A Hangya és a Darázs: Kvantumánia

 

Hiszem és vallom, hogy ez a cég olyan biztonsági játéknak köszönhette sikereit, ami egy 90-es évekbeli rajzfilm szintjére lőtte be műveik (és közönségük) sztorielvárási szintjét. Ezt ásta alá moziverzumuk mára már hírhedt "4. fázisa" olyan gyászművekkel, mint

·       a Marvel Olümposzán az unalom istenének beillő Örökkévalók,

·       Doktor Strange nem is igazán róla szóló, kakofón 2. része,

·       vagy az elhunyt sztárja híján feminizált Fekete Párduc.

 

Mégis kérdéses, hogy valaha készült volna ilyen feltűnő méretekben színtelen–szagtalan, szívtelen–céltalan, esztelen–hasztalan kuplerájtorony bármelyik Bosszúálló nevével a címében, mint A Hangya és a Darázs: Kvantumánia. Egy egész médiagépezet zengett már előre ódákat az 5. fázist megnyitó Kvantumánia sikeréért, Bosszúállók-kaliberű mérföldkőnek beénekelve, mely majd helyreállítja az MCU régi dicsőségét.

Hát új „mérföldkövük” simán elmegy az új mélypontjuknak is.

 

A híres „hangyacsalád” jól elvan a boldog békeidőkben: Scott Lang, kinek nem olyan kis szerepe volt a Végtelen Háború helyrehozásában, közkedvelt könyvíróként éldegél a lánya, párja és párjának a szülei körében. Ám a lelkes tinizsenivé ért Cassie-nek sikerül újra fejtetőre állítani apja életét: találmánya mind a négyüket beszippantja a kvantumzónába, ahol Janet 30 évre bentrekedt. 

És miközben lassan kiderülget, miket is művelt az asszony idelent, itteni régi mumusa, egy univerzumbarmoló diktátor az elvesztett mozgásszabadságát próbálja visszaszerezni. Ehhez pedig pont olyasvalami kell neki, ami Scott-nak történetesen akad…

 

Korábbi gyakori Marvel-betegségek nagy skálája lett összehógolyózva itt:

1.      csurig ömlesztett CGI,

2.     fantáziaszegény látványtervezés,

3.     pehelysúlyú akciók,

4.     narratív bakugrálás,

5.     tömény-szánalom párbeszédek,

6.     idióta fahumor,

7.     fakezű világépítés,

8.     iránytalan dirigálás,

9.     elpazarolt színészek,

10.feminista propaganda,

11.   életszerűtlen piti műdrámák/műbalhék,

12.  nem létező párkötelékek,

13.  napnál világosabb szereplőmentegetés,

14.  iszapnál zavarosabb szereplőmotivációk,

15.  kaotikus szupererők,

16.  és bagatellizált következmények.

 

Mindezek tetejébe jön, hogy újabb nekifutásra se tudták tiszta/ tisztes összefüggésekkel bővíteni eme szuperhősi univerzum határait. Mi több, a kvantumvilág, a világegyetemünk mikroszintje ha lehet még zavarosabban lett meg(láz)álmodva, mint tavaly a multiverzumé: a végtelen lehetőségek birodalma helyett csupán végtelen kutymasz kerekedett belőle, amin valamire való sci-fi-szerző legjobb esetben is szánakozna.

 

Híre-hamva nem volt annak az emberi, szerethető minőségnek a szereplők jellemében–kapcsolataiban, ami nálam a 2. részt jóval az 1. fölé helyezte. Ez a mozi érzelemsteril: olykor persze muszáj tettetni, mintha hőseinket érdekelné egymás ki-nem-nyiffanása, de kiborítóan hamis. A rangidős Hank-ből pihent fejjel asszisztáló hangyabuzit, 

Scott-ból pedig értelmi fogyatékos hülyét csináltak, akinek a bevezetőben fő hobbija, hogy méteres vigyorral tipeg az utcán, kutyákkal fotózkodik, és gyerekeknek tart mesedélutánt. Eltűnt a személyisége, leszámítva mikor aggódik egy sort a lányáért, vagy mikor morcosan néz egy akciójelenet előtt. Alibi „jellemfejlődése”, hogy újra ráleljen a saját fontosságára észrevehetetlenül parányi, nincs nyomatéka, csak a kötelező házit tudja le vele a forgatókönyv.

