No man's life can be encompassed in one telling.
There is no way to give each year it's allotted weight,
to include each event, each person who helped to
shape a lifetime. What can be done is to be
faithful in spirit to the record and try to find one's
way to the heart of the man....
Még mielőtt a történet elkezdődne, egy feliratsor tiszteleg a tervezet fő támogatóinak, illetve leszögezi azokat a korlátokat, melyekkel a készítőknek mindvégig szembesíteniük kellett magukat. Hogy minden elhivatottság vagy alázat mellett sem lehet olyan mozgóképes munkát készíteni, mely 100%-ban felölelné bárkinek a szellemét és életútját.
Amit végül Ben Kingsley és Richard Attenborough létrehoztak, nemcsak hű portré egy neves történelmi személyről, de hovatovább maga is történelmi lett.
Könnyen belátható, hogy még dráma mellett sem lehet pusztán a népszerűségi indexével vagy a díjai számával érvelni. A Gandhi ráadásul olyan eset, ahol az még hovatovább gúnyos is volna. A produkció, sőt a benne ábrázolt személy is mindig arra törekedett, hogy minél egyszerűbben fejezze ki magát. Olyan elveket próbált meg-fogalmazni és meg-valósítani, melyek mindenkinek követendő morális célt adnak, de attól még
Meglepően könnyű volt ráhangolódnom a történet atmoszférájára. A Gandhi életútjában érintett vallási és politikai kérdések csak 1-1 platformját jelentik a valódi témának, ami az ember alapvető, egzisztenciális jogai melletti kiállás. Ez egy tárgyilagos mozi: tudja és úgy is áll hozzá, hogy Gandhi elveit a gyakorlatban még amúgy önzetlen emberek sem tudják mindet betartani. "Csak úgy nyerhetünk függetlenséget, ha bebizonyítjuk, hogy méltóak vagyunk rá."
Ez az őszinteség, a stilizáló és a drámai fokozóeszközök hiánya közelebb hozza a nézőt a film józan mentalitásához. Sosem éreztem úgy, mintha bármilyen eszmét próbálnának rám tukmálni, vagy áhítatszagú spiritizmussal kihozni belőlem, hogy lelkesedjek.
Mohandas Gandhi 79 életévéből 55-öt ölel fel a 3 órás cselekmény. Attenborough rögtön a gyilkossággal és egy gigászi temetési menettel indítja opuszát. Hiába emlékszem tisztán a jelenetre, attól még döbbenetes belegondolni, hogy több, mint 100.000 főnyi statisztát vonultattak fel azon az úton! Mégha az ország egyik legnagyobb alakját is helyezik végső nyugalomra. Azáltal, hogy a halálával indít, a rendező leszögezi, hogy nem történelemórát tart, hanem a magánszemélyre és hatására törekszik fókuszálni.
A gyászbeszéd rövid és lényegre törő. Szájbarágás nélkül tisztázza, mi teszi mássá Gandhi-t más "nagy történelmi személyekhez" képest (nem a rangja, tulajdona, híres cselekedetek stb.). Jogosan hívják fel erre a figyelmünket. Itt ez a nem túl magas, lepelben sétáló fickó, akinek pusztán a nyílt állásfoglalásai révén szárba szökkent India szuverenitása, és aki böjtjeivel milliók véres tetteit képes volt nemcsak megtagadni, hanem közvetve meg is állítani! Ez a hatni képesség volt az, ami miatt egyedülálló valakinek tartották már életében őt - nemcsak a szubkontinensen.
Az ezt követő "nagy hátraarc" az utolsó eset, hogy évszámhoz köti az eseményeket: 1893. Innentől soha többet nem bontja meg az idővonalat.
A cselekmény tempója visszafogott, átgondolt, de sohasem lógó vagy kitöltetlen. Bármilyen éles tagolás itt potyára megtörné a folyamatosságot és egyszerűséget, melyek az az alapjellegét adják az egésznek. Egyébként pedig: van úgy, hogy teljes 3 órás műsoridőt nem érzékel a néző, mert annyira erősen bevonja őt a tartalom (rengeteg mozikedvelő így érez A Gyűrűk Ura, vagy én pl. a tavalyi A Wall Street farkasa kapcsán).
Gandhi személyisége lépcsőkben jut el a közismert "változatáig". Ha nem is értünk egyet minden szavával és tettével, értjük azt a következetes humánumot, mely mindvégig vezérli őt. Nagyon érdekes volt látnom, miként vált a Dél-Afrikában eléggé naiv ügyvédből a faji diszkriminációt megtapasztalva elkötelezett polgárjogi aktivista. Aki később nem egyszer járta meg a bíróságot és a brit börtönöket. "Eleinte megdöbbentett, de rájöttem: ha az ember igaz ügyért harcol, társak bukkannak elő mindenütt." Sosem hatott giccsesnek vagy kényelmetlennek a tisztelet, ami a figura köré a honfi- és lelki társai részéről kiépül.
