauline és Miles kapcsolata se tűnik annyival szorosabbnak, tehát nem telhetett el olyan sok idő sem. Nem tudok másra következtetni, minthogy Matthew ismét megpróbált öngyilkos lenni, és ezúttal sikerült is neki.

Csakhogy Morgannek ez a tette legalábbis ellentmondásos. Ha ennyire be akarta fejezni az életét, miért nem végzett magával, mikor Pauline-t még nem ismerte? Talán tudat alatt visszafogta az az 1 utolsó ügy, amit még nem "rendezett el" a fiával? Érthető volna, de akkor is suta gondolatmenet: ha Pauline visszahozta életkedvét, és a békülés Miles-szal utántöltést hozott családi kötelékeibe, akkor nem okoz megint fájdalmat mindkettőnek azzal, hogy meghal? Bárhogy is legyen: ez nem megható, hanem csak depresszív, kényelmes alternatíva a szálak elvarrásához.

A szereposztás Szíriusza egyértelműen Michael Caine: örömmel látom, hogy 80-as éveiben képes 2. csúcsszakaszát írni karrierjének. Az amúgy lapos dramaturgiát ő tölti meg némi élettel. Partnere Clémence Poésy nem egy kifinomult színésznő, de arca és gesztusai kellően szelídek a kiosztott szerepéhez.
Gillian Anderson karaktere Karen cseppet sem érdekelt. Mindazonáltal örültem, hogy a néhai Sculy ügynök még mindig egy filmben szerepelhet Hollywood egyik legnagyobb sztárjával. Egyszerűen semmit nem látok, ami legalább futólag rácáfolna Morgan tézisére, miszerint Joanán kívül mindenki más csak üres árny - Pauline-t kivéve.

A Mr. Morgan utolsó szerelme egy átlagigényű, olykor felügyeletlenül lassú, letargiahajhász dráma. Érthető és életszerű családi konfliktust vázol fel, de meg sem próbálja azt aktualizálni vagy csiszolni, s így az unalom kitaszigálja a néző érdeklődését az egész dilemmából. Hangulata az van, de gondolati síkon merev, egyáltalán nem a remény vagy életszeretet felé tereli a hétköznapok emberét.

Pontszámom a produkcióra:

A beavatott - Ugorjatok a kútba!

"A kultúrájuk adaptálódni fog, hogy a miénket szolgálja."
"Lehetetlen! Az én kultúrám a szabadságon és önrendelkezésen alapszik!"
"Szabadság irreleváns. Önrendelkezés irreleváns.
Együtt kell működjenek."

(Star Trek: The Next Generation - The best of both worlds)

Minthogy A beavatott c. film világában életre szóló jelentősége van egy bizonyos tesztnek, stílszerű, ha én is azzal indítok.

Melyik nyitómondat a legegyértelműbb állítás egy elmarasztaló kritikához?

A.) A Burok után ismét egy Alkonyat-típusú, életszerűtlen tinilány-regényt kaptunk - könyvben és moziban is - mely direkt 1 bizonyos alréteget céloz a biztos bevételi forrásért.

B.) Megint az az eset, mikor egy antiutópia csak egy alapjellegből áll, de az írók a fáradtságot sem veszik, hogy tisztességgel felépítsék (talán épp az A.) pont felismerése miatt)

C.) Hinni akarom, hogy Kate Winslet csak a fizetési csekkért fogadta el az itteni szerepét. Mert máskülönben úgy tűnhet: fejébe szállt a Walk of Fame-en márciusban kapott csillaga, és tényleg jónak találta az elolvasott szkriptet.

Tulajdonképpen könnyű dolgom van a mostani alannyal. Az élmény ugyanis, amit nyújtott, az masszív, egybefüggő kényelmetlenség volt. És miután visszagondoltam rá a teremből jövet, egyetlen funkcióképes aspektusát nem tudtam volna megnevezni. Ez a film kataklizma-szerűen rossz! Veronica Rorth nevével még nem találkoztam, de mint író, nyilván volt beleszólása a film elkészültébe. Ha nem így lett volna, azzal a Summit Entertainment kockáztatná a megcélzott közönségcsoport csalódását, egy olyan adaptációval, ami nem hasonlít a sikerkönyvre, melyből készült.

Egy háború utáni Chicago-ban 5, 100%-ban kötött életmódú kasztba tagozódva élnek az emberek: Bátrak, Műveltek, Őszinték, Önfeláldozók, Barátságosak. Az a pár ember, aki egyikbe se tartozik, az Elfajzottak, mivel őket nem lehet úgy agymosni és manipulálni, mint a többi embert. 16. évében minden fiatalnak döntenie kell: a születési csoportjában marad, vagy egy másikba akar tartozni, és ezáltal egy másik szerepbe börtönzi be őt a rendszer. Van egy teszt, ami segít felismerniük, melyikre volnának legalkalmasabbak - egyszersmind kiszűrik vele az Elfajzottakat.

