A Bosszúállók 4. - Végjáték

HAA-LELU-JA!

HAA-LELU-JA!

HALELU-JA!

HALELU-JA!

HA-LE-Í-LU-JAA!!

Végre egy tartalmában is jó Bosszúállók-mozi!

Kétségem se volt afelől, hogy Krisztus 2. eljöveteleként ünnepli majd a Marvel-tábor A Bosszúállók – Végítéletet. Hollywood eddigi talán legóriásibbra bővült moziverzuma kapta meg eposzi zárását 11 év és 22 movie megkoronázásaként. Én, mint „antirajongó”, egyszerűen csak azt ünneplem, hogy egy történetmélységében, drámájában is értékálló Marvel-ligafilm született, mely végre le tudta vetkőzni egy zsáner és iparág undorító sablonistenítését. 

Soha nem fogom az eddigi 3 Avengers-mozit többnek látni megnyúzott biztonsági játékoknál, amiket a stúdiórendszer nem hagyott igazi identitással, szellemmel, érettséggel felruházni. Az Endgame viszont végre utat tör a komolyabb elvárású nézőkhöz is, izgalmas eseményhorizontba vonja be őket, és élményt, valódi teljességérzetet ad útravalóul a moziból kimenet.

Thanos diadalával a földi élet fele megsemmisült - még a Bosszúállók soraiban is. 5 év múltán azonban olyasvalaki kerül elő, aki a kvantumtér révén elkerülte a biztos halált: Scott Lang, alias Ant-Man. Ez alapján a csapat kiokoskodja, hogy Scott módszerével vissza lehet menni az időben, hogy még Thanos előtt használják föl a Végtelen Köveket, visszahozva velük Thanos áldozatait. 

Miután Tony is csatlakozik hozzájuk, részcsapatokra oszlanak, felkeresve egy-egy korábbi időt és helyszínt egy-egy kőért. Csakhogy mikor a múltbéli Thanos felfedezi a Bosszúállók tervét, csellel az ő korukba utazik, a végső elpusztításukra.

Olyasmivel indítok, amire mérget vennék, hogy a keménymagnak nem sokat jelent: a film kerek egész. Fennakadás nélkül élvezheti az Endgame-t olyan is, aki 1 árva MCU-epizódot sem nézett még meg eddig. Az ugyan nagyon is látszik a Végjátékon, hogy voltaképp a Végtelen Háború „Part II.”-je - és a korábbi filmekből való jelenetek simán beillenek Marvel-önreklámnak -, mégsem lett emiatt csonka vagy rendes bevezető nélküli. Nem érezzük úgy, mintha erőszakkal kettétéptek volna egy túl nagyra hízlalt forgatási anyagot: a két mű tökéletesen különválasztható, kompakt résztörténet - egyik a totális bukásé, másik a totális revízióé.

Gyakorlatilag az MCU "Days of Future Past"-jét álmodták a nagy-vászonra, ami szerintem is kézenfekvő módja, hogy a Marvel megnyomja a RESET-gombot a Thanos-eset után. Kissé talán kényelmes, ahogy a szakállas időutazás-klisét az Endgame elgondolta: bármit is tesznek Tonyék a múltban, az eredeti jelen attól még változatlan marad, csak max. új idősík keletkezik. De ehhez legalább úgy-ahogy tartja magát a történetvezetés. Sok műsornál idővel belezavarodnak a dolog logikájába, hogy pontosan mi is okoz a múltból miféle változást a jelenben/jövőben. 

És dupla haszna van annak, hogy a főszereplők így visszaugorhatnak - korlátozott nyersanyaggal persze - a közelmúlt helyszíneire:

1. Nyilván a rajongókat bőszen kényeztetik régebbi MCU-jelenetek új variánsaival, sőt a kedvenceik egyszerre több kiadásával (Amerika Kapitány konkrétan megküzd a múltbéli önmagával.)
2. Nemcsak hogy nincsenek elkapkodva az időugrásos részek, de az alkotók mesterien befogják őket a karakterárnyalás céljára! 