E tisztelettel párhuzamosan nő a rá váró kihívások terhe is. Törvények bojkottjától a függetlenségi mozgalmon át a hindu-muszlim erőszakhullámig. Vérdús látvány nélkül is kellően elszomorítóak az erőszakot ábrázoló képsorok: a brit katonák gőgös intoleranciája, vagy ahogy mohamedánok támadnak és átkozódnak hindu családokra és fordítva. Így már nemcsak Gandhi, hanem a néző sem igen lát különbséget a 2 fél között, körhintává változik köztük a gyűlölködés. Tökéletesen igazolódik a "Mahatma" egyik legjobb mondata: "Ha a "Szemet szemért!"-jelszavát követjük, abba belevakulunk mindannyian."
Az erőszak természete, illetve a hozzá való viszonyulás a fő összekötő vonulat a történetben. A "közös ügy", a brit uralom megszűntével a 2 vallás éppoly kirekesztő egymással, mint a dél-afrikaiak a hindukkal. És ugyanúgy vérengzésekre kerül sor, mint a szemléletes Amritsar-i (másik nevén Jallianwala Bagh-i) mészárlás jelenete, ahol az elvakult brit tábornok a fegyvertelen tömegbe lövet. "Elsőrangú kötelességünk felismerni azt a tényt, hogy nem csupán 1, hanem több India is létezik." Mindezek, ha nem is mindig igazolják, de maradéktalanul aktuálissá teszik Gandhi tapasztalatait és intelmeit. Amit ő képvisel, az nem hitkérdés, hanem elemi feltételei a létbiztonságnak.
Metszően okos és evidens a párbeszédek lefutása. Az interakciók életszerűek, de a kifinomult humor is szervesen illeszkedik és bukkan fel bennük.
"Mahatmának nevezik. Nagy Léleknek."
"Szerencsére az ilyen hírek csak nagyon lassan jutnak el hozzám..."
Gandhi nyilvános beszédeiben megfigyelhető, hogy kicsit mindegyik igyekszik továbbfűzni ugyanazt a gondolatmenetet. Direkt kerüli a körítéseket, önmaga vagy mások félrevezetését. Pl. mikor először tart szónoklatot India függetlenségének feltételeiről:
Nem csoda tehát, hogy a címkarakter szelleme nagyon hamar a produkció egészébe átlényegül. Így az önreklámozás nélkül tud elismerést sőt bizakodást kelteni a nézőben.
A többi szereplőnek is megvan a maga egyénisége, de ők is inkább hozzásimulnak Gandhi szelleméhez, semmint ki akarnának tűnni mögüle. Mint írtam, Attenborough nem használ külön stílusfestő eszközöket, és ebbe az is beletartozik, hogy nem koncentrálja egész nagyjelenetek vagy történetszálak figyelmét 1-1 karakterre. Még úgy kirívóan "Mr. Gandhi"-ra sem.
Így viszont nem is zökkentett ki, ahogy egyes szereplők menetközben vagy eltűnnek, vagy bekapcsolódnak a sztoriba. Például a Gandhival szimpatizáló lelkész, Charlie Andrews az 1. harmadidő után eltűnik a képből, félúton pedig megérkezik "Gandhi-ji" új fogadott lánya, Mirabehn. Róla annyit, hogy angol arisztokrata, aki önszántából döntött úgy: átveszi a helyiek - köztük Gandhi és felesége - szerény életmódját. Röpke szerepekre felbukkannak olyan színészóriások is, mint John Mills vagy Martin Sheen.
Ben Kingsley-t állítólag a forgatást szemlélők először az eredeti Gandhi kísértetének gondolták. Ez szerintem még többet elárul egy alakítás erejéről, minthogy " "élete 1. főszerepéért Oscart kapott", vagy hogy "a politikus egész életművét áttanulmányozta". Pedig a szerep nem követel különösebb teatralitást: Gandhi szerepében szófukar, türelmes és szerény modorú, ugyanakkor pompásan szemlélteti a karakter humorát, önérzetességét. Döbbenetes, hogy egy akkor 38 éves színész ilyen hitelesen adja vissza az idős ember mozgását, a koplalástól legyengült férfi agóniáját embertársai miatt.
Az a jelenet, ahol a feleségét, élete társának elvesztését gyászolja, szavakkal talán le sem írható.
Utolsó szavak: tökéletes moziélményt kaptam egy olyan filmalkotástól, melynek főalakja azelőtt csupán 1 volt a történelemkönyv számos híressége közül. Őszinte, csodálatra méltó film, aminek szó szerint kulturális értéket képvisel. Elsőosztályú alkotó- és színészgárda hozta létre, tartalmán gyakorlatilag nem lehet fogást találni, és akárkinek útmutatót nyújthat az emberbarátiság értékéről.