A beavatott egyértelműen bizonyítja: ha egy Alkonyat-típusú könyv bestseller lehet, úgy bármelyik írónak a bóvli, Móricka-összefüggésekkel teli művilága leutánozhatja a sikert. Nem szégyellek lenézően írni a nyilvánvaló utalásokról, amikkel az írónő maga is manipulálja a célbavett olvasóréteget. A teszt egyértelműen asszociál a a középiskolások életút-választására: mit akarsz továbbtanulni, milyen karrierorientációt és életmód-közeget választasz.

Intelligens alkotócsapat igen kemény társadalomkritikát tudott volna ennek kapcsán rittyenteni arról, hogy a nyugati oktatás mennyire determinálhatja a fiatalokat, skatulyát húzva rájuk a munkájukban, életvitelükben, fizikai és mentális alárendeltségre kárhoztatva őket és utódaikat. Nem ezt láttam a vásznon létrejönni. A beavatottban látott rendszer még saját szabályai szerint sem állna meg a lábán, nemhogy olyan általános elvek szerint, mint logika, élhetőség vagy biológia.

Beatrix Prior - később Tris - tipikus prűd önfeláldozóból a Bátrak közé lép be, elemi harctudás nélkül küszködve fel magát lépésenként a legjobbak közé. Teszteredményét titkolja, hisz aszerint Elfajzott. Kiképzőjével, Négyessel mind inkább rájönnek, hogy a rendszer valójában nem védi a kerítéssel elkerített metropoliszt. Ahogy a Műveltek vezetője, Jeanine később bevallja: az emberi természet vakcinális kiirtására törekszenek. És mivel az Önfeláldozók titkon a csoportnélkülieket mentegetik az éhhaláltól, majd még őket is félre kell állítani.  

Csak néhányat sorolnék fel a legszembeszökőbb hülyeségek és lenyúlások közül:

• A Bátrak militarista életében ennyi lehetőség jut szórakozni: vonatból kiugrani, tetoválás, és dróton suhanás több km hosszan, a régi belváros romjai fölött.
• Tris madártetoválása egyértelmű lenyúlás Az Éhezők viadalából.
• egy nagy fal és egy sima drótkerítés tartja elzárva Chicago-t a világ többi részétől.
• Tris a hallucinogén gyógyszertől olyan rémképeket lát maga elé, amiknek közük nincs a karakter pszichéjéhez. Ráadásul csak annyival kikerüli őket, hogy: "Ez nem a valóság." Talán ha álmukban oltanák be a Bátrakat, akkor még csak-csak lenne értelme: az alattomos módszerek nem idegenek a kiképzőktől, ezt láthatuk. De itt vizsga keretében fektetik székbe őket, el is mondva nekik, hogy az egész csak elmeteszt...!
• Tris az egyik látomásában tükrök sokaságában látja önmagát, meg egy kutyát is: lopott kellék A Sárkány közbeléppel.
• A személyiséget teljesen eltörlő vakcina az Equillibrium tálalásában valahogy jobb megalapozást kapott.
• Ha a Műveltek az összes Bátrat - sőt még idővel Négyest is - érzelemmentessé tudják tenni egy új vakcinával, miért nem juttatják ugyanezt a vakcinát a másik 4 kaszthoz? Nem is feltétlenül orvosi úton beadva, hanem pl. ivóvizen keresztül?

A karakterekből ugyanaz a sótlan fantáziaaszály érződik ki, mint az inkoherens és nonszensz forgatókönyvből. Bábszínházba való szereplők: nemcsak pinceszinten sincs bennük izgalmas vagy eredeti, de az interakció köztük a minimumot sem éri el. Annyira hányaveti, undorítóan ostoba párbeszédek hagyják el a szájukat, ami egyszerre ejti zavarba és depresszióba a nézőt!
A beavatott palettáján sehol 1 valódi emberi lény: Tris apja, anyja, bátyja viszolyogtatóan lapos árnyak, akiknek konkrét szerepük sincs a cselekményben. Bátor-társai buliéhes gimnazisták, akik szérum nélkül is épp elég sekélyesek, hogy ne érdekeljen minket a sorsuk. Legrosszabb figura a Bátrak punk kiképzőtisztje, aki Tristet eleinte próbálja kiejteni a csoportból: egy rankor kiköpné ezt a kölyköt, ha véletlenségből bekapná!

