A csendőr New York-ban

Á, a régi szép idők, mikor még film úgy is kaphatott folytatást, hogy a kutya se tervezte előre! Ennek egyik legkönnyebb - bár mára szerintem jogosan divatjamúlt - receptje az, ha a főszereplő külföldre utazik. Ilyenkor a főbb szereplők, és az egésznek úgy a jellege változatlan marad, de közben a cselekmény színtere a Föld egy másik, népszerű pontjára kerül át. Némi leleményességgel aztán bőven lehet friss ötleteket meríteni az új helyszínekből.

• Piedone Hong Kongban
• Piedone Afrikában
• Piedone Egyiptomban
• Rendőrakadémia 7. - Kiküldetés Moszkvába
• Reszkessetek Betörők 2. - Elveszve New Yorkban

A csendőr New Yorkban is a főhős messzi kiruccanásából bányássza a poénos helyzeteket. Óriási siker lehetett a maga idejében A Saint Tropez-i csendőr, ha Jean Girault rendező ilyen gyorsan, alig 1 év különbséggel már szállította is a repetát. Még manapság is csak animációs moziknál fordul elő, hogy ennyire rövid idő telik el alapmű és folytatása premierje között. 

"A Saint Tropez-i csendőr-brigád képviseli Franciaországot a new york-i Nemzetközi Csendőrkongresszuson!" A csapat nehézkesen szokik hozzá az új közeghez: hadilábon állnak az angollal, és a külföldi kollégák is megmosolyogják őket. Mint az eredeti részben, most is Nicole Cruchot/Lütyő fogja Ludovic(us) szabadidejét külön megbolygatni, mikor utánaszökik, hogy felfedezze a világ egyik legnagyobb városát.

Elődje humorérzékét nem hagyta el a 2. Csendőr-epizód: a viccek okosak, komolykásan adják elő őket, és soha nem alpáriak. Még a montázsok is állati murisra sikerültek benne, pl. a szakasz sétája a belvárosban, vagy Lütyő hússzerző kiküldetése. 

Valamivel kevesebb ugyan a tényleg emlékezetes jelenet, de csak ritkán érezni úgy, hogy Lütyőék hazai pályán jobban elemükben vannak, mint itt. Fergeteges dumából és grimaszokból sincs hiány, így sok évig hajlottam arra, hogy egyenrangúnak minősítsem a new york-i és a saint-tropez-i csendőrkalandokat. 

Analitikus szemmel nézve viszont van egy komolyan félrekezelt pontja a filmnek: Nicole! Korábban azonosulni tudtam az okkal, ami miatt apját zörgölődéseknek teszi ki: beilleszkedni akart a többi fiatal közé, hogy elfogadják őt. Mr. és Miss Lütyő egyaránt tanult valami értékeset az esetből, sőt nagyobb megbecsülést nyertek a civil lakosság körében. 

Vágya, hogy lássa az Egyesült Államokat, nem igazolja nekem, hogy Nicole megint elhazudja az apját, és egy lelkes riporter, Frank buzdítására TV-sztárt csináltat magából. "A lapunk jóvoltából úgy él, mint a tündérmesékben." Pedig némelyik érve még jogos is volna: ő nem csendőrnő, apja tudta nélkül, függetlenül érkezett, vagyis elvileg a parancs sem vonatkozik rá, hogy Gabajék nem vihetnek rokont hivatalos állami útra. És adódnak azért muris helyzetek a nagyvárosi macska-egér játékból apa és lánya között.

De potyautasként megy! Számottevő pénz nélkül! Vízum nélkül! Azonkívül a fél USA előtt fellép nyilvános műsorban, míg apja az országot képviseli! Sőt: az olasz csendőr rokonait, akiktől szállást kapott, abban a tévhitben hagyja ott szó nélkül, hogy elrabolta őt az álruhás Lütyő. "Mert ha nem akarod, hogy bajom legyen, velük nem találkozol többé. Mos eredj, eredj! Haszontalan leányzó...!" 

