A Bosszúállók 4. - Végjáték

HAA-LELU-JA!

HAA-LELU-JA!

HALELU-JA!

HALELU-JA!

HA-LE-Í-LU-JAA!!

Végre egy tartalmában is jó Bosszúállók-mozi!

Kétségem se volt afelől, hogy Krisztus 2. eljöveteleként ünnepli majd a Marvel-tábor A Bosszúállók – Végítéletet. Hollywood eddigi talán legóriásibbra bővült moziverzuma kapta meg eposzi zárását 11 év és 22 movie megkoronázásaként. Én, mint „antirajongó”, egyszerűen csak azt ünneplem, hogy egy történetmélységében, drámájában is értékálló Marvel-ligafilm született, mely végre le tudta vetkőzni egy zsáner és iparág undorító sablonistenítését. 

Soha nem fogom az eddigi 3 Avengers-mozit többnek látni megnyúzott biztonsági játékoknál, amiket a stúdiórendszer nem hagyott igazi identitással, szellemmel, érettséggel felruházni. Az Endgame viszont végre utat tör a komolyabb elvárású nézőkhöz is, izgalmas eseményhorizontba vonja be őket, és élményt, valódi teljességérzetet ad útravalóul a moziból kimenet.

Thanos diadalával a földi élet fele megsemmisült - még a Bosszúállók soraiban is. 5 év múltán azonban olyasvalaki kerül elő, aki a kvantumtér révén elkerülte a biztos halált: Scott Lang, alias Ant-Man. Ez alapján a csapat kiokoskodja, hogy Scott módszerével vissza lehet menni az időben, hogy még Thanos előtt használják föl a Végtelen Köveket, visszahozva velük Thanos áldozatait. 

Miután Tony is csatlakozik hozzájuk, részcsapatokra oszlanak, felkeresve egy-egy korábbi időt és helyszínt egy-egy kőért. Csakhogy mikor a múltbéli Thanos felfedezi a Bosszúállók tervét, csellel az ő korukba utazik, a végső elpusztításukra.

Olyasmivel indítok, amire mérget vennék, hogy a keménymagnak nem sokat jelent: a film kerek egész. Fennakadás nélkül élvezheti az Endgame-t olyan is, aki 1 árva MCU-epizódot sem nézett még meg eddig. Az ugyan nagyon is látszik a Végjátékon, hogy voltaképp a Végtelen Háború „Part II.”-je - és a korábbi filmekből való jelenetek simán beillenek Marvel-önreklámnak -, mégsem lett emiatt csonka vagy rendes bevezető nélküli. Nem érezzük úgy, mintha erőszakkal kettétéptek volna egy túl nagyra hízlalt forgatási anyagot: a két mű tökéletesen különválasztható, kompakt résztörténet - egyik a totális bukásé, másik a totális revízióé.

Gyakorlatilag az MCU "Days of Future Past"-jét álmodták a nagy-vászonra, ami szerintem is kézenfekvő módja, hogy a Marvel megnyomja a RESET-gombot a Thanos-eset után. Kissé talán kényelmes, ahogy a szakállas időutazás-klisét az Endgame elgondolta: bármit is tesznek Tonyék a múltban, az eredeti jelen attól még változatlan marad, csak max. új idősík keletkezik. De ehhez legalább úgy-ahogy tartja magát a történetvezetés. Sok műsornál idővel belezavarodnak a dolog logikájába, hogy pontosan mi is okoz a múltból miféle változást a jelenben/jövőben. 

És dupla haszna van annak, hogy a főszereplők így visszaugorhatnak - korlátozott nyersanyaggal persze - a közelmúlt helyszíneire:

1. Nyilván a rajongókat bőszen kényeztetik régebbi MCU-jelenetek új variánsaival, sőt a kedvenceik egyszerre több kiadásával (Amerika Kapitány konkrétan megküzd a múltbéli önmagával.)
2. Nemcsak hogy nincsenek elkapkodva az időugrásos részek, de az alkotók mesterien befogják őket a karakterárnyalás céljára! 

Már az időutazás előtt töményen árad a meghasonlottság, a gyászon való túllépés kálváriája a főszereplőkben (a csendes, CG-mentes prológus Sólyomszemmel megborzongatott, pedig ő volt a leglaposabb figura eddig a brancsból). De ezt a személyességet csak tovább izmosítja az, ahogy 1-1 szereplő 1-1 múltja-béli helyszínt és/vagy személyt viszontlát: Thor találkozik elhunyt anyjával, Tony a néhai apjával, Nebula a régi, még gonosz énjével, akit később kinyír, etc. 

Több igazi emberdráma szűrődik át ebből az 1 produkcióból, mint a korábbi 3 Avengers-ből együttvéve! Most először érdekfeszítővé formálták számomra, hogy a fő csapat teljes sikert érjen el - a közös ügyükkel, a külön misszióikkal, sőt misszió közben a személyes fájdalmuk leküzdésében. Ez nem egy "jó szuperhősfilm", hanem egyszerűen egy "jó film", egy "izmos dráma" ismérve.

"Én vagyok a végzetetek!"

Tudvalevő, hogy Joe és Anthony Russo a két Amerika kapitány-folytatással kivívta az eddigi MCU zárásának kegyét, de hiba volna nem méltatni Chris Markus és Stephen McFeely forgatókönyvét. Ennyi karakter szerepe és ideje közt lavírozni, egyensúlyban tartani a drámát az akcióval, a humort a tragikummal igazi kihívás (ezen vérzett el számomra menthetetlenül a Végtelen Háború). Visszafogott a személyes érzések hangsúlya, többnyire szellemes a fizikai és szöveges humor is. Függetlenül attól, hol hány lyukat találni a cselekmény szövetében, a háború új végkifejlete kielégítő és méltóságteljes, a végül elhunytak kiléte és búcsúja pedig valós nyomatékot ad neki. Meglepett az utolsó kép hangvétele, ami akár a 40-es évek romantikus filmjeiből is származhatna.

Szakdolgozatra elég lenne az összes karaktert kivesézni, de a legtöbb figyelmet jogosan a két "frakcióvezér", Tony és Steve kapta. Pont a jó arányt lőtték be azzal, hogy Tony meddig és miért habozik visszatérni: az 5 év során apa lett, Steve-ék ötlete meg még az ő tapasztalataikkal is agyrémnek tűnik - nem beszélve a rossz szájízről, hogy a Polgárháborús szakadás egyikük jövőképét se hozta el, még Thanos előtt. Még azt az agyrém szálat, hogy Tony apját Steve agymosott barátja, Bucky ölte meg, is sikerült elvarrni a beszélgetéssel Howard Stark és "Tony Potts" között.  

"Én vagyok Vasember."

Az Infinity War az MCU egész addigi tartozását pótolta szuperikonok csatahalála terén, de nem éreztem becsapva magam, hogy az Endgame mindezt visszacsinálta. Az viszont meglepett, hogy a revans mártírja pont az első MCU-film főhőse, Vasember lett. Pusztán a Végjáték alapján ennek nem volna apropója, csak ha tudjuk, hogy ő kapta az első építőkockát az MCU kirakósjátékában. Elég megjátszott, de legalább frappáns az, hogy Anthony Stark első és utolsó mozis kalandjában ugyanazzal a zárómondattal köszön el a közönségétől. Hátrahagyott üzenete és temetése kellően tiszteletteljesre sikerült; na itt aztán kedvükre visszahozogathatták a készítők és főnökeik, akit csak értek a korábbi felvonásokból...!

Ami viszont már kicsit sok a jóból, az Steve meghitt, de logikában faramuci búcsúja. Miután visszavitte a köveket a maguk helyeire, gondolt egyet, és élete szerelmével, Peggy Carterrel maradt, mintha sose lett volna a 70 év kihagyás. Mi? Értem, hogy Steve-ben sose szűnt meg a vágy, hogy bárcsak Peggy-vel élhette volna le az életét, és a jelenben már nincs is igazán helye, most, hogy Thanos-nak vége. De nem etikátlan ez egy kicsit? Mégha Peggy azzal együtt is szerette, hogy ez egy másik Steve Rogers, a jövőből, megannyi marveles harccal a háta mögött... ez nálam már A-király-visszatér-szindróma: egy nagy, elnyúló epilógusba tömni mindent, hogy a hősköltemény még ünnepélyesebbnek tűnjön.

Nem szívesen írom ezt, de Natasha sorsa A tél katonáját kivéve 1 MCU-részben sem érdekelt, így a halálán sem tudtam úgy megrökönyödni, mint azt a cselekmény várta tőlem. Az Endgame elején ő és már Sólyomszem is magányos gyilkosok, akiktől Thanos elvette a 2. családjukat. Ám Romanoff-nál ez a Bosszúállókat jelentette, míg Sólyomszemre civil családja vár, ha mostani küldetésük sikerül. Hiába voltam képben a történtekről, mindegynek éreztem, hogy melyikük dobja oda magát a másik előtt, emberáldozat gyanánt. Nem ütött annyira, mint mikor Thanos áldozta fel - több értelemben is - Gamora életét.

Hál'Istennek a drámafókusz miatt valamivel kevesebb CGI-áztatta jelenet ment itt a szemembe, mint a Végtelen Háborúnál. Még mindig jól mutatnak együtt a Marvel-univerzum arcai csoportképen: az újjáéledt Bosszúállók, Új-Asgard és Wakanda népei, stb. Bruce Banner-ön, mint civilizálódott Hulk-on egész jót derültem - mindenképp többet, mint a sörhasat eresztett Thor-on. A csapat másik "kapitánya" azonban olyan egy egocentrikus seggfej liba még mindig, hogy örülnék neki, ha Thanos széttépte volna...

Mivel már ismerem Hollywood elképzelését a "tétek emeléséről" 1-1 filmszériában, nem hittem volna, hogy a 4. Bosszúállók-mozi így be fogja magát lopni a szívembe. Nem feledtet ugyan semmit velem a stúdió notórius múltjából, de méltó, sokrétű, értelmes és erőteljes hullámvasútra nyújtott lehetőséget. Sose leszek ennek a "cinematic universe"-divatnak, a "mennyiség a minőség kárára"-észjárásnak a híve. De ha egy Marvel-fanboy kérdezne, hogy ebből a filmcsaládból melyik rész tetszett a legjobban, akkor vagy a The Winter Soldier, vagy az Endgame nevet hoznám föl neki. 

80%-ot adok rá. 
Nagyszerű záróakkord.

"Az emberek soha nem változnak meg kényszer vagy fenyegetés hatására. Akkor változnak, ha találnak valami számukra becses dolgot, ami olyan értékes nekik, hogy elkezdjenek miatta másképp élni."

(Robert Downey Jr.)