 

Undorító, amit a női szereplőkkel műveltek. Hope szintén jellegtelen szárnyas ólomkatona lett, aki időnként kimenti Scott-ot a pácból. Cassie-t pedig évek múltán megtették a legújabb „woke” emancipált reklámfigurává, akire minden ráhúzható a zseniségtől az aktivitaságig, mégis vegytiszta klisékreatúra marad. Pedig még a történet is beismeri, hogy ebbe az egész „mániába” az ő túlbuzgó feje és találmánya miatt kerültek bele.

 

A legnagyobb pofon számomra itt mégis Michelle fucking Pfeiffer! A 2. részben megismert és megkedvelt Janet-et sikeresen meggyűlöltették velem, de nem akárhogy! Egy mindenkit lekezelő alfanőstényt csináltak belőle, aki mást se csinál, csak ködösít, titkolózik, fontoskodik komor képpel. Zéró kémia van közte és Hank (vagy bárki más) között. 

És mire eljut némi infó a nézőhöz Janet zónaéveiről, az újra meg újra „KI NEM SZARJA LE?!”–reakciót vált ki, bármilyen „lényegesnek” hazudják a sztori szempontjából. Kang-gal való ismeretségére gondolok itt főleg, de ide vehető a nő régi, árulóvá lett ex-harcostársa is – alakítja a hót unott fejjel cameózó Bill Murray.

És beszéljünk egy kicsit arról az elefántról a szobában, akin azóta a fél Internet röhög és rökönyödik: M.O.D.O.K., Kang alárendeltje! Ez a lény – vagy legalábbis a helyi kiadása – az Űrgolyhókban lenne otthon! Ugye ő volt a fullánkruhás főszenya az első részből, aki idelent tömzsi törpévé alakult át. Itt se sokkal több a szerepe: beköszön, lebeg ide-oda, néha kicsit áriázik balsora miatt, s végül csakúgy jó útra tér a kispadon. Arca olyan idétlenül lett ráanimálva a nagy fejtestére, hogy akár egy tartályban is lebeghetnének Zordonnal a Mighty Morphin Power Rangers-ből.

Ilyen kontár világépítést még MCU-viszonylatba se rémlik, hogy láttam volna! Már A Multiverzum őrülete is csúfosan belebukott az értelmes világtágítás feladatába, de ott legalább még érdemben próbálkoztak. Nos, emebben az őrületben 1 megjegyezhető pillanat jelezte nekem, hogy itt most metafizikai törvényekkel próbálunk babrálni: a jelenet, ahol Scott a saját végtelen számú alternatív másává osztódik, akár egy burjánzó sejt. Nem akartam hinni a saját szememnek, mikor ezt először láttam: 

sok-sok éve az I am Weasel című, botrányszar grafikájú rajzfilm egyik epizódjában láttam utoljára hasonló vizuális agyhalált! Egy kivételével mind ugyanúgy néznek ki.  

És persze a pillanatnyilag túszul eső Cassie-ért mind a trillióan összeállnak egy óriási emberbuckává, amin fölmászva Scott elérheti Kang KI-NEM-SZARJA-LE-miféle kozmikus gépét. És mindez ahelyett, hogy a készítők vették volna a fáradtságot egyáltalán felvázolni valami érdemi szálat/vitaalapot  apa és lánya között, nemhogy el is varrni azt.

 

Nem találok jobb leírást a népes kvantumzóna leírására, mint hogy ezredik Star Wars-koppintás, némi Z, a hangya-beütéssel. Nemcsak épületeitől vagy a tarka-barka humanoid lázadó fajoktól, hanem pár külön apróság miatt is, mint a híres kantina-jelenet klónja, vagy a rég nem látott barát, akiből helyi vezető lett. Az eltérő nyelvek gondját is sebesen lekezelik: igyál meg valami idegen pirosas trutymót, és egyből angolul hallod beszélni mindegyiküket, akárhonnét is jöttek!

 

E nem túl okos vagy érdekes mikrovilág működésénél márcsak ura erejéé volt zavarosabb. A Kvantumánia főgonosza, az MCU új Thanos-kaliberű nemezise, A Hódító... 

Á, nem-nem, nem az "A Hódító"! Habár még Zarm-ba is több mélység szorult, mint ami ennek a Mr. Fagy-sisakos pozőrnek jutott.  

Szóval Kang, "A Hódító" minden jelenetében más fajta vagy mértékű erővel bír, és más is hajtja őt tetteiben. Egyiknek sincs több hitele vagy összefüggő értelme a másiknál, így úgy jön le az álmatag, hosszú szüneteket tartó motyogásával, hogy szimplán unalmában törölt ki egész idővonalakat a létből. Egyértelműen nincs ráutalva, hogy egyezkedjen Scott-tal vagy régi ismerősével, Janet-tel, de hát ugye le kellett szállítani legalább időnként a hatalmát, hogy film legyen a kezünkben.