Jeanine Metthews keresztnevét utalásgyanúsnak találom, most hogy megnéztem, hogyan írják. Ha azt az "i"-betűt nem nézzük, a keresztneve ugyanaz, mint egy, a történelemben létezett, tinédzserkorú leányhősnek. Aki háttal fához kötözve égett el elevenen, mint csaknem Tris is az egyik látomásában.
Szóval Jeanine a Műveltek vezetője, aki puccsra készül az Önfeláldozók vezetése ellen. Kizárólagos motivációja az érzelemmentes világ. Kate Winslet valami ahhoz hasonlót próbál itt megjeleníteni, mint Jodie Foster az Elysiumban: a rideg, cinikus, fasisztoid gondolkodású nőt, aki akarja a hatalmat, de személyes hite is van a fennálló rendben. Maréknyi bíztató pillanat fordult elő a filmben, és ezek egyike az, mikor Tris - a Bátor-kiképzésen tanult mozdulattal - kést dob Jeanine tenyerébe, épp mielőtt betáplálna egy likvidálási parancsot a gépébe. Ennyi. Ezenkívül semmi nem fogott meg vele kapcsolatban.

Ami magát Trist illeti... nos, ő ugyanaz a színtelen placebo-hősnő, mint A Burokból Melanie. Kötelezően áttetsző, színtelen tinilány, akinek a bőrébe bármelyik fiatal lány beleképzelheti magát. Először még jámbor, de önmagával nem megbékélt lélek, akit elvileg a Bátrakhoz húz a szíve.
A movie nevetség és giccs elegyeként tálalja, ahogy a középkori parasztruhában futrinkázó csaj "leküzdi" első félelmeit, az ünnepségen, a vonaton, majd leugorva egy épületről úgy, hogy direkt nem mondják meg, hogy a mélyén valami szuperrugalmas háló van. Vontatott, minimális jellemfejlődése nemcsak kiszámítható, de nem is illik rá arra a lányra, akin elvileg végbemegy. Nem látom, mitől lett Beatris jobb, mitől edződött meg, hogy Trisszé váljon.

Ugyanez áll Négyesre, aki a sztori szerint szintén Önfeláldozó-származású, és szintén Elfajzott. Sokadjára látom azt a kémiasteril románcot, mikor 2 személyiség nélküli fiatallal eljátszatják a készítők, milyen érzés 14-16 évesen felfedezni az első intim érzelmeket. A személyes félelmeket, a felnőtté érést, a fizikai vonzalmat. Ha a produkció legalább segítené a tiniket megérteni az átalakulást egy 14-16 éves fiatal személyiségében, már létrejönne valami kezdetleges, de valódi dráma. 

Nem pedig azok a csöpögős részek, ahol a lelepleződött Tris kénytelen lelőni egyik agymosott barátját, rimánkodik a meglőtt anyjának - aki mint kiderül, maga is jól bánik a lőfegyverrel -, hogy ne halljon meg. Érzelmeket kiváltani, és érzelmileg rátelepedni a közönségre két külön dolog, és ez egyértelműen az utóbbi eset.

Meg kellene hatódnom azon a fordulaton, hogy az elhurcolt Négyest gonosszá agyprogramozzák? Tris egyik újkeletű rémképe az volt, hogy Négyes leteperi őt intim pillanatban. Ez vetül ki a valóságba, mikor Tris az agymosott Négyest győzködi, az meg nyomul, hogy félreállítsa. Akik esetleg nem ismernék, elárulom, hogy a Sailor Moon 1. évadját nézzük, mozivásznon:

1. A középsulis korú "főhősnőt" csetlő-botló harcaiban egy magányos szépfiú segíti ki,
2. szépelgő vonzalom támad köztük, és kiderül, hogy a férfit rémálmok kísértik,
3. épp miután a lánnyal jobban megismerték egymást a veszély közepette,
4. a gonosz boszorkány elfogja, és agymossa a férfit, 
5. így a lánynak most ellenségeként kell viszontlátnia a szerelmét.
6. De még épp a főboszi bukása előtt a szépfiú csak magához tér, egy ismerős kép hatására.

(Megjegyzem: abban a rajzfilmben legalább az érzelmek kifejezése nem volt abszolút hamis.)

Most nézzük, milyen szinteket jár be a végkifejlet, lefelé menetben:

• Egész hatásos a mozzanat, ahogy Tris kést hajít Jeanine kezébe, megakadályozva, hogy parancsot küldjön az érzelemtelenített Bátraknak, hogy lőjék agyon az elfogott tömegeket.
• Evidens, hogy az agymosó szérumot Tris beadja neki, hisz csak Jeanine kapcsolhatja ki a rendszert. 
• Az viszont sík agyrém, hogy a szérum 5 másodperc alatt kreál Jeanine-ből akarat nélküli bábot.
• Még inkább, hogy a teljes computerrendszert ugyanennyi idő alatt iktatható ki, 1 kézmozdulattal.
• Attól is inkább, ahogy a nő hisztérikus visítás után felkap egy injekciót, és nekiront a lánynak, akiről pedig tudja, hogy képzett harcos, ráadásul Elfajzott. Tehát nem hat rá a szérum, és a képességei is jobbak az átlagembernél.
• És most kapaszkodjon mindenki a karfájába: egy sima pofon után Tris otthagyja a nőt! Hadd ábrándítsam ki a női nézőket: semmi sem oldódott meg! Számítógépes hálózat nélkül is érintetlen marad a társadalmi struktúra, ami önmagában szerves része volt az összeesküvésnek. 