Már az időutazás előtt töményen árad a meghasonlottság, a gyászon való túllépés kálváriája a főszereplőkben (a csendes, CG-mentes prológus Sólyomszemmel megborzongatott, pedig ő volt a leglaposabb figura eddig a brancsból). De ezt a személyességet csak tovább izmosítja az, ahogy 1-1 szereplő 1-1 múltja-béli helyszínt és/vagy személyt viszontlát: Thor találkozik elhunyt anyjával, Tony a néhai apjával, Nebula a régi, még gonosz énjével, akit később kinyír, etc. 

Több igazi emberdráma szűrődik át ebből az 1 produkcióból, mint a korábbi 3 Avengers-ből együttvéve! Most először érdekfeszítővé formálták számomra, hogy a fő csapat teljes sikert érjen el - a közös ügyükkel, a külön misszióikkal, sőt misszió közben a személyes fájdalmuk leküzdésében. Ez nem egy "jó szuperhősfilm", hanem egyszerűen egy "jó film", egy "izmos dráma" ismérve.

"Én vagyok a végzetetek!"

Tudvalevő, hogy Joe és Anthony Russo a két Amerika kapitány-folytatással kivívta az eddigi MCU zárásának kegyét, de hiba volna nem méltatni Chris Markus és Stephen McFeely forgatókönyvét. Ennyi karakter szerepe és ideje közt lavírozni, egyensúlyban tartani a drámát az akcióval, a humort a tragikummal igazi kihívás (ezen vérzett el számomra menthetetlenül a Végtelen Háború). Visszafogott a személyes érzések hangsúlya, többnyire szellemes a fizikai és szöveges humor is. Függetlenül attól, hol hány lyukat találni a cselekmény szövetében, a háború új végkifejlete kielégítő és méltóságteljes, a végül elhunytak kiléte és búcsúja pedig valós nyomatékot ad neki. Meglepett az utolsó kép hangvétele, ami akár a 40-es évek romantikus filmjeiből is származhatna.

Szakdolgozatra elég lenne az összes karaktert kivesézni, de a legtöbb figyelmet jogosan a két "frakcióvezér", Tony és Steve kapta. Pont a jó arányt lőtték be azzal, hogy Tony meddig és miért habozik visszatérni: az 5 év során apa lett, Steve-ék ötlete meg még az ő tapasztalataikkal is agyrémnek tűnik - nem beszélve a rossz szájízről, hogy a Polgárháborús szakadás egyikük jövőképét se hozta el, még Thanos előtt. Még azt az agyrém szálat, hogy Tony apját Steve agymosott barátja, Bucky ölte meg, is sikerült elvarrni a beszélgetéssel Howard Stark és "Tony Potts" között.  

"Én vagyok Vasember."

Az Infinity War az MCU egész addigi tartozását pótolta szuperikonok csatahalála terén, de nem éreztem becsapva magam, hogy az Endgame mindezt visszacsinálta. Az viszont meglepett, hogy a revans mártírja pont az első MCU-film főhőse, Vasember lett. Pusztán a Végjáték alapján ennek nem volna apropója, csak ha tudjuk, hogy ő kapta az első építőkockát az MCU kirakósjátékában. Elég megjátszott, de legalább frappáns az, hogy Anthony Stark első és utolsó mozis kalandjában ugyanazzal a zárómondattal köszön el a közönségétől. Hátrahagyott üzenete és temetése kellően tiszteletteljesre sikerült; na itt aztán kedvükre visszahozogathatták a készítők és főnökeik, akit csak értek a korábbi felvonásokból...!

