12 év rabszolgaság

A 12 év rabszolgaság Solomon Nothup, egy 19. századi ember azonos című önéletrajzi regényén alapul. A szabad és családos férfit léprecsalták, elvették személyazonosságát, és rabszolgaként eladták a déli államokba. Mindössze egyetlen dolog marad meg a régi életéből: gazdái megengedik, hogy hegedűljön nekik, ha ezt kapja parancsba.


Hiszem, hogy ma már minden érettségizett ember tudja: "a Délen" a feketéket eldobható vagyontárgyként tartották egész életükben. Steve McQueen produkciója pedig a maga reménytelen valójában tudatosítja bennünk, mit jelentett ebben a bugyorban élniük az áldozatoknak. Milyen elégedettséget, sőt olykor tébolyult kéjmámort okozott a rabtartóknak kínozni az "átkozott nigger kutyákat".

Ha egy film úgy vonultat fel brutális képeket, hogy azok a történet elmondását segítik, akkor a mezei néző szinte biztos képtelen lesz kivonni magát a hatás alól - főleg moziban. Jogosan rémlik fel neki, hogy ugyanez bármelyikünkkel megeshet: elárulnak, minden jogunkat elveszik és a legutolsó lényként kell robotolnunk. Vagy végünk. Ez egy bármelyik korszakban vagy államban fennálló opció.

Szeretnék most félresöpörni egy előítéletet, amiről tudom, hogy felmerülhet:

A 12 év rabszolgaságot joggal érezhetik tökéletesnek mindazok, akik direkt a testi, de a pszichikai kegyetlenség kifejeződésére kíváncsiak. Másképp mondom: a szereplők gyötrelme vagy gonoszsága töményen, minden ízében átérezhető. Csapdába vagyunk ejtve Solomon Northup bőrében, abban tapasztalunk meg minden attrocitást és keserűséget, bármilyen feloldozó történés nélkül. Egészen addig, míg a végén egy régi ismerős meg nem jelenik, hogy hazavigye őt a régi, de soha el nem feledett világába.
Lényeges szempont ez, de nem az egyetlen! Az ilyen ritka, nyers témaábrázolású dráma csapdája, hogy elemi igazságérzetünkre játszva elhiteti velünk: csak a szenvedés mérvadó, csak azt kell ilyenkor figyelembe venni. Nem igaz. Ha valaki nemcsak Solomon szemszögéből akar felmérni egy sokszereplős, társadalomképet is megrajzoló filmet, az nem szimplán "eltérő vélemény"; nem azt jelzi, hogy "milyen kényelmes mindenek fölött állóként elbírálni" Northup szenvedéskrónikáját.

Ezért én most megpróbálnék gyorsan végigsietni a 12 years a slave azon pozitívumán, amit Hollywood kritikusai rendre kiemeltek és méltattak:

A konföderációban nem csak a szökött feketéket akasztották fel: azokat is, kikről megtudták, hogy írástudók. Gyakran terrorizálták "tárgyaikat", és még a legkeményebb munka sem volt garancia a túlélésükre. A legtorzabb szadizmus nemcsak az uraknál törhetett a felszínre: a féltékeny fehér nagyasszony egy fekete lányon, Patsy-n hurkákat akar látni, mikor korbácsolják, a többieket pedig szintén csak azért büntettetné meg, mert a szemükben a gyűlölet csíráját véli feldedezni. Ez teljes körű terror: a pszichéjüket is gyötrik, nemcsak a testüket.

Adott tehát egy esszenciális horrordrámai feszültség, melynek célja egy kor(szak)kép megújítása a köztudatban - főként az amerikaiban. Hollywood mindig is büszke volt a 19. századra, a westernek, a polgárosodás idejére, Abraham Lincolnra, és hasonló divatos nemzeti mítoszokra. Hát most lássák meg, milyen holokausztnak beillő szitu állt fenn közvetlenül a polgárháború előtt: nemhogy jogorvoslat, még ellentmondási esély sem létezett a más bőrszínűek számára.

Nekik az ő idejükben ennyi volt a választásuk: nagyon lassú vagy nagyon gyors halál.

Nekünk viszont több választásunk van annál, hogy: nagyon imádjuk vagy nem nagyon imádjuk a róluk szóló mozialkotást.