Amit végül Ben Kingsley és Richard Attenborough létrehoztak, nemcsak hű portré egy neves történelmi személyről, de hovatovább maga is történelmi lett.
Könnyen belátható, hogy még dráma mellett sem lehet pusztán a népszerűségi indexével vagy a díjai számával érvelni. A Gandhi ráadásul olyan eset, ahol az még hovatovább gúnyos is volna. A produkció, sőt a benne ábrázolt személy is mindig arra törekedett, hogy minél egyszerűbben fejezze ki magát. Olyan elveket próbált meg-fogalmazni és meg-valósítani, melyek mindenkinek követendő morális célt adnak, de attól még
- közvetlenek,
- mellőzik a giccses pátoszt,
- és nemcsak 1 bizonyos mentalitású ember számára befogadhatóak.
Meglepően könnyű volt ráhangolódnom a történet atmoszférájára. A Gandhi életútjában érintett vallási és politikai kérdések csak 1-1 platformját jelentik a valódi témának, ami az ember alapvető, egzisztenciális jogai melletti kiállás. Ez egy tárgyilagos mozi: tudja és úgy is áll hozzá, hogy Gandhi elveit a gyakorlatban még amúgy önzetlen emberek sem tudják mindet betartani. "Csak úgy nyerhetünk függetlenséget, ha bebizonyítjuk, hogy méltóak vagyunk rá."
Ez az őszinteség, a stilizáló és a drámai fokozóeszközök hiánya közelebb hozza a nézőt a film józan mentalitásához. Sosem éreztem úgy, mintha bármilyen eszmét próbálnának rám tukmálni, vagy áhítatszagú spiritizmussal kihozni belőlem, hogy lelkesedjek.
Mohandas Gandhi 79 életévéből 55-öt ölel fel a 3 órás cselekmény. Attenborough rögtön a gyilkossággal és egy gigászi temetési menettel indítja opuszát. Hiába emlékszem tisztán a jelenetre, attól még döbbenetes belegondolni, hogy több, mint 100.000 főnyi statisztát vonultattak fel azon az úton! Mégha az ország egyik legnagyobb alakját is helyezik végső nyugalomra. Azáltal, hogy a halálával indít, a rendező leszögezi, hogy nem történelemórát tart, hanem a magánszemélyre és hatására törekszik fókuszálni.
A gyászbeszéd rövid és lényegre törő. Szájbarágás nélkül tisztázza, mi teszi mássá Gandhi-t más "nagy történelmi személyekhez" képest (nem a rangja, tulajdona, híres cselekedetek stb.). Jogosan hívják fel erre a figyelmünket. Itt ez a nem túl magas, lepelben sétáló fickó, akinek pusztán a nyílt állásfoglalásai révén szárba szökkent India szuverenitása, és aki böjtjeivel milliók véres tetteit képes volt nemcsak megtagadni, hanem közvetve meg is állítani! Ez a hatni képesség volt az, ami miatt egyedülálló valakinek tartották már életében őt - nemcsak a szubkontinensen.
Az ezt követő "nagy hátraarc" az utolsó eset, hogy évszámhoz köti az eseményeket: 1893. Innentől soha többet nem bontja meg az idővonalat.
A cselekmény tempója visszafogott, átgondolt, de sohasem lógó vagy kitöltetlen. Bármilyen éles tagolás itt potyára megtörné a folyamatosságot és egyszerűséget, melyek az az alapjellegét adják az egésznek. Egyébként pedig: van úgy, hogy teljes 3 órás műsoridőt nem érzékel a néző, mert annyira erősen bevonja őt a tartalom (rengeteg mozikedvelő így érez A Gyűrűk Ura, vagy én pl. a tavalyi A Wall Street farkasa kapcsán).
Gandhi személyisége lépcsőkben jut el a közismert "változatáig". Ha nem is értünk egyet minden szavával és tettével, értjük azt a következetes humánumot, mely mindvégig vezérli őt. Nagyon érdekes volt látnom, miként vált a Dél-Afrikában eléggé naiv ügyvédből a faji diszkriminációt megtapasztalva elkötelezett polgárjogi aktivista. Aki később nem egyszer járta meg a bíróságot és a brit börtönöket. "Eleinte megdöbbentett, de rájöttem: ha az ember igaz ügyért harcol, társak bukkannak elő mindenütt." Sosem hatott giccsesnek vagy kényelmetlennek a tisztelet, ami a figura köré a honfi- és lelki társai részéről kiépül.