Ami viszont már kicsit sok a jóból, az Steve meghitt, de logikában faramuci búcsúja. Miután visszavitte a köveket a maguk helyeire, gondolt egyet, és élete szerelmével, Peggy Carterrel maradt, mintha sose lett volna a 70 év kihagyás. Mi? Értem, hogy Steve-ben sose szűnt meg a vágy, hogy bárcsak Peggy-vel élhette volna le az életét, és a jelenben már nincs is igazán helye, most, hogy Thanos-nak vége. De nem etikátlan ez egy kicsit? Mégha Peggy azzal együtt is szerette, hogy ez egy másik Steve Rogers, a jövőből, megannyi marveles harccal a háta mögött... ez nálam már A-király-visszatér-szindróma: egy nagy, elnyúló epilógusba tömni mindent, hogy a hősköltemény még ünnepélyesebbnek tűnjön.

Nem szívesen írom ezt, de Natasha sorsa A tél katonáját kivéve 1 MCU-részben sem érdekelt, így a halálán sem tudtam úgy megrökönyödni, mint azt a cselekmény várta tőlem. Az Endgame elején ő és már Sólyomszem is magányos gyilkosok, akiktől Thanos elvette a 2. családjukat. Ám Romanoff-nál ez a Bosszúállókat jelentette, míg Sólyomszemre civil családja vár, ha mostani küldetésük sikerül. Hiába voltam képben a történtekről, mindegynek éreztem, hogy melyikük dobja oda magát a másik előtt, emberáldozat gyanánt. Nem ütött annyira, mint mikor Thanos áldozta fel - több értelemben is - Gamora életét.

Hál'Istennek a drámafókusz miatt valamivel kevesebb CGI-áztatta jelenet ment itt a szemembe, mint a Végtelen Háborúnál. Még mindig jól mutatnak együtt a Marvel-univerzum arcai csoportképen: az újjáéledt Bosszúállók, Új-Asgard és Wakanda népei, stb. Bruce Banner-ön, mint civilizálódott Hulk-on egész jót derültem - mindenképp többet, mint a sörhasat eresztett Thor-on. A csapat másik "kapitánya" azonban olyan egy egocentrikus seggfej liba még mindig, hogy örülnék neki, ha Thanos széttépte volna...

Mivel már ismerem Hollywood elképzelését a "tétek emeléséről" 1-1 filmszériában, nem hittem volna, hogy a 4. Bosszúállók-mozi így be fogja magát lopni a szívembe. Nem feledtet ugyan semmit velem a stúdió notórius múltjából, de méltó, sokrétű, értelmes és erőteljes hullámvasútra nyújtott lehetőséget. Sose leszek ennek a "cinematic universe"-divatnak, a "mennyiség a minőség kárára"-észjárásnak a híve. De ha egy Marvel-fanboy kérdezne, hogy ebből a filmcsaládból melyik rész tetszett a legjobban, akkor vagy a The Winter Soldier, vagy az Endgame nevet hoznám föl neki. 

80%-ot adok rá. 
Nagyszerű záróakkord.

"Az emberek soha nem változnak meg kényszer vagy fenyegetés hatására. Akkor változnak, ha találnak valami számukra becses dolgot, ami olyan értékes nekik, hogy elkezdjenek miatta másképp élni."

(Robert Downey Jr.)

Fekete Párduc

Hiába kalauzol minket ráérősen a képzeletbeli Wakanda egzotikus klímájában, a Fekete Párduc legfeljebb a fekete színészek számában emelkedik ki az Marvel-univerzum filmseregéből. Külsőségei mögött sajnos megint formulatermékkel kell beérnünk: borotvaéles társadalmi kérdésekkel karmolja össze magát, amiket egy banálisan meseszerű királydráma rácsai közé próbált bezárni - és nem feltétlenül csak Az Oroszlánkirályra gondolok itt. 

Miután Wakanda királya terrorcselekmény áldozata lett, fia, T'Challa örökli a címet, és hazatér szülőhazájába. Két sürgető feladat elé néz: kihívója akad a trónutódlásért, és meg kell találnia egy múzeumból ellopott wakandai relikviát. A tettesek egyikéről T'Challa rövidesen megtudja, hogy valójában apja bátyjának fia, N'Jadaka, akinek megvan a maga víziója Wakanda szerepéről a világban.