Akárhogy is nézem, ez egy hagyományos dráma. Megjeleníti a szenvedés lelki és fizikai oldalát, időrendben haladva (kivéve az elrablást) felmondja egy ember történetét annak minden negatív momentumával együtt, amit csak találni benne. És a sok szenvedés jutalma a könnyes hála a hirtelen megváltásért.
Nincs hiba azzal, ahogy McQueen ábrázolja a témát. Tárgyalni és megújítani azt mégsincs mersze: nem célja párbeszédet folytatni a nézőkkel, álláspontokat ütköztetni a korabeli gondolkodási sémák mentén. Itt a 2 oldal a legteljesebb mértékben sarkított: feketék lábtörlők, fehérek gennyvulkánok. És a képet nem teszi összetettebbé a toleráns ideiglenes gazda, vagy a teázgató fekete hölgy alakja sem. 

Acélkemény dilemmák mellett siklik tova a mű pusztán azért, mert csak arra figyel, hogy a forrásanyagához hű legyen. A feketék sorain belüli konfliktusokat például teljesen figyelmen kívül hagyják, pedig bizony ott vannak. Solomon szolgaságban a "Platt" nevet kapja (éppoly hirtelen, előzmény nélkül, mint ahogy mi is halljuk első alkalommal). Rögtön a Délre tartó hajóúton 2 társa kérdőre vonja: harcoljanak, vagy maradjanak veszteg. Meghal a harciasabbik, holttestét kidobják, a kérdés eldőlt. Placcs.
Mikor Northup leordít egy fekete asszonyt, aki a tőle elvett gyerekeit siratja, az visszaförmed rá, hogy belenyugodott "Platt szerepébe". Solomon válasza, hogy ő tűrni fog, míg "lehetőség nyílik a szabadságra". Igazolni látszik a férfi álláspontját, mikor később elvonszolják a mindvégig hangosan siránkozó nőt - talán éppen felakasztani.

Ezzel még egyet is lehet érteni valahol. De ott van Patsy, a szorgalmas gyapotszedő rabszolgalány esete. Patsy és Platt között kétszer is erős véleménykülönbség mutatkozik meg, ami aztán nem vezet sehová.
Patsey egy éjjel megkéri Plattet, hogy oltsa ki az életét. "Semmi örömöm nincs ebben az életben...!" Platt érthető módon nem kér ebből, de nem indokolja meg, az esetnek pedig nincs közvetlen kihatása semmire. Csak ezredik példázata ugyanannak a sulykolt ábrának: a feketék a meggyötörtek, a fehérek a mosléksavak. Nem beszélve arról, hogy Patsy önzését mutatja, ahogy Platt-et bűntárssá akarja tenni az öngyilkosságában. "Kérlek, könyörgöm: tedd meg, amihez nekem nincs merszem."

Vajon Patsy korbácsolása arra szolgál (a drámai tetőpont funkcióján kívül), hogy Solomont, a rabszolgát - utolsó csapásként - hozzáközelítse a rabtartó erkölcsi szintjéhez? A szadista földesúr, Epps, majd a felesége parancsára is Platt át kell hogy vegye az ítélet-végrehajtó szerepét: előbb gyengén, vagy erősebben korbácsolja Patsy-t, mígnem gazdája még vadabbul folytatja. Bestiális kínjáték, ami méltán sokkol bárki érző személyt.

Mégis úgy érzem, hogy McQueen itt az alkotók 3 fontos mulasztását próbálja Patsy iszonyatos heghurkái mögé elrejteni:

1. Túl későn próbálja személyiséggel is felruházni a tökélyre démonizált fehér karaktereket;
2. Solomon-Platt következmény nélkül ússza meg, hogy visszaszól az indulatos úr és a rideg úrnő füle halatára: "Ön az ördög!" A mű saját szabályai szerint ez egyszerűen nem lehetősége: a déli fehérek "tárgyaik" nyomorát akarják minden apró, nekik nem tetsző életmegnyilvánulásukért. Ez is az.
3. Epps gazda pisztollyal és társaik leölésével fenyegeti Plattet, hogy durálja magát neki a "hurkacsinálásnak". Tudom, hogy ez megtörtént életút, és Solomon nem látott se zendülést, se öngyilkos hőstettet 1 sorstársától sem. Mégis: ez a passzivitás ennyire kiélezett helyzetben nem indokolt. Láttuk, hogy egész pici jeleit azért mutatják az egyéniségüknek! Óceánnyi gyötrelmük és a sokévi agymosás közepette is létezik egy pont, ahol maga az Anyatermészet szab tűréshatárt. (Ezt bizonyítja Patsey kifakadása, mikor Epps egy ajándékba kapott szappanért szidja le.) Ennyi gyűlölettel a levegőben nemcsak a fehérnek elég egy szikra. Ne feledjük: fekete társaik ugyanolyan emberek - ugyanolyan harci értékkel.