Következzen egy újabb tesztfeladat:

Melyik a legerősebb érv amellett, hogy Tris Prior NE hagyja szabadon mászkálni nemezisét?

A.) Összes szenvedése, személyes tragédiája és ellene irányuló merénylet emiatt a nő miatt érte.

B.) A nő egy olyan rendszer fenntartását irányít élete árán is, ami az emberi érzelmek és önrendelkezés teljes biokémiai eltörlésére törekszik.

C.) Saját legközelebbi barátaival akarta lemészároltatni ártatlan emberek százait, ugyanezt szánva minden általa ellenségesnek ítélt elemnek.

Bármelyiket is karikázza be valaki: a zárás a vonaton utazó Négyessel és Trisszel egyik esetben sem fog odailleni.

Mégcsak a tavasz közepén járunk, de A beavatott máris jelölést szerzett nálam a "2014. legrosszabb mozifilmje"-címre. Elsőtől utolsó percéig egy inspirálatlan, kidobnivaló celluloidgalacsin. Sérti az ember intelligenciáját, annyira leolvasható róla, milyen közönségrétegből és milyen formula szerint próbál szezonális profitot lefölözni a Summit Entertainment-nek. Aki mély történetet keres az átlagtinédzser álmai és az asszimilatív oktatásrendszer ellentétéről, az inkább ne a leányregények között keresgéljen. Nem fog tetszeni, amit helyette talál.

(Aki olvasni szokott, tudja,hogy nálam 0 pontos végérték is létezik

Egy maréknyi dollárért

Joe, a Névtelen szerencselovag San Miguelbe érkezik. Miután Silvano, a helyi kocsmáros elmondja neki, hogy a város 2 banda, Rojók és Baxterek területe, Joe akcióba lép. Felajánlja szolgálatait, és elkezdi kijátszani egymás ellen mindkét felet, valós és kreált alkalmak révén lefejve tőlük egy maréknyi gubát. 

Ám amikor a legaljasabb Rojo, Ramón kiirt egy egész osztagot az aranyukért, céljai egy arasznyit módosulnak:

• előbb megszöktet egy Ramónék őrizte hölgyet San Migelből,
• majd az emiatt kitört vérontás után felkészül, hogy leszámoljon a Rojókkal. 

Kerek 50 éve mutatkozott be az olasz mozikban az Egy maréknyi dollárért, 3 évvel később pedig az USA-ban. Ugyanolyan kaliberű mérföldkőként tartják számon, mint sci-fi-k között a 2001: Űrodüsszeia. Viszont ez a 2 film éppen fordított módon hozott friss vért a maga zsánerébe: a 2001 az ötletek alapozómunkájára helyezett nagyobb hangsúlyt, míg a Dollár-trilógia az atmoszférateremtés mércéjét emelte feljebb - jócskán. Népszerű közvélemény, hogy a mai westernekből pont ez hiányzik: nem tudják leújrázni Sergio Leone műveinek jellegzetes hangulatát.
Tudom, hogy kisebbséget alkotok a véleményemmel, de szerintem épp a Leone-formula az, ami már idejétmúlt. Maga a Vadnyugat amerikanista fantáziavilága eleve egy sablon. A letűnt kor, ahol a józan ész és egy jó fegyver már elég, hogy gondtalanul élhess, társadalmi vagy etikai megkötések nélkül. Számomra ez a képlet jobban működik vígjátékként, mint drámai műfajként. A 3. Dollár-filmet is annak tekintem, ezért az tetszik a 3 közül a legjobban. A 70-es években a Spencer-Hill westernkomédiák ízét is részben az adja, hogy humort csiholnak ebből az elvont, csupa-stílus világból.

Erről a filmklasszikusról is eléggé változékony a tapasztalatom. Kaptam tőle hideget és meleget is. A karakterek a 60-es évek színvonalához mérten jellegzetesek: némelyik markánsabb, némelyik karikatúra-szerűbb. Bizonyos jelenetek feltűnően közhelyesek és beállítottak - még westernstandardok közt is. Más pontjain viszont hamisítatlanul átjön a Vad Nyugat-Amerika feszült kiszámíthatatlansága, a drámai vagy ellenkezőleg, feltűnés nélküli pusztulása egy-egy figurának.

San Miguel, ez a mexikói határváros olyan, mintha ostromgyűrűben élne. 2 klán banditái zaklatják a lakosságot, a fegyver- és italkereskedelemből befolyó pénz is hozzájuk vándorol be. Ráadásul az egyik élén a város seriffje áll. A mai kor úgymond "normális" embere nem akarna itt élni, de szórakoztató látni azt, aki megpróbálja, és boldogulnia is sikerül. Joe-t is körbelengik a kedvezőtlen előjelek, köztük egy szószátyár harangozó, és egy Piripero nevű kedélyes sírásó társasága. És mint az események igazolják: a visszahúzódó látszatbolondok olykor hosszabb életűek, mint akiknek "hatalmuk van".

Tetszik, ahogy Leone-nak sikerül szimpatikus alakként feltüntetnie a Névtelent. Ő voltaképpen antihős: cinikus, ravasz bérenc, aki a gazdagok közül több-kevésbé mindenkit átver. Hidegvérrel kivégzi Baxterék 4 bérencét, csak azért, hogy renomét gyártson magának. Mégis: miután Ramón bandáját láttuk, amint katonaálcában, gépfegyverrel kiirt egy gyanútlan katonaosztagot, minden kétségünk elszáll, hogy Joe jogosan "fogyaszt-e el" néhányat e népségből. Ölni itt annyi, mint lélegezni, és nemigen válogatják meg, miféle fegyverforgatót fogadnak fel.
Joe némelyik trükkje eléggé sántít nekem. Egész okos ötlet, hogy 2 katonatetemet túlélőnek állít be, hogy a hamis infót eladja. De 2 dolog miatt is kötve hiszem, hogy ez így működne:

1. Mégha nem is fognak gyanút, hogy az idegen nyakig sáros a dologban, Ramónt a film tapasztaltabb lucifernek állítja be, semmint hogy ne ismerné fel két ülő pasasról, hogy hullák-e.
2. És ha a 2 oldal közül bárkinek eszébe jut megnézni a hullákat közvetlen közelről, éjjel is látná, hogy mintha 2-nél több golyóütötte lyuk virítana a testükön. 

Nem: ez inkább az a fajta csínytevés, amivel Guy Williams Zorrója az 50-es évekből arathatna sikert.

Marisol tipikusan a "bajbajutott hölgy" a történetben. Az ő mellékszála szó szerint mellékes, de nem romantikus célzatú: egyszerűen ürügyet szolgáltat valamire, ami már amúgyis is rég esedékes volt. Nevezetesen, hogy a Rojók kiiktassák a konkurenciát.
Számomra itt, az utolsó harmadánál telt meg igazán izgalommal a produkció: a mentés, a Névtelen megkínzása és szökése, illetve ahogy Piriperóval tanúi lesznek Baxterék leölésének. A nagyház lángba borulása jelzi: vége a patthelyzetnek, kezd elszabadulni a pokol. Az eddigi gyilkosságok tálalása - kivéve a mexikói katonák halálát - még inkább minősül rajzfilm-erőszaknak, mint hatásosnak (Ahogy a Névtelen egy hordót nekigurít 2 őrnek, nem látják rögtön, nem ugranak félre: ez kimondottan a Tom & Jerry-re emlékeztet).

Szerintem Joe csak Piripero kedvéért fogalmaz úgy: "Állj! Ezt a látványt ne hagyjuk ki..." és "A műsornak vége." Amit valójában mondani akar: "Látni akarom, ahogy eljön értük az elkerülhetetlen." Ez ugyanis hatalmi játszma: a törvénytől távol előbb-utóbb kenyértörésre kell vinni, melyik fél az erősebb, a felkészültebb. De enélkül is világos, hogy Joe fegyvertelenül, sebesülten semmit se tehetett volna a Baxterekért.

Némi finom irónia is húzódik ebben a tragédiában:

1. Joe egymás ellen játszotta ki a 2 családot, csak a könnyűpénzért. Ehhez képest az 1. önzetlen cselekedete - mikor egérutat ad Marisolnak, a férjének és a fiának - vezet el a katasztrófához, amit még ő maga is csúnyán megsínylik.
2. A mészárlással búcsút mondunk néhány szereplőnek: Baxter seriff; a fia, Antonio; végül pedig a seriff neje hullik el. Mint Marisolék: egy apa, egy anya és a fiuk. Hiába volt vagyonuk, ugyanazt a sorsot szenvedték el, ami Marisolékra is várt volna Joe nélkül.
3. Még mielőtt a feleséget Ramónék lelövik, olyan átkokat szór a Rojókra, amelyek végül épp Joe révén fognak beteljesülni: "Úgy haljatok meg, hogy közben végignézitek egymás halálát!"

A végső párbajt mai napig napig a műfaj legjobb 5 jelenete közé tagsálják. Ramónék Silvanitót vallatják, mikor a Névtelen felbukkan a porforgatagban, akár egy bosszúálló kísértet. Ezen a ponton az ügy már mindkettejüknek személyes, egyiküket sem érdekli sem a pénz, sem a törvény. A poncsó alá rejtett páncél elég necces húzás: Ramón elvileg céloz annyira élesen, hogy a por elültével, 15-20 méterről fejbelőjön valakit. Függetlenül attól, hogy amaz mit pofázik neki. "A szívre célozz, Ramón!"

