A Szer

 

„Mi a veszett fene volt ez?! Jesszusom! Összehányták a padlót odafönt!”

(Halálsoron)

 

A szándékosság nem mentség egy filmnek a taszító mivoltára. Hiába Napnál is világosabb, hogy Coralie Fargeat taszító képek sorfalával igyekszik mondanivalóját nyomatékosítani Hollywood, a média és főleg a celebkultúra túlzó, természetellenes, sőt agyrém szépségideáljairól, A szer ettől még nem lesz intelligens, frappáns horrorfilm, és főleg nem méltó egy Cannes-kaliberű díjazásra „a legjobb forgatókönyv” kategóriájában. Veszettül taszít, ez ugyan igaz, de nem okos vagy érzékletes, hanem csupán ótvar, nyers és bumfordi módon, a végére pedig már határozottan az ocsmány kategóriába sikerül bepörgetnie magát. Rengeteg Rotten Tomatoes-os „sikerdarabban” csalódtam a tavalyi esztendőben, de A szer valami olyan élményt adott, amit csak kb. két-háromévente él át úgy istenigazából szegény nézőember – nevezetesen a gyomorkitörést.

Félszázadik szülinapján Elisabeth már ugye nem elég dögös, hogy szexista producer-főnöke tovább foglalkoztassa, ám egy kocsis koccanás után a doki felajánlja neki a legtutibb szépségápolási csodaszert: egy vadiúj titkos vegyi oldatot, ami garantáltan visszaadja fiatalságát, ha betartja a leírást. A szérum őrületes dolgot művel vele: sejtkettőződés révén kvázi előidézi, hogy a nő felszakadó hátából kikeljen önmaga egy fiatalabb kiadása, mint valami rovarbábból! Új, ifjú kiadását Sue-nak nevezi, és bombasikert arat a producernél, ráadásul valahogy senki se ismeri föl benne Elisabeth-et. Lassan egyébként már saját maga se: mivel a stabilizáló anyagok révén hetente kell váltogatnia régi és új testét, lassan a tudata is különhasad. Sue egyre több időt rabol el Elisabeth-től, ami a nő extra gyors öregedését idézi elő. De vajon ez a túlkapás nem fog előbb-utóbb „a másik nőre” is visszaütni…?

 

Demi Moore-nak ez a sikítóan önironikus szerepvállalása, a beletett színészi játékkal az egyetlen, ami a film egészéből pluszpontként ott maradt bennem. Az túlzás, hogy Elisabeth érdekes jellem volna, és a kiöregedés miatti mellőzöttség az egyik legősibb szimpátiakeltő szitu, amibe karakter helyezhető. De azt el tudom fogadni, hogy ha valaki ennyire a szépségére alapozva futott be, és ennek semmi ellensúlya magánéletében, akkor az ipar kiszipolyozó, torz elvárás-rendszere az agyába vésődik az évek során, és a fényes múlt megszállottjává válik.

 

Minden más kellékével A szer egész más reakciót váltott ki belőlem, mint amit megcéloztak. A gúnyrajzszerű mellékfigurák nem „kényelmetlenek” voltak, hanem agyonverni-valók. A rikítóbb képek a szépségipar sekélyessége helyett a banális bóvliságot tolták ezerrel a képünkbe, míg a sterilebb helyszínek a lelketlen unalmat fokozták a „hátborzongató” hangulat helyett. Maga a késztetést szivattyúzza ki ez a produkálmány, hogy valaki elemezgetni akarja – még akkor is, ha érti és helyesli is a bizarr képek mögötti üzenetet.

 

A klasszikus Jekyll-Hyde tudathasadást fizikailag is kifejezni sem lenne rossz gondolat, de a rovargubószerű testhasadás és visszabújás visszapityeregtette velem A legyet vagy az Alien 4.-et. Hát, ha mást nem is, az agyrémfaktort el tudom ismerni ebben! A hipervénülés is egy pontig rémisztő, hisz Elisabeth ebben márcsak részben hibás, ahogy fiatal mása elsikkasztja társa idejének mind nagyobb szeletét – ráadásul mikor már egyszerre, a maguk két külön bőrében egymás előtt állnak, Sue még irgalmat nem ismerve ki is nyírja szegényt.

 

Valahogy mégis a szakadékban köt ki az egésznek a lélektani aspektusa, és végül egy szatírának is túl hibbant trancsírpornóvá degenerálódik az egész. Az ocsmányságot az agg Elisabeth-nél, de mindenekelőtt az alaktalan húskocsonyává torzult Sue-nál már olümposzi méretekig fokozták, amitől viszont nem „félelmet”, és nem is szimplán csak „viszolygást” tapasztaltam magamon. Konkrétan egy rendőrségi lángszórós osztagot a színpadra, ahol a mellesleg a közönség is az alap józan észt meghazudtoló módon viselkedik: jobbára inkább fújoltak, mintsem eszüket vesztve menekültek. 

 

Ott bújik meg a nagy botlás A szer gondolatmenetében, hogy összetéveszti a jó-ízlés feszegetését az értelem tagadásával, a „Van egy határ, amin túl már túl sokkoló” célkitűzést a „Van egy határ, amin túl már eszetlen marhaság” végállomással. 

• Olyan mértékben mesterkélt és nem emberszerű, 
• annyira fakezűen próbálja a mondanivalót az imádott groteszkségével összehangolni, 
• és a művészi megoldásai is akkora erővel hajítanak minket a teherautó alá, 

ami már élvezhetetlenné, sőt hovatovább értékelhetetlenné teszi az alkotást.

 

 

2024 egyik eresztését se sikerült úgy meggyűlölnöm, mint ezt a borzadályt. Aki értékes anti-Hollywood üzenetű tragédiát keres, annak e helyett inkább pl. a 2014-es Térkép a csillagokhoz című filmet tudnám javasolni Julianne Moore-ral és Robert Pattinsonnal.