Viccesnek találom, hogy míg A jogásznál sok kritikus reklamált cameo-szereplők bölcs mondásai miatt, ugyanez a jelenség a 12 év rabszolgaságban kevésbé zavarta őket. És mint A jogászban, jópár ilyen röptanulság Brad Pitt aktuális karakterpótlékának a szájából hangzik el. "A törvényeket át lehet írni, uram." Maga a tény, hogy ez a figura bevallja Plattnek, mennyire fél, és hogy a szabadságának kívül nincs semmije, átlátszó bölcselkedéssé zsugorítja a jelenlétét. Pitt karaktere annyi, hogy megcsillantja a jobb idők fényét Solomonnak, és mentőangyalként elintézi, hogy az északi ismerősei halljanak felőle.

Hatásvadászat érződik egyes szcénák túlnyújtásából. Gondolok itt pl. Solomon felakasztására: tudom, hogy a helyzete kíméletlenségét érzékeltetné, ahogy lábujjhegyen tartja magát, nehogy megfulladjon, és sokáig oda se figyel rá a rettegő környezete.

A vágás komótossága egyértelműen azt célozza, hogy ne szabaduljunk Solomon bőréből, vele tapasztaljuk meg egyik rossz pillanatot a másik után. Kőkemény és letaglózó moziélmény egészként, de közel sem egyforma súlyú menetközben nézve. Helyenként igenis vontatott, és nem sokat tesz a figyelmünk megtartásáért. Aki ennyi szenvedést lát - valós életközegben vagy egy movie-ban -, az egy idő után közönyössé, letargikussá válik. És ebből 1-1 jelenet újabb passiócsomagja korántsem biztos, hogy fel tudja rázni a nézőt.

Főszereplők közt 3 első osztályú színészi alakítás ragyog:


Chiwetel Ejiofor Solomonja rendkívül részvétkeltő protagonista, akinek minden arcrezdülése egy meggyötört, kisemmizett férfi segélykiáltása. Előbb a harc, majd a szökés gondolata, legvégül a remény veszik ki belőle, amikor összetöri a hegedűjét, melyre előzőleg rokonai nevét véste. Patsy nyilvános megkorbácsolásakor derül ki a saját számára is, hogy egyvalamije még így is megmaradt: a lelkiismerete.

Még éppcsak nem cukormázas ízű, ahogy Northupon megkönyörül a jó Isten, és viszontlátja családját. Ahogy a szekér elviszi őt Epps gyapotföldjéről, enyhe búgás kíséri a jelenetet: olyan érzést kelt, mintha egy égi kéz ragadná őt tova a Pokolból, el a lelkéért lihegő Ördögtől. És az ő helyzetében teljesen emberi, ahogy megrökönyödik szintén sírva fakadó szerettei láttán. 

Michael Fassbender brillírozik a vadállat földesúr szerepében, aki a Biblia abszurd kiforgatásával igazolja tetteit. Ez az alak szinte "ártatlannak" tűnhet olyan értelemben, hogy csírájában képtelen felfogni bűnösségét, még akkor is, ha a szeme közepébe mondják. Süket és vak a saját mániákus gőgjétől. 

Aki viszont a leginkább megragadott és a leginkább szikrázott a vásznon, az számomra Lupita Nyong'o. Ez a még "pályakezdőnek" számító, kenyai  származású hölgy akkor is az 5 Oscar-jelölt közé kerülne, ha az évtized alakításai közül választják ki az övét. "A bőröm, a ruhám mocskos; úgy bűzlöm, hogy elokádok magamtól !!" Nem tudom, hosszútávon mik a tervei, de ha a gálán nyer, azzal együtt belépőt szerez a nagystúdiók telefonlistájára is.

Szívszorító sokkterápia tehát a 12 év rabszolgaság. Különösen az amcsi közönség számára szolgál tanulságként, hogy a rabszolgaság nemcsak egy élethelyzet, hanem egy élet bebörtönzése olyan országba, ahol nem létezik tolerancia. Ugyanakkor semmi újat vagy provokatívat nem hoz más népek/személyek hasonló kíntörténetéhez képest. A vér, sebek és könnyek több mint öklözőek a jóérzésünkre, mögülük akkor is túlzottan látszik a követett formula, a műfaji tradíciók betartása. 



Így sem hiszem, hogy 2013. drámái között legyőzőre talál majd: amit meg is akar mutatni, abból semmit ki nem hagy. Nagyszerű, maradandó hatású alkotás.