Annál fifikásabbnak tartom, ahogy Joe láthatóan minden pillanatot felhasznál a belépőjéhez. Ramón előbb elpazarolja rá a tárat, a páncél láttán a többiek meglepődnek, és ezt a röpke reakcióidőt használva Joe a pisztolyához csúsztatja a kezét. Ravasz taktika: rosszfiútól időt nyerni, többit kinyírni, és mikor csak ketten maradtak, belecsalni a fő rosszfiút egy párbajba. Tudja ő, hogy Joe remekül céloz, de azt aligha, hogy milyen gyorsan tölt újra. És még a mázli is mellé áll, ahogy  Silvanito viszonozza a megmentést, lelőve a bújkáló utolsó Rojo-t.

E szavakkal búcsúzom a Dollár-trilógia 50. évfordulóján:

Nimbuszuk nincs az én szememben, mindamellett nem tartom gyenge vagy lehasznált műveknek se őket. Technikai téren nem sokat kopott a fényezésük: a rendezői instrukciók, a kameraszögek és díszletek mind a helyükön kezeltek. Ennio Morricone zenéje mindig kiváló, és a hangulat egyszerre magányos és felszabadító. Ha viszont a stílus füstjét elfújja a szél, csak a tartalom marad: típusfigurák, sík és kiszámítható történetek. De legalább 3 markáns és eszes figurát mindig találunk, akikre érdemes odafigyelni - köztük Clint Eastwood enigmatikus Névtelen lovasára.

NOÉ





Noé történetét kb. minden nyugati ember ismeri: Isten Noé értésére adja, hogy családjával építsen egy óriási bárkát, ahová majd összegyűjtik a bolygó minden élőlényét, átvészelendő a nagy Özönvizet. Ez fogja eltörölni az ember által tönkretett világot, hogy minden újrakezdődhessen itt a Földön. 

Amit Darren Aronofsky feldolgozása még ehhez hozzáígért:

1. monumentális méretek,
2. a Bibliához méltó, epikus hangvétel,
3. és sokarcú látványvilág.

Szurkoltam érte, hogy a Noéban a tartalom is a helyén legyen, s így semmi ne tartson vissza a transzcendens élménytől, amit egy igazán intelligens és megható filmeposz nyújtani képes. Egy ősrégi mítosz újratálalásáról lévén szó, emberközelibb és megfoghatóbb portrét vártam az érintett alakokról, mint amilyennek az Ótestamentumot lapozgatva tűnnének.
És az első negyedóra során még azok is voltak. Méltónak találtam "Noah-t" és feleségét Naameh-t, hogy fiaikkal útrakeljenek Noé nagyapjához, Methuselah-hoz a tanácsát kérni. Ahogy Noéék a családfő vízióiról beszéltek - felismerve, hogy azok a világvégét jövendölik meg -, el tudtam hinni a párhuzamot, amit a rendező jól kivehetően sugallmazni próbál. Azaz: hogy a mai domináns, kapitalista kultúramodell sok szempontból éppoly romlott és pusztulásra ítélt, mint Noé kora. (Vajon milyen hamar fog elérkezni a XXI. század saját Özönvize...?)

Ha a kiábrándulás pillanatát kellene megnevezzem, akkor az a kb. 10 éves időugrás, mely során a bárkát létrehozzák. Aronofsky beleesett megannyi kollégája hibájába, és mindent a látványnak rendel alá, a tartalmat pedig sematikus párbeszédek közé temeti. Dicséretesnek tartom, hogy Noé bárkáját az alkotók egészében meg is építették. Azt is elfogadtam, hogy a CGI-bőség elengedhetetlen egy ókori fantasy-sztori elmeséléséhez.
Mégis úgy érzem, hogy a Noah-nak nincs saját egyénisége. Hiányzik belőle bármi, ami igazán eredeti vagy gondolatpiszkáló lehetne. A látványvilágról könnyű felismerni, hogy nagyban inspirálta azt a Gyűrűk Ura, de olyan kreatívan biztos, hogy nem tud élni az effekthasználattal:

1. Valahányszor Isten beavatkozik, a grandiózus tájképek és panorámák kb. a semmiből teremnek ott (főleg a bárka alapanyagául szolgáló erdő), feltűnően pontosan időzítve. Nem érdekel, hogy ezek a Teremtő csodái: nem érződnek elég szilárdnak és hihetőnek, ahogy létrejönnek. 
2. Ugyanígy természetellenes a komputeranimált állatseregek mozgása a bárka körül - a csúszómászó élőlények és a fák kinövése között leheletnyi a különbség kinézetben.
3. Miért van az, hogy a Noét követő kőóriások úgy néznek ki, mint a Transformerek? Ugye ők eredetileg fénylények voltak, ám mert segítő kezet nyújtottak Ádámnak és Évának a Paradicsomból kiűzetésük után, Isten büntetésből sziklás alakba száműzte őket. Nem értem, hogy hihette a rendező, hogy így majd meggyőzőek lesznek: testfelépítés, mozgás, hang, sőt még a beszédstílusuk is Michael Bay fémóriásait idézi.

Merem állítani, hogy idén álszentebb dramaturgiával még nem találkoztam, mint itt. Ennek a movie-nak az elemi ismerete hiányzik az emberi lélekről, hogy mi a hit lényege, milyen formákban fejeződik ki... vagyis magáról a központi témakörről! És most nem arra gondolok, hogy Káin testvérgyilkosságát Ábel ellen, vagy az ember destruktív tevékenységét a Földön miként értelmezik. Habár meg kell mondjam: Istennek ezt a verzióját egy túlmisztifikált, kíméletlen és destruktív entitásnak festi le a produkció.

Magukkal a szereplőkkel is nagyot bénázik a rendező. Túl egysíkú és merev a gondolkodásuk,  személyiségük 1 vonásból áll, oszt kifújt. Az elején még normális mentalitású család a bárka felépülésével párhuzamosan lefelé épül:

• Shem egy sima hősszerelmes ficsúrrá érik,
• Nagyobbik öccse Ham egy izgága, moderálatlan kölyökként éri el a felnőttkort,
• Japheth, a legkisebb testvér egyszerűen csak ott van,
• Ila, a kislány, akit Noé megment és felnevel, lényegében azért van ott, hogy újabb anyaszereplő legyen Naameh mellé, mint Shem asszonya. Apropó: pacsi a forgatókönyvíróknak, amiért a létező legirrerálisabb pillanatra időzítették a pár első intim együttlétét.
• Noé nagyapja, Matuzsálem pedig előbb tesz valamit az emberrel, aztán szól róla neki - ha szól.

Külön döbbenet számomra, amit Aronofsky Noé karakterével művelt. Ha Obi-want A klónok támadásában rossz mentorfigurának hittük, akkor még bizony semmit sem láttunk! Noé a természet becsülésére tanító családfőből valahogy egy elvakult, gőgös ítélet-végrehajtóvá transzmutálódik, aki képtelen figyelni bárki más szavaira. Nem szégyellem bevallani: visszatérően azt kívántam, hogy valamelyik szereplő sújtson le rá, hogy végre véget érjen az ámokfutása.
Személy szerint nem volt bajom azzal, hogy kicsit a darwini szemléletmódot - főleg a világ teremtése és a látomások kapcsán - vegyítik a Bibliából vett tanításokkal. Mivel a történet itteni verziójában Isten nem szavakkal kommunikál, Noé a saját eszére és értékítéletére van utalva. Könnyű elképzelni, hogy egy ponton elhiggye: az ember eredendően rohadt, pusztító ártány, és neki kötelessége segédkezni Istennek a kiirtásában. Annál inkább zavaró, hogy ez rögeszméjévé válik, és az utolsó 10 percig - épp a dráma tetőpontjáig - egyszer se kérdőjelezi meg. Ez nem a saját értékeivel küszködő ember lelki tusája. Ez így sima önuszítás. 



Sok hívőnek talán Abraham példája jut az eszébe, aki parancsba kapta saját fia megölését. Engem Noé radikalizmusa mégis egy nem bibliai alak viselkedésére emlékeztetett: Karlstadt professzoréra a 2003-as Lutherből. Ellentmondást nem tűrően arrogáns, determinált, és szent meggyőződése, hogy csak ő értelmezi helyesen Isten akaratát. Noé is egzakt így viselkedik. 
"Isten rámosolygott a gyermekre!"
"Isten valóban látott titeket. De nem mosolygott."
Noé is azt hiszi - ezt még talán jogosan -, hogy a csata az ellenük törő tömegek ellen, a gyilkosság önvédelemből szükséges, amíg Isten maga be nem avatkozik. És mint Karlstadt, Noét is látjuk, amint egy jelenetben tűzbe borít valami emberkéz alkotta dolgot. Amellett, hogy ez már-már pokolian démonizálja Noé alakját, illogikus is. Hisz mikor nagyapja drogjától újabb látomása támadt, ő maga szűrte le belőle: "A tűz elpusztít, a víz megtisztít."



