Pár dollárral többért

"Módosítom az egyezségünket. És örüljön, hogy csak ennyiben!"

(Star Wars Epizód V.)

Valamilyen szinten mindenkinek vannak kedvenc filmzsánerei. Míg nálunk a  férfiközönség általában (ez csak megfigyelés, nem tény!) a fantasy-kalandot, a westernt és az R-kategóriás akciófilmeket kedveli, hozzám személy szerint közelebb áll a túlélő-filmek és a sci-fi műfaja. Ez pedig balfélről úgyis kihat az egyén hozzáállására, hisz egy movie (="film") értékét főként az összélmény adja ki, csak másodsorban a részletek, a struktúra.

A Pár dollárral többért nem egy kimagasló alkotás. Westernek között talán népszerű kultklasszikus, de zsánerén kívül nem sokmindent nyújt. Bármilyen népszerű film is ez, olyan egyszerű belülről, mint a faék, és ezért a stílusossága engem nem kárpótolt. Az igaz, hogy felrázóan sivár hangulatvilággal bír, benne markáns arcú pisztolyos fenegyerekekkel. Ahogy az az egész Dollár-trilógiára jellemző. 
Ha viszont valaki a fél évszázados nimbusz és a vadnyugati panoráma mögé pislant - kockáztatva, hogy a film hívei a pisztolyukért nyúljanak -, akkor egy régimódi, ráérős, igencsak receptkövető nosztalgiamozit találnak, melyet Sergio Leone főként 2 színész karizmájára, tájképekre és remek muzsikára épít fel. Kérdés, hogy ez kinek elég kikapcsolódás gyanánt, kinek pedig nem.
"Tudom, indiszkrét kérdés."
"Nem. A kérdés nem indiszkrét. De a válasz az lehet."



2 fejvadász a frissen szabadult bandavezér, Indio fejpénzére pályázik. Egyikük egy volt katonai ezredes, Mortimer. Mindkettőnek van tisztessége, ám nemcsak a banditák tetteit lesik, hanem az egymással kötött alkujuk esetleges kiigazítását is.

Ez a premissza (="alap-felállás") önmagában még nem volna rossz. Egyszerűen csak a kibontása - az, ahogy egy teljes film cselekménye kibontakozik belőle - túl átlátszó, sima és kiszámítható. Dacára annak, hogy Leone próbál itt-ott bonyolítani a képleten! Itt nemcsak 3 ember áll szemben egymással az érdekeik miatt, mint A Jó, a Rossz és a Csúfban. És többször variálják meg a felállást, hogy ki kivel tart.

Mégis, az itteni történet - mely a végére Indio és Mortimer múltját is összeköti - egészében nem annyira érdekes számomra, mint a folytatásé. A jelenetek oroszlánrészében más se történik, minthogy az emberek különböző helyszíneken bámulnak a kamerától picit oldalra, lovagolnak és elsütik a lőfegyverüket. Az már kuriózumpillanat, ha egyikük valami bonyolultabb dolgot is tesz (pl. mikor Mortimer apró eszközökkel felnyitja a széfet Indio-éknak).

Lee Van Cleff éppoly karakteres színész, mint maga Clint Eastwood, és egész másmilyen figurát hoz létre, mint a TGTBATU-ból "A Rossz". Nem túl választékos az alakításuk, de a kisugárzásuk megvan hozzá, hogy kikozmetikázzák az amúgy sajnos gyenge szereplőkínálatot.
Eastwood névtelen cowboy-a valahogy olyan ezekben a Dollár-produkciókban, mint egy kísértet: mindhárom felvonásban akad egy másik főszereplő, akinek a sorsához ideiglenesen hozzáköti a sajátját - mindegy, hogy miért. Mindig ugyanazt a kopott kalapot és poncsót viseli, amit a forgatások előtt legfeljebb varrtak, de - és ez jót tesz a hitelességnek - sohasem mostak.

Ha mindenáron tanulságot akarnék előhámozni a Pár dollárral többértből, akkor az a kompromisszumkészség. A 2 magányos fickó  1 óra műsoridő után alkut köt, de az események közepette idővel megtanulnak rá is hagyatkozni a másikra. Már 1. találkozásuknál - mikor próbálgatják a másik lőtudását és idegeit - kivehető, hogy nem olyasfélék, akik egy tisztességes valakit hátbalőnének. De míg Mortimer taktikusabb, a Névtelen gyorsabban alkalmazkodik. "A te stratégiád egyszerűen használhatatlan. Indiót nem lehet kiszámítani."