"Azt hiszed, csak neked szabad álruhát felvenned?" Ez az, ahol Girault szerintem mértéket veszít: Nicole felelőtlenségét eltúlozza, hogy aztán az ebből kicsírázó problémahalmazt a szőnyeg alá söpörje, mintha meg se történt volna. Mi van, ha pl. az olasz csendőr országosan keresteti az eltűnt lányt, és az ügy átgyűrűzik az óceánon, Lütyő feletteseihez? Még abban sem lehetünk biztosak, hogy Nicole már egyáltalán nagykorú-e, vagy hogy érdekli-e, hány őt segítő ember bizalmával élt vissza a világ túlsó felén. "Most te játszol papa. Te vagy a soros."

A brigád tagjai továbbra is egyéniségek, viszont Agykár és Beléndek ezúttal nagyon elhalványodnak a társaik mellett. Elég csúnyán elbánik a forgatókönyv Fütyesszel is, aki allergia miatt kórházban rostokol végig a külföldi tartózkodás alatt. Eleinte ez még kacagtató. "Törzs úr, kezdik megint! Segítség! Barátaim! Eaa-AAAR...!" De mikor már felgyógyult, és azért kerül vissza, mert Lütyő nekiment a járdán, az nem vicces, hanem szánalmas. Így tud visszafelé elsülni egy hosszan futó geg.

A csendőr New York-ban olyan, mint egy időkapszula: a 60-as évek Amerikájába repítő, mulatságos kis retro komédia. Lapjait nem játssza ki annyira ügyesen, mint A Saint Tropez-i csendőr, amely mellett könnyen egy szimpla hosszabbításnak tűnhet. De ettől még ugyanazzal a nagyszerű humorral és szereplőgárdával operál, és semmi perc alatt felvidítja bármelyik korosztályból a nézőt.

4-et adok rá az 5-ből.

Winnetou 3. - Winnetou halála

Két korábbi felvonás után kíváncsi voltam, vajon hogyan filmesítették meg Winnetou, az apacsok törzsfőnökének a halálkrónikáját. Mivel a 60-as éveknek ezt a szériáját alapból életszerűtlen és cukrozott műcsokornak tartom, tudni szerettem volna, hogy legalább értékelhető, emberileg átérezhető dráma kíséri-e ezt a pillanatot. Az egyik legismertebb pillanatot bármelyik westernfilmből.

Miközben újfent sokasodnak a banditaportyák a környéken, Winnetou-t legbelül mind gyakrabban kísérti az elmúlás előérzete. Mikor életében először egy fehérlakta városba, Santa Féba lovagol fogadott bátyjával, Old Shatterhanddel, kiderítik, hogy valaki háborút próbál szítani a telepesek és a helyi indián törzsek között. Bár az apacsok nem, de a Fehér Bölény vezette dzsikarillák vevők a harcra. Miközben Shatterhand az összeesküvés kiagyalója után nyomoz, Winnetou-t üldözőbe veszik, hogy ne tudja Fehér Bölénnyel tudatni az új amerikai békeajánlatot.

Nos... az 1. filmhez képest mindenképp jobb. Talán ez volt az 1. Winnetou-epizód, ahol már láttam az erőfeszítést a sztori és a forgatókönyv íróitól. Nemcsak egyszerűen egy bandafőnök "rendetlenkedik" a bérenceivel holmi "aranyért" meg "kincsért". A háttérben száraz üzleti érdekeltségek húzódnak meg: föld, ipari tőke, olaj. A szembenállás pedig kiszélesedik: 2 törzs egésze mellett az amerikai katonaság is érintett lesz az ügyben.

Amit már enyhe sunyiságnak tartok, az a területosztás kérdése: ugye a béke vonzataként sor kerülhet a földosztásra a telepesek között, melyet "A Nagy Fehér Atya" rendel el Washingtonból. Vagyis Winnetou és O.S. (bocs, hogy így írom) egy olyan békét szolgálnak életük kockáztatásával, mely a nagyobb képet nézve az amerikai terjeszkedés egy állomása. Mégha Clinton kormányzó (na ez a karakternév is gyanús választás!) azt is ígéri, hogy a Fehér Bölény által visszafoglalt földeket megtarthatja: ez inkább csak azt szolgálja, hogy ne legyen már túlzottan egyértelmű, hogy dicsérik az USA terjeszkedését.