Mégha a movie ficamos logikája rendben is volna, Aronofsky olyan cinikus túlkapásokat testál rá Noéra, mint hogy:

1. Önhatalmúlag megtiltja családjának, hogy Japhet után élő tagja maradjon. Hitegeti és csitítja a gyerekeit, többnyire Istenre hivatkozva. "Hát nem adott meg mindent?" Majd mikor már a bárkán össze  lettek zárva, és nincs választásuk, bevallja, hogy életük társtalanul fog eltelni. 
2. Még a pontos sorrendet is elrendezi, hogy a 6 fős család milyen sorrendben halálozzon, és ki kit temessen el.
3. Mikor Ham elmenekít egy Na'el nevű lányt, de az csapdába kerül, mit tesz 3 vallás prófétája? Ott hagyja megdögleni, elhurcolja Hamot, és csak annyit mond rá később: sajnálja.
4. Mikor pedig Shem és Ila el akarnak távozni a bárkáról, ő felgyútja azt. (Erről a tűzről beszéltem.)

Paranoiája a tetőfokára hág, mikor kiderül, hogy Ila - hála a dédapa végső áldásának - mégis terhes lett, ikerlányokkal. "Az a rengeteg élet... a semmiért?!" Ez a mondat intő jel lehetne Naameh-nek és a családnak: Noé azért fogadta el, hogy 1 ember se maradjon a Földön, mert az ő családjára is kihalást prognosztizál. Ha a kicsik lánynak születnek, idővel anyákká válhatnak. Ergo: a homo sapiens továbbszaporodik. "Nem tudom megtenni...!" "Meg kell lennie!" Komoly probléma van azzal a filmmel, melyben Isten fő tolmácsa egy instabil pszichopata, akinek belső hangja és lelkiismerete ilyen nyomorúságosan gyönge.

A rengeteg stresszes perc után, ahogy Noét kérlelik és rimánkodnak neki rokonai, komolyan felüdülés volt látnom, ahogy végre, hát... mondjuk úgy: "lemerültek az elemei". Ila azt a dalt kezdi énekelni, amit Noé dünnyögött neki, mikor rátalált évekkel ezelőtt. Kétségbeesett megoldásnak ez nem is rossz ötlet. De pontosan mit ismert fel ebből Noé? Mi hozta el az áttörést? "Ahogy lenéztem a babákra, nem éreztem semmi mást magamban, csak szeretetet." TÉNYLEG?!! Nem tudom mi zavart itt jobban: hogy a végkövetkeztetés ennyire kézenfekvő és síkszimpla, vagy hogy nincs igazi, koherens gondolatmenet, amely mentén Noé eljut hozzá. 

Tekintsünk el attól, mennyire szakállas klisé a tanulság. Noénak ezt már saját jócselekedete alapján tudnia kellett volna, mikor a sebesült Ilát kislánykorában megmentette és felnevelte. Lehet, hogy elborzasztja a látvány, ahogy a kinti emberközösségek tobzódnak a gyilokban, vérben és mocsokban. De nekem ne mondja senki, hogy a szeretet mint fogalom értékéről a zsidók nem is hallottak Krisztus működése előtt. Ez az én bajom Aronofsky művével: a szereplők be vannak börtönözve természetesnek nem mondható érzelmi reakciók közé. A "jó" ügy képviselője pedig bármelyik kényszerképzetét előbb hiszi el, mint a szemet szúró igazságot. Azt, hogy az emberi "jó" alapforrása a szeretet.

Tudom, hogy akadnak még vallási és nem vallási témák - pl. hogy a csudába népesül be újra a Föld -, amiket tárgyalni lehetne. Ezeket én átengedem a téma alaposabb ismerőinek.
3 fő erősség tartja magát stabilan a Noah-ban:

1. A világvégéhez kapcsolódó természeti csapások és csodák,
2. A Noé fiait játszó színészeket kivéve az alakítások,
3. valamint néhány morális értelemben is jól megcsinált jelenet, az elején és a végén.

Ahogy Noéék rátalálnak Iliára, és a rémült kisgyerek sebeit ellátják, simán a legmegérintőbb jelenet az egész movie-ban. És akik utálják a zakkant Noét, azoknak némi elégtétel nyújthat látni, amint évekig remeteként él az új szárazföldön, távol a családjától, akikkel oly sikeresen megutáltatta magát. És bár élete alkonyán már újra az ő körükben szavalhatja el az aktuális bölcseletet a Bibliából, ez nem kárpótol minket a léleknyúzó szenvelgéséért, amiben a teljes tárgyalás-nagyegység alatt részünk volt.

Nem tudom, vajon a keresztény, a zsidó vagy az iszlám vallás követői háborodtak-e fel leginkább Darren Aronofsky interpretációján az Özönvíz történetéről. Annyi biztos, hogy Noé alakját nem az ő műve fogja megkedveltetni a fiatalokkal. Egyszer szíverősítőnek megnézhető, ám messze nem elég okos vagy kreatív, és helyenként visszataszító mélységekig süllyed a főszereplő erkölcsi magatartását illetően. Legtalálóbb szatirikus cím, melyre átkeresztelhetnénk a művet, alighanem így hangzana:

Noé és az Úszó Diliház