A kevéske sztorielem közül, ami itt a közönségnek jut, épp az antagonista volt nekem a legfájóbb csalódás. Nem ismerem Gian Marie Volonté munkásságát Leone filmhármasán kívül, így eleve nem voltak felé elvárásaim.

Lelki sánta főgonosznak tartom viszont a karakterét. Indió nem egy ravasz, börtönviselt bandavezér képét jeleníti meg bennem, hanem inkább egy telenyugtatózott pácienst a pszichiátriáról. Nemcsak azt kifogásolom, hogy szürke és unalmas figura, de sosem hittem el róla azokat a trükközéseket, hogy pl. "első perctől" tudná, ki Mortimer és a Névtelen, vagy hogy hagyja, hadd lőjék le egymást az áhított zsákmányért (Indióékért). Mortimeren látszott, hogy van esze és intelligenciája, de Indiót sehogy se tudtam komolyan venni. Sablon-rosszfiú, aki egy dalos zsebórát szorongat, hátha az a védjegyeként rögzül a nézőben.

Indiónál márcsak a múltja vérszegényebb. Jó tudni, hogy a 60-as években már ismerték a flashback, azaz a visszaemlékező montázs módszerét. De ez a história, hogy mit tett Mortimer húgával, nekem tipikus mondvacsinált motivációnak tűnik a 3-ból 2 főszereplőnek, akik fölött aztán a Névtelen döntőbíráskodhat a végső párbajnál. Lagymatag és esetlen, ahogy Leone bedob nekünk 1-1 koncot az elnyújtott jelenetek között, hogy mit is akar ez a Mortimer Indiótól - a fejére tűzött pénzen kívül.

Nem lehet úgy írni erről a filmről, hogy ne térnénk ki a zenei összeállításra. Ennio Morricone legalábbis profi a hangulatfestő zene létrehozásában: ahogy a csendet vagy a tompa zörejt egybemossa egy-egy zenetéma taktusaival, az nem semmi. Ami a főcím-dalt és a végső párbaj zenetémáját illeti, azoknak a 2. fele az, ami kifejezetten tetszett.

Abszolút kedvencem a 2 protagonista búcsújakor játszott Addio Colonnello. Mindhárom Dollár-filmből ezt a másfél perces soundtrack-et (="hangsort") szeretem a legjobban: egy amúgy síkegyszerű közjátékot és szóváltást azonnal valami meghittebb, megbecsülést keltő pillanattá emel.
"Mind a ketten gazdagok lettünk."
"Átengedem neked. Rászolgáltál."
Ez inkább hagyott bennem nyomot, mint a rendszeres pisztolypufogtatások.

Meglehet, többre tartanám ezt a művet, ha otthonosabbnak érezném a wild-western (="vad-nyugati") filmek formális, ideálisan száraz, egyszerű világát. Ahol a magányos cowboy (="tehenészfiú") nálánál szemetebb banditákra vadászik (olyanokra, akik a lebuktatóik családját is lelövik, ha a gondolat gyökeret ver a koponyájukban). De csak mert egy film mutat nekem valami vonzót, az még nem biztos, hogy működik, természetesnek hat és bekapcsolt agycellákkal is érzelmeket vált ki belőlem, a filmélmény befogadójából.

Ami pozitívumot végülis találtam itt:

1. Mortimer és a Névtelen egyénisége
2. Az interakció kettejük között
3. A zenei összeállítás
4. A hangulatos kép-beállítások
5. A taktikázások révén némi fordulatok.

A Pár dollárral többért egy könnyen fogyasztható, "spagetti"-western. Éppcsak annyira szakít ki minket a modern világból, hogy tartsunk egy kis pihenőt, mielőtt visszatérnénk szürke hétköznapjainkhoz. Két főszereplője markáns arcú, utolsó 10 perce a párbajjal mesterien van megrendezve. De egészében véve felületes és vontatott; egyszerűen túl kevés benne számomra a tényleges tartalom.