Gyűrűk Ura II. - A két torony

Vannak filmek, melyekhez annyi háttérinformációt kell gyűjteni a tisztes kitárgyaláshoz, ami már szédítő. Az első Gyűrűk Ura filmről azt mondtam, mint jól megrendezett, stabil film, lenyűgöző tájképekkel. De akármilyen sokat magoltam be róla, mégsem tudott megfogni az itt elém táruló, alternatív középkor. Bármilyen regényhűek a movie-k: túl sok túl ismert mesevonást láttam visszaköszönni a LOTR-mitológiában, és olyan részleteken siklik el, ami egy nem-fant pihekönnyen kizökkenthet a filmek élvezhetőségéből.

Rengeteg aspektusa van a filmnek, amit tárgyalni lehetne. Megpróbálok valami rendszert vinni a cikkbe, hogy azért átláthatóbb legyen.



A cselekmény

Ahogy az 1. movie-ra, A két toronyra is jellemző a kényelmeskedés. Egyes dolgokat a szereplők csak azért nem tesznek szóvá, vagy vesznek észre rögtön, mert a mese szerint akkor még nem szabad nekik. A dialógusok szintén csak jelentékeny körítés árán térnek rá a lényegre; a lovagkori hatást fokozó, költői beszédstílus egy idő után igen fárasztóvá válik.
Az egész "II." mintha hídként szolgálna és I. és III. sztorikontinens között. 3 órás, ami szerintem fél órával több, mint kellene. És nemcsak gyakran érezni az időhúzást, de kifejezetten untató, figyelemlankasztó percekben is részem volt alatta. A sztori lényege annyi, hogy Sauron már az invázió közvetlen megindítására készül, illetve megindítja azt. Igazából az - 1. félidőben elővezetett - egész csata a Helm-szurdoknál csupán előörs a későbbi, a Középföldre rászabaduló apokalipszisre A király visszatérben-nél. Csak a csata vége jelzi, hogy itt elvileg egy kerek film cselekménye zárult le.

2 nagy kivetnivalóm van a rendezéssel:

1. Semmitmondónak találtam, ahogy az első Gyűrűk Ura-mozi véget ért: Aragorn, Gimli és Legolas fogadkozása, illetve Frodo és Samu szemlélik a hegyvidéket... ezt a fajta zárást már sok műben (pl. A Birodalom visszavág) láthattuk, egyedibben, informatívabban. Ugyanez jellemzi a folytatást, bár a hangvétele komorabb: az emberiség elleni invázió a küszöbön, Frodóék sem érték még el úticéljukat.  
2. A produkciónak nincs valódi eleje és vége. 3 nagyobb szálon menetelünk, melyek a filmen belül soha nem érnek össze! Tetszik az "in medias res"-kezdés (főleg a kissé gyerekbarát-szagú hobbit-mulatsághoz képest). De a kezdete és befejezése lóg a levegőben. Csak Gandalf utolsó harcának flashback-jei utalnak az előzmény történéseire: ez a szereplő korábban "meghalt".

A szálak felváltott vezetése szerencsére jól átgondolt. Az egyes főszereplők nem (vagy csak elvétve) mondanak olyat, amit ne vezettek volna elő korábban, másik helyen, másik főszereplőkkel. Pl.: Frodó és Samu két hobbithaverja, Trufa és Pippin eltűnnek az ork-fogvatartóik letámadásakor. Aragornék halottnak hiszik őket, majd Aragorn kikövetkezteti, ami a következő helyszínváltáskor bizonyságot nyer: élnek, csak bemenekültek az erdőbe.
A regényhez való ragaszkodás mégis időnként rémesen bágyadt pillanatokat teremt:

• Mikor Gandal váratlanul felbukkan, magyarázata a túléléséről borzasztó halovány. Valami felsőbb hatalom kiragadta, és visszahelyezte a történetbe.
• A beszélő és mozgó fa, Szilszakáll külseje nagyon tetszett. De mikor azt mondja Trufáéknak, hogy az övéi nem akarnak beavatkozni a készülő háborúba, ez kissé bosszantott. Társai levágott tetemei láttán bírja csak felfogni, hogy a világ leigázása van küszöbön?
• Hogy lehet az, hogy Théoden király lerongyolódását senki az udvarában nem köti össze Gríma ténykedésével? Ez a szereplő akkor se lenne gyanúsabb, ha teleragasztanánk "Ő tette ezt a királlyal!" címkékkel. Persze nem ő a közvetlen felelős; az Sarumán volt.
• Frodó miért bukik önként bele a nádasba, mikor alant egy halott rámered? Talán ez is afféle sötét mágiahatás?
• Azt még értem, hogy Gandalf megújult erejével kiűzi Sarumánt Théoden testéből. De Sarumánt hogy érheti készületlenül, hogy a beszélő és mozgó fák, az entek elárasztják az általa is őrzött Vasudvardot? Tudtommal a társaik közül sokakat Sarumán parancsára vágattak ki.
• Miért van az, hogy mikor Aragorn és Legolas azon az idegen nyelven beszél, megint felváltva használják azt az angollal?
• És pontosan mire utal "A két torony" alcím? Valószínűleg ez nyilvánvaló dolog, és nekem kellene tudni. De a film közben nem derült ki a számomra. Egyedül Aragorn ordítja a végütközet során egyszer a katonáknak, hogy vonuljanak vissza a Toronyba. 

A film gyorsan tovasiklik ezeken az apróságokon, amik újra és újra kizökkentenek a Lord Of The Rings univerzumából. Igazságtalannak tűnhet, hogy nem olvastam a könyvet, illetve a film bővített kiadásához sem volt még szerencsém. Én tartom igazságtalannak azt, hogy egyáltalán szükség van a filmekből külön bővített kiadásokra - illetve ha azokba fontos részletek kerülnek, amik a mozis verzióból meg kimaradnak. 

A karakterek

A rengeteg szereplő egyidejű használata egyike azon dogoknak, ami érzésem szerint elcsúszik ebben a produkcióban. Olyan sokan vannak, és annyira sablon szerint vannak jellemezve, hogy nagyon nehéz érdeklődést mutatnom a sorsuk iránt.

• Gandalf visszatérése ugyan összecsapottan lett megmagyarázva, de a kinézete annak a jelenetnek valóban epikus hangvételű. Gandalf ebben a részben már abszolút a kedvenc karakteremmé lépett elő a Gyűrűk Urából. Nem egyszerűen bölcs, hanem az értelem, akarat és emberbaráti szeretet, tökéletes egésszé összegyúrva. A fehér mágus az egyetlen karakter itt, akinek jelenléte lelkesedést tudott kiváltani belőlem.

• Gandalffal szemben Sarumán szerepe teljesen le van redukálva ebben a részben. Alig van szerepe, kevés műsoridőt kap. És alig kapcsolódik be Rohan ostromának, a cselekmény tetőpontjának alakításába. Ahogy a Sith-ek bosszújában, itt is valahogy elpazarolja Christopher Lee-t a forgatókönyv.
• ...
• Szméagol-Gollam 2 eltérő személyiségét erőltetetten váltogatják. Ahogy a Pókemberben Zöld Manó, itt is felpörgetett Jekyll és Hyde váltogatással láttatják a lény tudatának hasadtságát. 
• ...
• Legolas maradt ugyanaz a tündeíjász, akinek annyi egyénisége van, mint egy pohár víznek.
• ...
• Boromir testvére Faramir egy olcsó töltetékkarakterként jön le számomra. Önhitt és egoista. A Hatalom Gyűrűjét ő is fegyverként akarja használni Sauron hordái ellen, mint a fivére. Samuék minden kérlelése ellenére sem fogja föl, hogy a Gyűrű Sauron lelkével van átitatva. Így emberi akarat nem tudja sajátjává tenni az erejét. "Hát nem érted?! El kell pusztítani!".
• ...
• A női karakterek meglehetősen súlytalanok. Hajuk színe és beszédük alapján tudtam főleg megkülönböztetni őket. Lyv Tyler Arwene egy nádszálvékony celeb, akit persze győzködni kell: ne adja fel halhatatlanságát Aragornért. Őszintén: hány filmben játsszák még el ugyanezt az álszent, bugyuta dilemmát, ugyanazon séma szerint?!
• ...
• Éowin, a király unokahúga tűnik a leghatározottabb nőalaknak. Modoros, elhivatott; legnagyobb félelme, hogy fogságban élhet, és elsorvadna a benne élő tenni akarás. Olyasféle jellem, mint feltehetően Jeanne d'Arc volt a mi középkorunkból. Ha valaki megkérdezne, hogy képzelem el az orléans-i szűzet fő tevékenysége előtt, akkor inkább hasonlítana erre a nőre, mint mondjuk Milla Jovovich-ra.
• Frodó.