Ha van valami, amit becsülök ebben a filmben, az Wakanda küllemének változatossága:

• a festői afrikai tájképek, 
• a jelmezek és nagytermek tervezése,
• az ultramodern vibránium-technológia eszközei,
• a Dora Milaje nevű női testőrség,
• és hát ugye a "párducpáncélok" (főleg N'Jadaka Arany-Jaguár-viselete), amik szinte ráfolynak viselője testére. 

Összességében a látványvilág - bár néha túl sok CGI-t használ, de -  egészen stílusgazdag és fantáziadús. Wakanda ránézésre igazi elszigetelt paradicsom: mintha számos afrikai kultúra vizuális amalgámját sci-fi elemekkel dobták volna meg. 

T'Challa nem tett rám nagy benyomást azon túlmenően, hogy higgadt, humánus vezetőalkat. Azt értettem, milyen utat jár be a karakter: apja emlékének éppúgy meg akar felelni, mint hazája értékrendjének és szokásainak, és a családjával (anya, húg, ex-barinő) együtt csalódik mind a kettőben.

1. Apjáról kiderül, hogy sok éve megölte nagybátyját, mivel az nem akart Wakanda bírósága elé állni, amiért technikai titkaikat kiadta volna más országoknak. "Miféle király tesz ilyet? Milyen férfi az, aki ilyet tesz?"
2. És ironikus módon pontosan ezt valósítja meg a nagybáty fia, N'Jakada azaz Erik, miután kihívta és legyzőte T'Challát a trónért. "A világ újra fog kezdődni!"

Jobb és rosszabb példát is láttam már rá, hogy egy karizmatikus férfi egy fejlett állam élére a merev tradíciók által kerül, hogy aztán átgázolhasson rajtuk. Erik a ló túloldala T'Challa apjának felfogásához képest: ő az aktív, önálló, háborúkban szerepet vállaló nagyhatalmat látja Wakandában. Úgy éreztem, hogy teljes joggal akarja hazáját nyitásra kényszeríteni, hisz nemcsak ő, hanem pl. Nakia - aki T'Challa barátnője volt, mielőtt hazája kémje lett - is úgy látja, hogy Wakanda rengeteget segíthetne a térség többi, kiszolgáltatott országának.

De Erik katonaember, a kinti világ hadszínterein edződött, és pontosan ott is akarja, hogy hazája adományai (fegyverei) változást hozzanak a világba. T'Challa fölötti diadala pedig csak megerősíti ebben a hitében. Erik "Killmonger-nek" inkább a motivációja jól megírt, mintsem a személyisége, ami kimerül abban, hogy egyedül apját szerette és tisztelte az életben - hasonlóképp, mint T'Challa a sajátját -, és csak a fegyver nyelvén ért. Ez így elég sovány.

Azt elismerem, hogy tetszetős látni, ahogyan egy vezető kimondja: túl sok a tradíció és megkötés, a régi út haszontalan, ki kell törni a múltból. De a Fekete Párduc megreked azon a szinten, hogy adott két szélsőség - az apa merev békéje és a kuzin militarista lázálma -, a középutat meg naná, hogy a visszatérő főhős fogja képviselni. "Ne hagyd, hogy az apád hibái határozzanak meg!"

Csodás kis akciókoreográfiákat kapunk, és hál'Istennek mértékkel. Engem mégis jobban izgattak azok a kérdések, amiket a stúdió - már nem is számolom, hányadszor - csak dísznek hoz föl a történetben, de esze ágában sincs azokat körül járni. Néhány ezek közül:

• Az egyre globalizáltabb világ hatásain kívül meddig tarthatja magát egy bezárkózó ország?
• Milyen mértékű legyen a nyitás, és mi mindennek teszik ki magukat ezzel? 
• Bármilyen energiapajzs is védi az országot, hogy lehet az, hogy Wakandának még a helye sem ismert a Nyugat kormányai előtt?? Ez azért nem olyan, mint a XX. században feltárni a Koponya-szigetet...!
• Mitől ennyire gazdag Wakanda? Mégha a gazdaságuk önellátó is, a teljes izoláció a kereskedelem hiányát is feltételezi. Miből volt pénzük csúcsfejlesztésekre (is)? Vagy talán az eszközeik gyártását, a műszaki-mérnöki munkát, stb. is a saját zsenijeikre bízták, akikből minden nemzedékben akadt épp valaki?? 
• A 3. világbeli országok nyomorának kifejtése persze, hogy a szokott képregényfilmes sémában rekedt: "A fejlett országok elnyomják őket, de mi majd adunk nekik szuper-kütyüket, és szabadok lesznek!" 
• Egy király elődei és állama hagyatékát mennyire veheti semmibe az alkalmazkodás szükségére hivatkozva?
• A hű szolgáló magának a trónnak, a hierarchiának tartozik hűséggel, vagy annak a személynek, aki méltó rá? 

Nem foglalkozom olyan szlogenekkel, mint hogy Black Panther figurája mennyit tükrözhet a fekete polgárjogi mozgalmakból, vagy hogy "erős női karakterből" akad bőven. Nekem a főszereplők jelleme felemás mélységűnek hatott (kivéve a fehér ügynököt, aki borzasztó vérszegény). Érdektelen volt számomra, kinek mi a neve és státusza, de  azért azt látni rajtuk, hogy okultak a számkivetettségből. T'Challa is ugyan legyőzi Eriket, de amennyi irgalmat józan ésszel még megadhat, azt meg is adja neki. Killmonger pedig maga dönti el, hogy meghal, de szabad emberként.  

Tényleg más a Fekete Párduc az eddigi Marvel-darabokhoz képest, de jobbára csak a külsőségeiben. Hosszas felvezetője után sem érezni a wakandai világ és lakóinak valószerűségét; inkább egy idealizált turista-katalógusra emlékeztet, ahol mindennek van helye, de alig van bárminek is mélysége. Annyi biztos nem, hogy a Marvel-világ Batman-e a divatos egzo-tech-kütyüi nélkül is megfogja a képzeletemet.  

 

A Fekete Párduc-ot tehát 2018 középmezőnyébe sorolom. Ha nem kell pénzt kiadni rá, és nem feltétlenül egy szuszra kell végignézni, akkor el lehet mélázni rajta. 

 

Amerika kapitány 3. - Polgárháború

Törlesztőrészlet az Amerika kapitány 3. - Polgárháború. Végre a Marvel megadta a jelet, hogy már a szuperhősködés helyi és világszintű következményeivel is foglalkozhatnak a filmjeik. Persze csak addig a pontig, míg nem veszélyeztetik a Marvel-történetformulát és vele a stúdió féltve dédelgetett kasszafejő stratégiáját.

Mivel minden akciójuk jelentős anyagi és emberi veszteségekkel jár, az ENSZ úgy dönt, betelt a pohár: Bécsben nemzetközi bizottság hatáskörébe vonnák a Bosszúállókat. Tony Stark és még páran jogosnak érzik ezt, de Steve Rogers szerint így a világpolitika eszközeivé válnának. 

Eközben valaki Bucky Barnes befeketítésén buzgólkodik: előbb a bécsi konferencián történt robbanást kenik rá, majd elfogása után szökésre bírják őt, aktiválva a tudatalatti HYDRA-programját. A csapat 2 részre szakad: Rogers és néhány társa a saját szakállára nézne utána, vannak-e még más alvó HYDRA-ügynökök, de Tonyék először is azt akarják, hogy álljanak le. Egyik fél sem enged, így bunyóra van kilátás.

Beikszelhetik a nevemet azok listáján, akik szerint ez egy Bosszúállók 2 és 1/2. Míg az első két Amerika kapitány-mozi egyértelműen Steve Rogers története volt, ez a konfliktus inkább az egész csapatról szól, és Rogers karaktere is hamar feloldódik a többiek között. Az még a kisebbik ok, hogy Hulkot és Thort kivéve minden Bosszúálló tiszteletét teszi, sőt új tagként megjelenik a hercegi sarj Fekete Párduc

és a Tom Holland játszotta vadiúj Pókember is. Az ő szereplését kissé korainak tartom a Sony pech-szériája után, de itt csak vendégszereplő, szóval elfogadható. Visszalépni a szuperhősi melótól senki sem hajlandó, a kompromisszum pedig felér a behódolással.

