Danny Collins

Két képzeletbeli kamion gázolja el a Danny Collins-t, mielőtt átjutna a zebrán a "Jó filmek" nevű járdaszakaszra:

1. A címszereplő drámai visszaesése a cselekmény tetőpontjakor meseszerűen gyorsan, alig 1 perc alatt következik be, olyan fatális hibából adódóan, amit mind Danny, mint pedig a  menedzserének előre látnia kellett volna.
2. A befejező jelenet nem tisztességes végkifejlet; akárcsak pl. a tavalyi Kill the Messenger-ben, itt is melankolikusan félbevágódik a sztori, amit az eredeti személyről szóló felvétellel pótolnak ki.

Danny Collins dúsgazdag, életunt rocksztár, aki nosztalgiaszámokkal tartja fenn léhűtő életmódját. Születésnapján megtudja, hogy egykori példaképe, John Lennon beszélni akart vele, ám a levél sose jutott el hozzá. Ennek hatására Danny úgy dönt, helyre kell hoznia az életét, utólag bepótolva 4 évtized legkomolyabb mulasztásait. Felkutatja New Jersey-ben a mióta nem látott fiát, aki maga is apa, és érthető módon utálatja őt. Kérdés, hogy Danny-nek lesz-e gerince kitartani a megjavulási szándéka mellett, vagy visszaesik?

Önmagában még nem zavar, ha egy film sematikus. Ha én a moziban ülve felismerem, milyen jól bevált fordulatokon át szövődik a szereplők sorsútja, az "mégcsak" a rendkívüli élményt kaszálja el nálam. Mikor Danny menedzsere, Frank megmutatta a néhai Lennon levelét Danny-nek, azonnal tudtam, mit várhatok: a kiégett sztár a maga züllött, csili-vili művilágából vissza akar találni a normális életbe, és ennek nehézségeitől várhatom majd az érzelmi skála kibontakozását. És a komikus helyzeteket. 
Dan Fogelman írta és rendezte is a filmet, ami alapjában véve egy apa-fia történet. És a film első felében tényleg működik. Sztárszínészek korrekt játéka, jó arány- és humorérzék, valamint életszerű konfliktusok tették ezt bíztató kis alkotássá, melynek lefutása és lezárulása egyformán érdekelt.

Al Pacino és Annette Bening valahogy Michael Douglas és Diane Lane párosát juttatták eszembe a Szerelem a végzetemből: távolságtartó, szolid minirománc volt, ahol az egyik félnek vissza kell találnia az önbecsüléséhez, és egy kritikus ponton mégis összeomlik. Ugyan ez csak mellékszál, de lehetett volna nagyobb súlya a szállodaigazgató Mary Sinclairnek azontól, hogy ő bátorítja elsőként Dannyt, hogy kövesse az alkotószellemét. Hogy írjon saját művet, ahelyett, hogy a színpadon prostituálja magát röhejes nosztalgiadalokkal.

A fellépés éjszakán, mikor a Frank gyűjtötte közönség a "Hey, Baby Doll" számot követeli  Dannytől, egyedül Mary veszi észre, mi történik: a férfit a múltja rángatja vissza mindattól, amiért idáig küzdeni próbált. Rákontráz Danny ribanc ex-menyasszonya, aki droggal kínálja Dannyt a függöny mögött: Danny mellett Mary-t is minősíti, hogy csalódott dühét azonnal Danny, nem pedig a szöszi barinője ellen fordítja. Ez így nem valódi kötődés, és a szálat fölös időfoglalássá fokozza le. Kifinomultabb drámakezelés mellett ez a mélypont óriásit lendíthetett volna a történet ívén, de így csak az emberi ostobaság mementójaként marad meg a nézőben.

Bobby Cannavale elsőre nagyon kilógott nekem a színészgárdából, mivel elég monoton alakítást tesz Tom szerepében. A férfi abban a szellemben alapított családot, hogy soha nem váljon olyan züllött, felelőtlen alakká, mint az örege, akinek megkésett feltűnésében a kihasználás szándékát látja. Bonyolítja a helyzetet, hogy terhes felesége elől is titkolja: leukémiát diagnosztizáltak nála, illetve, hogy óvodás lánya, Hope hiperaktív. Nagyon tetszett, hogy hosszú jelenet részletezte a különleges gyerekek nevelését az intézményben, amit Danny talált Hope-nak.

Két komoly mulasztást látok itt megint dramaturgiai fronton:

1. Az igazgató Mary soha nem kerül kontaktusba Danny családjával, ami újfent dísszé alacsonyítja jelenlétét a sztoriban. Samantha, Danny menye a legértelmesebb közülük; szerintem ő és Mary tehettek volna azért, hogy Collins ne egyedül viselje a terhét ennek a bizonyítási folyamatnak, hisz egy ilyen ambivalens figurától nem csekély kitartást igényel a megjavulás.
2. Az írók soha nem ismerik be, hogy Danny a fő-, de nem az abszolút bűnös. Az igaz, hogy a valóságban mi is elhatároljuk magunkat attól, akit nem is érdekelt, ha kerestük őt. Egy átlagcsalád anyagi terhei manapság óriásiak, örülhetünk, ha megfelelünk a feladatnak. Tom nem látja be, hogy bár ő nem olyan felelőtlen, mint Danny, de éppolyan vakká teszi a haragja.

Az utolsó percek is vegyes érzéseket hagytak bennem. Fogelman egyértelműen azt hangsúlyozza, hogy ha minden sallangot félreteszünk, a család lényege az összetartás. Hogy nem hagyjuk magára a bajban a hozzánk közel állókat. Danny és Tom nem "kibékülnek", hanem az öreg felbukkan, Tom kiújult megvetése pedig mintha sehol se lett volna. Nem mintha nem volna szép látvány, ahogy együtt várnak a legújabb vizsgálati eredményekre, de az egész valahogy nem kerek, baltával lett félbevágva. Ha Fogelman ezzel a klisé végkifejletet akarta elkerülni, hát nem jött össze. Ahogy Danny karaktere, úgy a rendező se szánta rá magát, hogy eredeti munkát írjon.

A Danny Collins-ra 3/5-öt adok. Jófelé araszol, csak nem eleget.