Frodón látszik talán leginkább, hogy A két torony sötétebb tónust igyekszik megütni. Elijah Wood jó színész, de alapjáraton hamis, ahogy a Gyűrű lélekrontó hatását érzékelteti. A Gyűrű lassan még Frodó lelkét is kikezdi. De a folyamat akadozó és műíves. Ahogy rándított fejjel förmed Samura: "Mit tudsz te?!", ahogy álmélkodva odanyújtja a sárkánynak a Gyűrűt, ahogy Samura támad, nem szúrva le, csak rávicsorog karddal... Ez ugyanaz a megjátszott, rángatózó műdüh, amit Hayden Christensen mutatott föl Anakin Sykwalkerként.

Mikor Gollam visszahívja a "tiltott tótól" (Mitől tiltott azonkívül, hogy a könyvben úgy írták le?), olyan arcot vág, mintha tudná, és akarná, hogy becsapja őt. Hogy Faramir ki akarja használni őket. De nemcsak nem számít erre Frodó - pedig kellene - hanem hagyja, hogy Gollam azt higgye: elárulta őt. "Gazdám!" Ezen a ponton én leírtam a srácot! Miért érdekelne ilyen szcénák után, ha a küldetése sikere az életébe kerülne? 

A Csata

Théoden valódi, karizmatikus királynak bizonyul, miután Sarumán szolgája eltakarodott. Döntései megalapozottak. Nem akar rögtön megütközni a közelgő ellenséggel, hanem elmenekíti a környék lakosságát a Helm-szurdok felé. Sarumán farkasai megtámadják őket, de végül sikerrel ütköznek meg velük.
A király és Aragorn között feszültség támad, miután megérkeznek a várba, és a csata hevére van szükség, hogy ez rendeződjön. Mindkettejük álláspontja érthető: Théoden nem hiszi, hogy más területek időben felmérnék a veszély nagyságát, és segédhadat küldenének. Aragorn viszont tudja: 10000-es sereggel nem bírnak el sokáig, márcsak a harci morál ingatag mivolta miatt sem.

A végső ütközet a film teljes 2. felét kiteszi. Az előkészületekből is mutat részleteket (pl. mikor kardot osztanak). A hadrafogható férfiak többsége vagy túl fiatal, vagy túl öreg: sokan nem is értenek a fegyverforgatáshoz. Maga a küzdelem nemcsak remek látványorgia: a sok lándzsa, páncél és embertömegek összezördülése. De a dolognak van menete is. Tetszik, hogy egy jelentéktelennek tűnő szegmensét berobbantva omlik le a várfal egy darabja. Az utómunkálatokon 350 technikus dolgozott, és Oscar-ral díjazták az effekteket: ezek közül a kedvencem a járkáló fa-pásztor, Szilszakáll kinézete volt.
Ahogy a küzdelem eldől, mikor Gandalf és a felmentő sereg megérkezik, az bevallom, azóta sem világos a számomra Felteszem, hogy egy uruk-hai vagy egy rohír harcértéke nagyobb, mint egy egyszerű embernek. De nem világos, mitől álltak rá a rohírok a segítségnyújtásra? Nem a külön LOTR-szabályszerűségek mennyisége zavar. Ezek között nincs egyensúly: van amit futólag, mást még annyira se említenek. Peter Jackson a rajongókat és a látványtrükkökre utazó nézőket szolgálja ki, és ennek bizony a "kívülállók" isszák meg a levét.

Tudom, a Gyűrűk Ura-rajongók szemében szentségtörést követek el, mert nem a tömeget visszhangzom - pedig volt már rá példa. Ez a movie semmi extrát nem nyújtott nekem, bár az atmoszférája a 2. félidőben egészen lelkesítő a csata miatt. De a szerkezete lezáratlan, személyiségrajzai fakók, a mondanivaló elcsépelt, és az emberek szinte csak harcközelben viselkednek természetes módon. Nem tudott érdeklődést kiváltani belőlem ezeknek az embereknek a sorsa.