Winnetou sztoikus egyénisége engem sosem fogott meg, de itt legalább már nem is taszított. Nem ostoba, nem arrogáns, filmeleji ítélkezése egy csomó huligán fölött józan észről tanúskodik. A film az elejétől fokozatosan emlékezteti rá a nézőt, hogy a címszereplő el fog távozni közülünk: a családi sírok, a templomi harang, a naplemente mind-mind az eltávozás jelzései. Pont fordított eset ez, mint pl. a Star Trek 3. - Spock nyomában: ott végig arra utaló jeleket láttunk, hogy a címkarakter a befejező percekre mintegy visszatér a halálból. 

A párbeszédek közül sikerült előbogarásznom egy erős tanlságot. És nem az elcsépelt "szeressétek a jót, gyűlöljétek a rosszat" frázisra gondolok, pedig a legtöbb, a filmről leírásban ezzel találkoztam az adatgyűjtésnél. Mikor Shatterhand elmondja neki, mit jelent a harangszó, Winnetou párhuzamot von a keresztény Mennyország fogalma az Örök Vadászmezők között. "Bár bőrünk színe eltér, és másképpen imádkozunk, legbelül ugyanazt akarjuk." Ez semmiképp nem egy mély film, de örülök, hogy akad benne egy-két jó gondolat. Meg a 2. felében majd látnivaló.

Negatív szereplők... Komolyan mondom: a Winnetou-filmek rosszfiúi láttán visszasírom Indiót a Pár dollárral többértből. Fehér Bölényt a rend kedvéért részeges öregnek ábrázolják, hogy véletlenül se szívleljük, mikor Winnetou-t a fia megölésével vádolja. Rollins, a cselvető bandafőnök pedig akár egy Looney-Toons rajzfilmben is szerepelhetne, és akkor is ugyanazt a benyomást tenné rám: semmilyet. Ami azért elég kiábrándító, révén, hogy ő a központi figura üldözője és leendő gyilkosa.

Sam Hawkens, Old Shatterhand névadó cimborája visszatérő komédiása a sorozatnak. Nem nevezném ugyan ostobának, hisz ki tudja használni, hogy alacsony növése és ápolatlan külseje miatt a banditák lenézik. De a történetben minden perc, amit külön őrá szánnak, fölöslegesnek érződött. Egyedüli valós szerepe, hogy valakinek meg kelljen mentenie:

• egy szőke nő bújtatja a városban,
• majd Shatterhand menti meg, miután Rollinsék kikötözték az országúton.

Egy nagy végső csatában odaveszni mindig nyújt némi elégtételt, hogy el kell veszítenünk egy közönségkedvenc karaktert. Főleg, ha az látványos, nem sajnálva rá a pürotechnikát sem. Old Shatterhand flashback-je a közös múltjukról kézenfekvő keretet ad a 3 filmnek. Ellenben a klasszikus "barátom-elé-állok-hogy-golyó-engem-sebezzen" momentum, a szépelgően elnyújtott haldoklás már kevésbé nyerték el a tetszésemet.

Amit viszont ügyesen használnak, az a naplemente. Winnetou a felhőkkel körülölelt napot nézve jött rá, hogy a közeljövő bizonyosan a halálát fogja hozni, és ugyanilyen háttér előtt látjuk, amint az apacsok és Shatterhand elviszik a holttestét a csatatérről. Stílusos hanghasználatnak tartom, hogy az amerikai katonaság gyászindulót fúj a jelenet alatt, és pár másodpercnyi szünet után veszik elő újra a franchise témazenéjét.

Két dolog zökkent ki engem folyton a jelenet varázsából, és ezek egyike sajnos maga a témazene. Túl idilli és derűsen pátoszias, mintha direkt elkényelmesíteni akarná az ember fülét és tudatát. Azonkívül tolakodó is, hogy Shatterhand emlékmontázsa alatt is ezt kell hallgatnunk, meg pár perccel később a legvégén is. Nyugodtan komponálhattak volna egy külön muzsikát Winnetou haldoklásához, hogy ne váljon monotonná a zenei összeállítás.

Amire tehát leginkább kíváncsi voltam, annak kivitelezése felerészben megfelelt annak, ahogy én elképzeltem. Nyilvánvaló, hogy ha a korjellemző romantikus alapstílus nem jön be valakinek, és nem rajong a westernekért, akkor nagyobbrészt unni fogja a 3. Winnetou-mozit is. De az 1. részhez képest jelentősen jobbra sikerült, kevésbé rosszsugallatú az indiánokról, több dolog történik benne, és talán most először több a tét, minthogy egy rakás hapsi coltokkal és puskákkal lövöldözik egymásra.

A Winnetou halálára 5-ből 2 pontot adok.

Pár dollárral többért

"Módosítom az egyezségünket. És örüljön, hogy csak ennyiben!"

(Star Wars Epizód V.)

Valamilyen szinten mindenkinek vannak kedvenc filmzsánerei. Míg nálunk a  férfiközönség általában (ez csak megfigyelés, nem tény!) a fantasy-kalandot, a westernt és az R-kategóriás akciófilmeket kedveli, hozzám személy szerint közelebb áll a túlélő-filmek és a sci-fi műfaja. Ez pedig balfélről úgyis kihat az egyén hozzáállására, hisz egy movie (="film") értékét főként az összélmény adja ki, csak másodsorban a részletek, a struktúra.

A Pár dollárral többért nem egy kimagasló alkotás. Westernek között talán népszerű kultklasszikus, de zsánerén kívül nem sokmindent nyújt. Bármilyen népszerű film is ez, olyan egyszerű belülről, mint a faék, és ezért a stílusossága engem nem kárpótolt. Az igaz, hogy felrázóan sivár hangulatvilággal bír, benne markáns arcú pisztolyos fenegyerekekkel. Ahogy az az egész Dollár-trilógiára jellemző. 
Ha viszont valaki a fél évszázados nimbusz és a vadnyugati panoráma mögé pislant - kockáztatva, hogy a film hívei a pisztolyukért nyúljanak -, akkor egy régimódi, ráérős, igencsak receptkövető nosztalgiamozit találnak, melyet Sergio Leone főként 2 színész karizmájára, tájképekre és remek muzsikára épít fel. Kérdés, hogy ez kinek elég kikapcsolódás gyanánt, kinek pedig nem.
"Tudom, indiszkrét kérdés."
"Nem. A kérdés nem indiszkrét. De a válasz az lehet."



2 fejvadász a frissen szabadult bandavezér, Indio fejpénzére pályázik. Egyikük egy volt katonai ezredes, Mortimer. Mindkettőnek van tisztessége, ám nemcsak a banditák tetteit lesik, hanem az egymással kötött alkujuk esetleges kiigazítását is.

Ez a premissza (="alap-felállás") önmagában még nem volna rossz. Egyszerűen csak a kibontása - az, ahogy egy teljes film cselekménye kibontakozik belőle - túl átlátszó, sima és kiszámítható. Dacára annak, hogy Leone próbál itt-ott bonyolítani a képleten! Itt nemcsak 3 ember áll szemben egymással az érdekeik miatt, mint A Jó, a Rossz és a Csúfban. És többször variálják meg a felállást, hogy ki kivel tart.

Mégis, az itteni történet - mely a végére Indio és Mortimer múltját is összeköti - egészében nem annyira érdekes számomra, mint a folytatásé. A jelenetek oroszlánrészében más se történik, minthogy az emberek különböző helyszíneken bámulnak a kamerától picit oldalra, lovagolnak és elsütik a lőfegyverüket. Az már kuriózumpillanat, ha egyikük valami bonyolultabb dolgot is tesz (pl. mikor Mortimer apró eszközökkel felnyitja a széfet Indio-éknak).

Lee Van Cleff éppoly karakteres színész, mint maga Clint Eastwood, és egész másmilyen figurát hoz létre, mint a TGTBATU-ból "A Rossz". Nem túl választékos az alakításuk, de a kisugárzásuk megvan hozzá, hogy kikozmetikázzák az amúgy sajnos gyenge szereplőkínálatot.
Eastwood névtelen cowboy-a valahogy olyan ezekben a Dollár-produkciókban, mint egy kísértet: mindhárom felvonásban akad egy másik főszereplő, akinek a sorsához ideiglenesen hozzáköti a sajátját - mindegy, hogy miért. Mindig ugyanazt a kopott kalapot és poncsót viseli, amit a forgatások előtt legfeljebb varrtak, de - és ez jót tesz a hitelességnek - sohasem mostak.

Ha mindenáron tanulságot akarnék előhámozni a Pár dollárral többértből, akkor az a kompromisszumkészség. A 2 magányos fickó  1 óra műsoridő után alkut köt, de az események közepette idővel megtanulnak rá is hagyatkozni a másikra. Már 1. találkozásuknál - mikor próbálgatják a másik lőtudását és idegeit - kivehető, hogy nem olyasfélék, akik egy tisztességes valakit hátbalőnének. De míg Mortimer taktikusabb, a Névtelen gyorsabban alkalmazkodik. "A te stratégiád egyszerűen használhatatlan. Indiót nem lehet kiszámítani."

A kevéske sztorielem közül, ami itt a közönségnek jut, épp az antagonista volt nekem a legfájóbb csalódás. Nem ismerem Gian Marie Volonté munkásságát Leone filmhármasán kívül, így eleve nem voltak felé elvárásaim.

Lelki sánta főgonosznak tartom viszont a karakterét. Indió nem egy ravasz, börtönviselt bandavezér képét jeleníti meg bennem, hanem inkább egy telenyugtatózott pácienst a pszichiátriáról. Nemcsak azt kifogásolom, hogy szürke és unalmas figura, de sosem hittem el róla azokat a trükközéseket, hogy pl. "első perctől" tudná, ki Mortimer és a Névtelen, vagy hogy hagyja, hadd lőjék le egymást az áhított zsákmányért (Indióékért). Mortimeren látszott, hogy van esze és intelligenciája, de Indiót sehogy se tudtam komolyan venni. Sablon-rosszfiú, aki egy dalos zsebórát szorongat, hátha az a védjegyeként rögzül a nézőben.

Indiónál márcsak a múltja vérszegényebb. Jó tudni, hogy a 60-as években már ismerték a flashback, azaz a visszaemlékező montázs módszerét. De ez a história, hogy mit tett Mortimer húgával, nekem tipikus mondvacsinált motivációnak tűnik a 3-ból 2 főszereplőnek, akik fölött aztán a Névtelen döntőbíráskodhat a végső párbajnál. Lagymatag és esetlen, ahogy Leone bedob nekünk 1-1 koncot az elnyújtott jelenetek között, hogy mit is akar ez a Mortimer Indiótól - a fejére tűzött pénzen kívül.

Nem lehet úgy írni erről a filmről, hogy ne térnénk ki a zenei összeállításra. Ennio Morricone legalábbis profi a hangulatfestő zene létrehozásában: ahogy a csendet vagy a tompa zörejt egybemossa egy-egy zenetéma taktusaival, az nem semmi. Ami a főcím-dalt és a végső párbaj zenetémáját illeti, azoknak a 2. fele az, ami kifejezetten tetszett.

Abszolút kedvencem a 2 protagonista búcsújakor játszott Addio Colonnello. Mindhárom Dollár-filmből ezt a másfél perces soundtrack-et (="hangsort") szeretem a legjobban: egy amúgy síkegyszerű közjátékot és szóváltást azonnal valami meghittebb, megbecsülést keltő pillanattá emel.
"Mind a ketten gazdagok lettünk."
"Átengedem neked. Rászolgáltál."
Ez inkább hagyott bennem nyomot, mint a rendszeres pisztolypufogtatások.

Meglehet, többre tartanám ezt a művet, ha otthonosabbnak érezném a wild-western (="vad-nyugati") filmek formális, ideálisan száraz, egyszerű világát. Ahol a magányos cowboy (="tehenészfiú") nálánál szemetebb banditákra vadászik (olyanokra, akik a lebuktatóik családját is lelövik, ha a gondolat gyökeret ver a koponyájukban). De csak mert egy film mutat nekem valami vonzót, az még nem biztos, hogy működik, természetesnek hat és bekapcsolt agycellákkal is érzelmeket vált ki belőlem, a filmélmény befogadójából.

Ami pozitívumot végülis találtam itt:

1. Mortimer és a Névtelen egyénisége
2. Az interakció kettejük között
3. A zenei összeállítás
4. A hangulatos kép-beállítások
5. A taktikázások révén némi fordulatok.

A Pár dollárral többért egy könnyen fogyasztható, "spagetti"-western. Éppcsak annyira szakít ki minket a modern világból, hogy tartsunk egy kis pihenőt, mielőtt visszatérnénk szürke hétköznapjainkhoz. Két főszereplője markáns arcú, utolsó 10 perce a párbajjal mesterien van megrendezve. De egészében véve felületes és vontatott; egyszerűen túl kevés benne számomra a tényleges tartalom.