Lehet, hogy maga a "polgárháború" kb. 10 perc alatt lemegy, de a film legalább nem tesz úgy, mintha meg se történt volna. Voltak már koccanások az egyes tagok között, ám ekkora ellentét még nem feszült a csapaton belül. És bár próbálják elkerülni, Bucky miatt kivédhetetlenné válik a szakadás: aki nem a mérsékeltekhez áll, az egyben bűnsegéd is, tehát spéci fogság vár rá. "Gratulálok, kapitány: ön bűnöző."

A moralizálós percekhez az íróknak még néhány életképes érvet is sikerült beszúrniuk, pro és kontra. A nyugati vezető szervek joggal érzik úgy, hogy Rogers és társai nem tesznek meg mindent a pusztítás és halálozás minimalizálása érdekében. Milliókat mentettek meg, igen, de lassan már százak halála, egész városrészek romba dőlése írható a számlájukra, akik fölött ezután szemet is hunytak.

Fekete Párduc királyi édesapja fogalmazza ezt meg nagyon találóan a bécsi beszédében: "A győzelem, amely az ártatlanok bántódását okozza, egyáltalán nem győzelem." 

Elképesztően bűzlik, hogy a Marvel dettó ugyanazt csinálja filmjeivel, mint amit a történet szerint a Bosszúállók! A stúdió vezetői szemet hunynak a nagy világmentő CG-csaták logikus vonzatai fölött, és ezt az adósságot csak kis részletekben fizetgetik vissza a nézőknek. Világos, miért van ez így: 

gondosan kiszámított adagokban csepegtetik a tónuskomolyságot a MCU újabb fejezeteibe, benntartva és szélesítve a célközönséget. Ahogy az ENSZ a Bosszúállókat, úgy vádolhatnák a kritikusok a Marvel-t, amiért direkt nem tesznek meg mindent a lehető legjobb munkáért, túl sok részletet beáldozva a(z anyagi) sikerért. 

Szerintem ez a téma a szuperhősök felelősségéről jóval nagyobbat ütne, ha Starkék a mi valóságunkból az USA-haderőt jelképeznék. Köztudott, hogy az USA és a NATO a világbéke megvédésének jelszavával szinte folyton csatázik a bolygó valamelyik sarkában, gyakran egész országrészeket romba döntve. De mert ők a világunk fő csendőrei, így "joguk" van bárhol katonailag beavatkozni, akárhány emberéletet járulékos veszteségként leírni.

Ha a Polgárháború kicsit provokatívabb felvonás lenne - mint pl. az előző Amerika kapitány-mozi -, akkor nem volna nehéz párhuzamot vonni a fiktív szuperhősliga és a mai katonai nagyhatalmak között. Khm... ennyit azért ne várjunk tőle. Csak érdekesnek tartottam felhozni ezt. 



Az egész csapatból Vízió gondolatmenetét látom legokosabbnak a kérdésben. Egy ilyen nagy erejű, független csoport, mint az övék, már a puszta létében is kihívásért, vagy legalábbis hatékony ellensúlyért kiállt. Hát még a terrorellenes akciói miatt szerte a planétán! "A kihívás konfliktushoz vezet. A konfliktus katasztrófához." Tetszik, hogy Loki és Ultron bukásával most maga a világ, pontosabban az ENSZ válik lehetséges ellensúllyá, mikor a szokovói egyezményt alá akarják íratni külön mindegyik taggal. Köszönjük, fiúk és lányok, hogy megmentették a világunkat, de most már váljanak is annak szerves részeivé! 

