Macskák

2019. egyetlen filmje sem állt ilyen általános össztűz alatt, mint a Macskák. Ez a majdnem 40 éves musical talán színházi berkekben népszerű programnak számít, első filmes átirata viszont évének leggyűlöltebb alkotásai közé verekedte be magát a legtöbb embernél – köztük nálam is. Már kész volt a listám a tavalyi legrosszabb munkákról, mikor eldöntöttem, hogy végigülöm ezt a micsodát... és utána úgy éreztem, mintha egy egész napig vallattak volna egy eldugott pincében.

Belefájdult a fejem, hogy a nem létező történetből bármit is értelmezni tudjak. Elméletileg ez egy beszélő, humanoid macskák lakta képzeletvilág, ahol valamiért dalolászva szokás bemutatkozni. Van ez a különlegesnek számító éjszaka, ahol kiválasztásra kerül egy szerencsés gyalogszőrös, ő pedig eljuthat egy különleges helyre, egy jobb életbe. A főszereplő, Victoria egy épp utcára került cicalány, aki nagy esélyesnek tűnik ezen a bálon. És van egy másik macsek a kavalkádban, aki az ilyen „nagy esélyeseket” rendre eltávolítja az útból. 

Ezzel nagyjából ki is fújt minden, amit sikerült értelmeznem mindabból a stiláris borzadályból, amit itt a szemem és fülem előtt váltogattak 2 óra hosszat.

Teljesen igazolva látom azt előítéletemet, hogy a musical-ben a zenék akaratlanul is megtörik a film belső világát és illúzióját. Ez az alapanyag egyértelműen nem mozgóképre, hanem hagyományos színház világába tartozik, mégis úgy tesz, mintha film volna. Mintha egy percnél tovább le sem álltak volna végig az énekléssel, és a táncszámok valami agyzsibbasztóan debilek voltak. De még ha mindezt nem is nézzük, a Cats akkor is iszonyúan hamis, egy idő után már idegileg betegítő agyszülemény, mely minden látvány- és hangelemmel csak hergel minket. 

Se egy történetfoszlányt, karakternevet, vagy értelmes megnyilvánulást nem bírtam fölidézni belőle, miután végre kiszabadultam a friss levegőre! Egymásra semmilyen hatással nem lévő zenés táncikálások tömkelegéből áll az egész, ráadásul olyan ocsmány színezetű, bizarro figurákkal van tele, akik szó szerint a lelküket is kikornyikálják, hogy ne hozzanak szégyent a színdarabra. Mondanom se kell: olaj a tűzre.

A Batman: The Animated Series egyik részében Selina Kyle-nak beadnak egy szert, ami beszélő, farokos-csöcsös ember-macska hibriddé változtatja őt. Képzeljük most el, hogy az egész világ így néz ki, csak élőszereplősen, retinaöklelő effektusokkal meganimálva, ami néhol még mintha le is válna a színészek valódi testéről! Nézni is rossz volt ezeket az abnormális arcú macskapithecus-okat - 

illetve egy ponton csótánypithecus-ok is besasszéznak a táncparkettre -, ahogy az állatok mozgáskultúráját majmolják. Komolyan: ennél Halle Berry macskautánzása is kevésbé volt zavarba ejtő, azon legalább heherészve tudtam szörnyülködni! És ott legalább beszívva próbált a film úgy tenni, mintha lenne egy vékony sztoriféleség a sok bűnronda látványtrükk alatt.

 

Interjúi alapján Tom Hooper sem mint író, sem mint rendező nem fogta föl, mennyire természetellenes mindaz, amit itt megkonstruált. Tényleg minden: a díszletektől a Tom-&-Jerry-The-Movie-t visszasirató dalszövegeken át a tánckoreográfiákig! És mindehhez olyan neveket sikerült beetetnie, mint Sir Ian McKellen, Jennifer Hudson vagy Taylor Swift. Őket nem bántom, de Hooper – aki eddigi filmográfiájával sem nyűgözött le – helyesebben tenné, ha félrevonulna az ilyen százmilliós vagy afölötti projektektől – mint pl. Joel Schumacher tette azt a Batman & Robin után. Inkább moziztatnám meg magam azzal a cirkuszi bóvlifeszttel, minthogy a Cats-nek akár 5 percét is újra hallgassam és figyeljem!