E tisztelettel párhuzamosan nő a rá váró kihívások terhe is. Törvények bojkottjától a függetlenségi mozgalmon át a hindu-muszlim erőszakhullámig. Vérdús látvány nélkül is kellően elszomorítóak az erőszakot ábrázoló képsorok: a brit katonák gőgös intoleranciája, vagy ahogy mohamedánok támadnak és átkozódnak hindu családokra és fordítva. Így már nemcsak Gandhi, hanem a néző sem igen lát különbséget a 2 fél között, körhintává változik köztük a gyűlölködés. Tökéletesen igazolódik a "Mahatma" egyik legjobb mondata: "Ha a "Szemet szemért!"-jelszavát követjük, abba belevakulunk mindannyian."
Az erőszak természete, illetve a hozzá való viszonyulás a fő összekötő vonulat a történetben. A "közös ügy", a brit uralom megszűntével a 2 vallás éppoly kirekesztő egymással, mint a dél-afrikaiak a hindukkal. És ugyanúgy vérengzésekre kerül sor, mint a szemléletes Amritsar-i (másik nevén Jallianwala Bagh-i) mészárlás jelenete, ahol az elvakult brit tábornok a fegyvertelen tömegbe lövet. "Elsőrangú kötelességünk felismerni azt a tényt, hogy nem csupán 1, hanem több India is létezik." Mindezek, ha nem is mindig igazolják, de maradéktalanul aktuálissá teszik Gandhi tapasztalatait és intelmeit. Amit ő képvisel, az nem hitkérdés, hanem elemi feltételei a létbiztonságnak.
Metszően okos és evidens a párbeszédek lefutása. Az interakciók életszerűek, de a kifinomult humor is szervesen illeszkedik és bukkan fel bennük.
"Mahatmának nevezik. Nagy Léleknek."
"Szerencsére az ilyen hírek csak nagyon lassan jutnak el hozzám..."
Gandhi nyilvános beszédeiben megfigyelhető, hogy kicsit mindegyik igyekszik továbbfűzni ugyanazt a gondolatmenetet. Direkt kerüli a körítéseket, önmaga vagy mások félrevezetését. Pl. mikor először tart szónoklatot India függetlenségének feltételeiről:
"Ez a kongresszus azt állítja önmagáról, hogy India egész népét képviseli. Testvéreim! "India:" 700.000 falu! Nem pedig néhány száz ügyvéd Delhiből és Bombayból. Amíg nem állunk oda mi magunk is, a tűző napon földjeiken verejtékező milliók mellé, a szó igaz értelmében nem képviselhetjük Indiát!"
Nem csoda tehát, hogy a címkarakter szelleme nagyon hamar a produkció egészébe átlényegül. Így az önreklámozás nélkül tud elismerést sőt bizakodást kelteni a nézőben.
A többi szereplőnek is megvan a maga egyénisége, de ők is inkább hozzásimulnak Gandhi szelleméhez, semmint ki akarnának tűnni mögüle. Mint írtam, Attenborough nem használ külön stílusfestő eszközöket, és ebbe az is beletartozik, hogy nem koncentrálja egész nagyjelenetek vagy történetszálak figyelmét 1-1 karakterre. Még úgy kirívóan "Mr. Gandhi"-ra sem.
Így viszont nem is zökkentett ki, ahogy egyes szereplők menetközben vagy eltűnnek, vagy bekapcsolódnak a sztoriba. Például a Gandhival szimpatizáló lelkész, Charlie Andrews az 1. harmadidő után eltűnik a képből, félúton pedig megérkezik "Gandhi-ji" új fogadott lánya, Mirabehn. Róla annyit, hogy angol arisztokrata, aki önszántából döntött úgy: átveszi a helyiek - köztük Gandhi és felesége - szerény életmódját. Röpke szerepekre felbukkannak olyan színészóriások is, mint John Mills vagy Martin Sheen.
Ben Kingsley-t állítólag a forgatást szemlélők először az eredeti Gandhi kísértetének gondolták. Ez szerintem még többet elárul egy alakítás erejéről, minthogy " "élete 1. főszerepéért Oscart kapott", vagy hogy "a politikus egész életművét áttanulmányozta". Pedig a szerep nem követel különösebb teatralitást: Gandhi szerepében szófukar, türelmes és szerény modorú, ugyanakkor pompásan szemlélteti a karakter humorát, önérzetességét. Döbbenetes, hogy egy akkor 38 éves színész ilyen hitelesen adja vissza az idős ember mozgását, a koplalástól legyengült férfi agóniáját embertársai miatt.
Az a jelenet, ahol a feleségét, élete társának elvesztését gyászolja, szavakkal talán le sem írható.
"Búcsúzzunk hát el mi is a vendégtől: Isten vele! Jó utat, Mr. Gandhi."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése