Furiosa: Történet a Mad Maxből

A Mad Max egyike azon nagy rajongótáború filmcsokroknak, amik kimaradtak az én gyerek- és tinédzserkoromból. Pedig az alapvetés egy ilyen ultranyomorúságos, élelem-, víz-, és energiaforrás-szűk bugyorbolygóról eleve szívbemarkoló téma. Később, felnőttként megismerve a brand-et sem igen ragadta meg a képzelőerőmet ez a sivár, természetileg és agyilag egyaránt lerobbant, egysíkú ócskavas-világ – még cyberpunk-disztópikus sci-fi-ként sem. Ennek ellenére hatásosnak találtam a Mad Max: A harag útját, mely ritka bravúrként lehelt új életet egy évtizedek óta hulla szériába. És a tömeggel együtt én is bírom belőle külön Furiosa karakterét, így a spin-off híre szinte kézenfekvő döntésnek hatott. 

Furiosát még gyerekként rabolták el Dementus emberei, és mikor anyja eljött kiszabadítani, a bandavezér kivégeztette. Miután a lánynak sikerül elszöknie, fiúnak álcázva magát rejtőzött el egy másik kiskirály, Halhatlan Joe rejtekén. Ám mikor évekkel később Dementus összetűzésbe keveredik Joe-val, Furiosa az újdonsült útitársa, Jack segítségével esélyt kap az elégtételre – sőt talán még a hazajutásra is.

Igazából nem sok mondandó kívánkozik ki belőlem erről a produkcióról: látszik a pénz a külsőségein, elsősorban az operatőri munkán. Az akció tempós, törekszik a testközeliségre, a cselekmény pedig váltakozó sikerrel ugyan, de azért be tud vonni minket Furiosa kegyetlen gyerekkorába. Anya Taylor-Joy erős jelenléte a film legjobb lapja, mégha több mint fél órát kell is várni, mire felserdül. Acélos, szófukar ridegségének pedig príma tükörképet nyújt Chris Hemsworth motorszájú Dementus-a. Történet- és szereplőfronton viszont közel sem érzem azt  munkaráfordítást, amit a médiában agyondicsért látványelemek kaptak.

Tanakodtam magamban a film alatt, mit gondoljak erről az áriázó csöves-Jézusról, aki feltűnési viszketegséget kap, bárki is épp a hallgatósága. Sem Hemsworth, sem a forgatókönyvírók nem erőltették meg magukat az új fő szemét tervezésekor, de azt azért azt se mondanám, hogy "gyűlöltem" volna Dementus-t. Nem valami nagy szám, Halhatlan Joe mellett pedig annyi karizma szorult belé, mint egy elvonóról szökött gitárosba. Viszont bírtam, hogy ezzel a laza, mégis gyakorlatias hozzáállással kezeli, hogy egy ilyen kilátástalan porfészek planétán kell örökké vért izzadniuk a napi túlélésért – bármi és bárki árán. Sőt, olykor még meg is mosolyogtam tőle ezeket a nagyhangú lózungokat, amiket előad – amikor épp nem fárasztottak. 

Furcsamód épp az utolsó szájmaratonja a legjobbik, amikor Furiosa egyedül marad a bukott vezérrel a sivatagban. Dementus mintha az élő ellen-reklámja volna a bosszúállásnak: Furiosa az anyját, az egész gyerekkorát és az egyik alkarját is elvesztette egy ilyen pihent agyú, nihilista tetű miatt, aki még fölismerni is alig bírja őt. Nem fél a haláltól, sőt az irgalom nélküli megtorlást a korszak velejárójaként fogadná el – még a saját bőrén is. 

"Sose leszek olyan, mint te."
"Máris olyan vagy!" 

Pont ezért méltóan hatásos büntetés, hogy Furiosa egy szimbiotikus gyümölcsfához szögezi őt, mely az élő Dementus testében gyökeret verve ad termést, hosszú évekig nyújtva el a lassú kínszenvedését. Ez a pár perc a legvégén többet ért számomra az összes motoros-puskás-turbinás-láncos-tákolmányos zajkelléknél a filmben.

George Miller, a Mad Max-mozik szülőatyja még 80. évében is tud rendezni, ezt megállapíthattam. De mondom: maga ez a neobarbár világkép nem invitálja gondolatok, megoldások vagy kapcsolódási pontok keresésére a fantáziámat, és nem sok sztorilehetőséget láttat velem, amit érdemes volna kifejteni. Furiosa jogosan kapta meg eredettörténetét, de úgy érzem, a hibrid stílus mögött vázlatszerű, ide-oda-tologatós jellegű maradt a szereplők kezelése. Az emberiség mentális leépülése hihető ugyan egy világkatasztrófa után, de ez már cyberpunk-akciófilmnél is rég elnyűtt formula, amit nem egyszer láttam érdekesebben hasznosítani.

A Furiosa: Történet a Mad Maxből egy átlagos minősítést kap tőlem, azaz 3/5-öt.