Ennél érezhetően sutább a szakítás a 2 vezéregyéniség között, pedig több mint egy óra megy el a nagy bunyó alapozómunkára. Tonynak, aki "privatizálta a világbékét", a lelkiismerete kezd újra előtérbe kerülni, mikor egy bevetésüknél meghalt fiú anyja négyszemközt a Pokolba küldi őt. Ezt az eléggé megkésett vezeklési vágyat a készítők némi apakomplexussal próbálják megtámasztani:  

1. Pont az előző jelenetben Tony a saját tinikoráról és szüleiről szóló hologrammal tart bemutatót,
2. Ő még mindig nem alapított családot, sőt Pepperrel állítólag most éppen "szünetet tartanak";
3. És a nagy csavar a végén - ami a kötelező végső harcot is adja -, hogy szüleit az agymosott Bucky Barnes gyilkolta meg sok éve. 

Becsülöm, hogy az írók nem megint Bucky mentegetésére fogták Rogers tetteit, ami a 3. filmjénél már unalmas volna. Mikor Steve részt vesz agg szerelmének, Peggynek a temetésén, a gyászbeszéd megerősíti álláspontjában. A Bosszúállókat egy morális, törvényfeletti erkölcs képviselőinek látja, amit nem szabad bürokratikus, militarista, üzleti vagy kabineti körök alá vonni, mert akkor érdekhadsereggé válnak. 

Sajnos akik az előző részeket nem látták, azoknak úgy tűnhet, mintha Rogers még mindig egy naiv idealista volna, és csak igazolást keres, hogy Buckyt mentegesse. Elhangzik, hogy Peggy volt - Howard Starkkal együtt - a S.H.I.E.L.D. egyik alapítója; és A tél katonájában ugye kiderült, hogy a szervezetet belülről átszőtte ellensége, a H.Y.D.R.A. 

Ez az a hiányzó láncszem a narratívában, ami megfoghatóbbá tenné, mitől tart ennyire Steve. Nem csupán fújol a politikusokra és a bürokratikus megkötésekre: nem akarja, hogy a Bosszúállók is belülről kezdjen el rothadni, mint korábban a S.H.I.E.L.D. És szerinte ennek nyit teret Tony azzal, hogy többekkel együtt aláírja a bécsi okmányt.


Chris Evans és Robert Downey Jr. meggyőző barátságot tudtak kifejezni a vásznon. Ha a motivációjuk kissé lötyög is, de érezhetően számít egyiknek a másik véleménye, és hogy próbálják feloldani az ellentétet. Életszagú, hogy egyik félnek sincs teljesen igaza ebben a vitában, az egó és személyes érintettség bepiszkít az értékítéletükbe - bár ezt Stark nem ismeri föl magán. És egyetértek azzal, hogy Tony frakciója marad a Bosszúállók releváns arca, mert így van merre továbbvinni a nagyobb, filmek közti történetfonalat.

Állítom: a Marvel Mozis Univerzum (MCU) legjelentéktelenebb, zsebhokis gonosza lett Zemo, a külsős konspirátor, aki Buckyból bűnbakot csinál. Teljesen kiesett nekem, hogy egyáltalán benne volt a műben; nem voltam hajlandó külön utánaolvasni az eredetének vagy itteni szerepének. Nem érdekel, mi a motivációja: ilyen hamuszürke, pehelysúlyú pálcika-rosszfiúkat bármely nap megleshetünk a Film+-on!

Akciófigurák állnak fel lassacskán 2 csoportba, hogy kivételesen egymást is megagyalják. Ezzel az új fő attrakcióval vitte tovább a Marvel azt a szuperhős-világmentős sztoritípust, ami az én szememben már 2012-ben kivénhedt sablonnak számított. Annak világmegmentő szupergonosz-csatájához képest ez valamivel érdekesebb és megalapozottabb, de semmiben se tűnik ki fajtársai közül. Legtöbb kosztümös hőse csak focihátvéd Iron Man vagy Captain America mellett, akik pedig úgy érzem, túl későn néznek szembe működésük ambivalenciáival.  

Az átlagszintet sikerült tartani, ezért a 3. Amerika Kapitány-mozira egy 3/5-öt megadok.