Hiába dicsérte túl a fosodrú média Jonathan Majors alakítását, ez még tisztes szkript mellett is csak tűrhető lehetne. Világosan megírt jellem, eredet és indítékok híján végig aluljátssza szerepét, kivéve mikor nagy-néha megengedett, hogy ordítson egyet a kamerába, a feszültség látszata kedvéért. Mintha nem lenne ilyen sablongonoszból kb. annyi, mint Scott Lang-ból a már említett jelenetében...

 

250 milliós gigaköltségvetés, hasonlóan nagy, ágyúhangos hírveréssel, egy minden ízében kisstílű, hullaszagú, jelentéktelenül parányi vaktöltényhez. Történet, stílus, színészet és látvány téren is egy szétfolyt massza: hovatovább az MCU Batman & Robin-ját köszönthetjük benne, amire kötve hiszem, hogy egyhamar újabb nagy történetszálat építenének föl. Ez a film nem az az eset, hogy a készítőbrigád „nem is próbálkozott”, hanem „ki se akartak kelni az ágyból” – pont a legújabb "fázisuk" kezdetén.  

 

Ha jól számolom, A Hangya és a Darázs: Kvantumánia immár a 3. MCU-produkció, amire 5-ös skálán csak egy 1-et tudok megszavazni. Trehány darab, hithű rajongóknak is kerülendő.

 

És most „felüdülésképp” megyek kokózni egyet egy baribállal!

 

A Hangya és a Darázs

Hát mégsem volt hiába az a sok vacak, amit a stúdió bedobált: végre rájöttek, mire való a forgatókönyv!

A Hangya és a Darázs ugyanaz az eset, mint korábban az Amerika kapitány – A Tél katonája volt:

egy vérszegény szuperhős-eredetsztori után a folytatás – 3 évvel később – már önálló, állóképes akciófilm lett, főleg mivel a korábban elég semmilyen karaktereket már kellően kiérleli egy komolyabb, személyesebbnek ható konfliktus. Ja: és mindkét főhős bűnözőnek számít a szokóviai egyezmény megszegése óta.

Scott Lang 2 éve házi őrizetben él, és se Hank Pymmel, sem annak lányával, Hope-pal nem beszélt. Hope anyja, Janet Van Dyne 30 éve eltűnt a kvantumtérben, de Scott vízióján át most életjelet ad magáról. 

Így hát a trió lepel alatt újra összeáll, hogy megtalálják őt. Az új kvantumgépre azonban még két pályázó akad: 

1.    egy Pym technológiájára ácsingózó kereskedő, 

2.    és egy Szellem nevű zsoldos nő, aki saját instabil testanyagszerkezetét akarja rendbe hozni.

A történet igazából egy egyszerű városi hajsza, ahol mindenki tett már rossz fát a tűzre, és mind ugyanazt a szent grált - egy zsugorított laborépületet – kergetik. Egy kicsit a Deadpool 2.-re is emlékeztetett, bár az nyilván nyersebb és durvább. 


Attól lesz mégis erős darab a Hangya és a Darázs, ahogyan legegyedibb motívumával, a zsugorítással bánik: nemcsak az akció, de a történet szerves középpontja is ez, ennek a technológiának az aspektusai. 


Peyton Reed rendező ügyesen gazdálkodik a sztori és a látvány kelléktárával, a humor pedig ötletes és sokkal kevésbé erőltetett, mint az első Hangya-mozinál volt.

A karakterek ugyan nem sokat mélyültek, viszont a foglalat, amibe elhelyezik őket, sokkal személyre szabottabb és érdekfeszítőbb egy ezredik szuperhős-eredetsztorinál. 

Scott személyisége is kicsit egyedibb színezetet kapott, és a hozzá fűződő poénokat is okosan írták meg: mulattató lett valahányszor a spéci ruha nem a kívánt méretre zsugorítja/nagyítja őt. 

A szereplőket mozgató kapcsolatrendszer többrétű és esetenként meggondolkodtató is. Nincs makulátlanul jó vagy rossz arc a mellékszereplők között – kivéve két fazont, akik nélkül szerintem jól meglett volna a cselekmény.

Ez a konfliktus, hogy Hope 3 évtizede odaveszett anyja még élhet valahol a szubatomi világban, sőt ki is hozhatják onnan, egyből nagyon személyessé, családivá teszi az egész konfliktust. Még Scott kislánya, Cassie is próbál segíteni, ahogy apja távollétét rejtegeti az FBI előtt, 

Pymék egyik házihangyájával közösen. „Hány éves vagy te?!” 

Három apafigura van a filmben, a morális spektrum 1-1 fokán: a házias Scott és a céges, rovott múltú Hank között foglal helyet Hank egykori társa, Bill Foster. Tetszett, hogy bár Szellem, eredeti nevén Ava segítője, több önmérsékletet és erkölcsi érzéket mutat föl, mint Hank: 

Hank konkrétan életeket tett tönkre fiatalabb korában – köztük Ava néhai apjáét -, és most ennek a  következményeivel szembesül. „Előbb-utóbb mindenkit eltaszít. Janet volt az egyetlen, aki végig kitartott mellette…”

„Ezt most fejezd be!”

Avát olyasmiképp használja a forgatókönyv, mint A csodálatos Pókember 2.-é Harry Osbornt: már nem sok ideje van hátra egy testi rendellenesség miatt, ettől kétségbeesett és agresszív lesz. Ráadásul valami módon a főhősnél van a gyógyulása kulcsa, így eljut arra a pontra, hogy bárkin átgázol, hogy megmeneküljön. 

Bill és Hank tudják, hogy Janet belehalhat, ha Ava "idefönt" kiaknázza a kvantumtér energiáját a saját céljára. (És most direkt nem firtatom, mennyire így vagy nem így működik-e a kvantumfizika a valóságban.)

Persze, szomorú a karakter sorsa: szülei meghaltak, a SHIELD becsapta és profi gyilkossá nevelte fel, most pedig saját képessége elpusztíthatja őt. Ava nekem mégis inkább működött megoldandó problémaként, mintsem szimpatikus főgonoszként. Aláírom a végkifejletet, hogy újabb "drámai fordulat" helyett a végül kimentett Janet egyszerűen meggyógyítja Avát. 

Janet ezzel példát mutat arra a felfogásra, amit Bill is magyarázni próbált neki: tanuljon meg hinni másokban. Mégha közvetlenül a túlélése is a tét, akkor se más föláldozásával akarja menteni a saját irháját. 

Michelle Pfeiffert kellemes meglepetés volt a vége felé viszontlátnom, mint afféle női Obi-want: neki és Douglas-nek rutinból megy rég elszakadt házaspárt játszaniuk. Nem tartom elcsépeltnek vagy megjátszottnak sem, hogy Scotték küldetése végül teljes sikert hozott, nem bagatellizálja el a súlyát, hogy Janet férje és lánya fél életéből kimaradt. 

Tulajdonképpen Scott-ot is ez fenyegeti: hogy kimaradhat a saját lánya fél életéből! Az elején emlékezteti a nyomozó, hogy a vádalku felrúgásával 20 évre rács mögé kerül, ami külön sürgetővé teszi Scott-nak, hogy időben végigvigyék Hank és Hope tervét. Erre így, a cikk írása előtt nem is gondoltam...

Scott és Hope párosa inkább 2 bevetés közt flörtölő duóként működik, mintsem leendő romantikus kapocsként, szóval lesz még mire gyúrnia egy 3. Hangyás részre, ami gondolom, már be van tervezve a Marvelnél. „Tudnál addig nem a lányomról ábrándozni, míg kihozod a laborom?

Mellékszereplők közül Scott régi haverjára, Luis-ra konkrétan nem is emlékeztem a 2015-ös Hangyából: a tipikus poénkodó töltelékfigura, akit itt a rosszfiúk megvallatnak, így ő sem akar kimaradni Scott-ék bulijából. 

Sonny Burch-öt éreztem még totál fölöslegesnek. Nem több rajzfilm-szerű piti bűnözőnél, akinek épp akkor támadt seftelhetnékje Hankék cuccaival. Őt szerintem csak azért írták az egészbe, hogy ne az FBI legyen a hunyó az autósüldözéseknél, illetve, hogy Scott ne bukjon le, hogy elhagyta a házi őrizetet.

Akció és stílus nekem messze kevés volna egy jó filmhez, nyár vagy nem nyár. A Hangya és a Darázst azért sorolom mégis a kevés jól sikerült Marvel-mű közé, mert a történet kellően személyes, kellően színezi és helyezi el a karaktereket ahhoz, hogy működhessen az egész. A sztori és szereplők az atommag, ami köré a szintén ötletes akció és humor odaépülhet. A Hangya folytatásában pedig mind a 4 összetevő a helyén volt.

A Hangya és a Darázsra 4/5-öt adok. Jó kis családi akciófilm.