Vadászat

Bármit is akartak kifejezni alkotói a Hunt révén, csak a semmilyenség tekergő kákáját tudták kinevelni belőle. Sem mint állítólagos politikai szatíra, sem mint horrorvígjáték nem áll meg a lábán egy percre sem, csak az ember türelmét kezdi ki, mennyire nincs sztorija, humora vagy szereplői. Akad ugyan egy-két okoska fricskája az elején az ilyen civilekre-állatként-vadászós horrorok kliséiről, de ezek hamar kifogynak, s onnéttól nincs tüzelőanyag, hogy a film eljusson az agyament kis végkifejletéig.

12 elkábított „fehér-szemét” egy kisváros melletti erdőségnél találja magát: ők pár szórakozni vágyó elitista leendő-leölendő prédái. Egyikük, Crystal rájön, hogy vadászaik bármilyen átlagcivilnek kiadhatják magukat, a megtévesztés és a móka kedvéért, és a buli szervezője, Athena nyomába ered.

Piros pontot is találtam azért a sok fekete között. Nem volna rossz húzás az, ahogy a vadászat kezdetén ál-főhősök adogatják egymásnak a kilincset. Rendre azt várjuk, hogy majd most jön a főszereplő, aki a sok áldozatjelölt közül megússza a halálos játszmát, erre kidől a sorból, és kapaszkodhatunk másik szereplőbe. A halálnemek is közt is előfordul pár, a maga módján frappánsnak mondható kampec (pl. egy nő még azután is bír reklamálni, hogy átnyársalta egy gödörben a karó). 

Crystal se nagy szám karakterként: azontúl, hogy a film most őt nevezte ki „tökös főhősnek”, igazából csak a hidegfejűsége az, ami még úgy imponált nekem. A nő, akit végülis elkísérünk, tojik az erkölcsi rágódásra: sem a szadista játék okait nem keresi, sem az igazolást a saját tetteire. Mihelyt átlát a boltosnak álcázott vadászpáron az elején, leteszi a voksot a kíméletlenség mellett, tudva, hogy csak a vadászai vadászaként lehet itt túlélő. 

De ezt leszámítva totál érdektelen mindaz, ami elhangzik és történik körülötte! Akármilyen szellemesnek hitték a forgatókönyvírók a művüket, pont az ellenkezőjét hozták össze: a vég nélküli unalom és a lohasztó érdektelenség kutyulékát. A karikatúra szereplőknek üresen is sikerül szánalmasnak lenniük, a történet meg egy nem létező placebo, 1 ép gondolatsor nélkül. Némelyik jeleneten én a homlokomat fogtam, akkora sótlan baromság, pl. a prológus a véletlenül túl korán fölébredt utas leölésével, a nagy végső cicaharc, vagy a legvége, ahol Crystal győztesen elfurikáztatja magát Athena magángépén.

A Vadászat nekem olyasféle benyomást keltett, mintha valami útszéli kezdő filmes Tarantinót próbálná majmolni: a sok üresjárat, szócséplés meg véres kinyiffanás végül egy nagy, süket zagvvasággá állt össze. Még a poénosság terén is belefejel a betonba, nemhogy abban, hogy holmi csípős aktuálpolitikai rejtjelezést össze tudjon ütni.

Ez egy rakás szemét, így simán. 

Ösztön

Mesterműtől kliséhalmazig a skála minden fokát bejárta az éterben az Ösztön: egy ’99-es filmről se leltem még ekkora véleménykülönbségre az Interneten. A magam 1 fős véleményén belül is összekülönböztek a benyomások róla: betaláltak nálam egyes okfejtései a vénebbik főszereplő száján és sorsán keresztül, máskor meg azt kívántam, bár ne futna ki olyan erőtlen, számszerű, sőt idillizált irányba a története.

Ethan Powell volt természettudóst lecsukták két vadőr meggyilkolásáért, ám a ruandai kormány végül kiadja őt az Egyesült Államoknak. Az elnémult elvadult férfiban ideális alanyt lát Theo Caulder sztárpszichológus: a róla írt könyv jókorát lendíthet szakmai pályáján. Powell lassan meg is nyílik neki, de közben egy kijózanítóan őszinte életlátást oszt meg Theo-val, amit csakis a komfortzóna feladásával lehet valóban befogadni.

Talán a jó szó, ami összegezné az Ösztön foghíjait, az az „esetlen”. Komoly hangú lélektani dráma akar lenni, csak ahhoz nem elég érett. Nyers civilizációkritikája – amivel könnyű azonosulni – akár megragadó is lehetne, ha kevésbé nyilvánvaló körülményekből érlelnék ki, és nem olyan tanmese-stílusban rágnák elő nekünk. Gyakorta érezni beállításszagúnak, mesterkéltnek a szituációkat, kezdve rögtön az alapsémával: az állatokért erőszakkal küzdő számkivetett az önhitt civilizátor agyturkász ellen. Mikor Theo reklamál a „szokatlan terápiás környezet” miatt, professzora így felel: „Akkor maga se legyen szokványos!” Ezt mondom én a filmnek.

Nem a téma lerágottsága zavart, ezért nem érdekelt az se, melyik jelenet honnét lehet ismerős (bár arról, ahogy Theo kitárt karral áll az esőben, ordít A remény rabjai). De a filmet áthatja egyfajta közhelyes szentimentalitás, ami hamar lepuhítja, sőt kimondottan gyermeteggé teszi néhol az Ösztönt. Túl átlátszó a körítés: a pszichológiai elemek, pl. ez a tekintélyuralmi rendszer a káró ász kiosztásával, sutának érződnek – az meg már rémesen együgyű, ahogy Theo humánus felindulásból „eltörli” a kártyákat. Értem, hogy az eszmecserék Ethan-nel őt is egy picit tökösebb valakivé formálták, de ez nekem inkább zavarba ejtően festett, mintsem ösztönzően. 

Az igazi káró ász itt Anthony Hopkins alakítása: tekintetéből sugárzik az űzött vadság, a "fosztogató" kultúránk iránti mély megvetés. Cuba Gooding Jr. Theo-ját Ethan éppoly sekélyes nagyokosnak látja, mint a többi városit, akik csak a külső szociális normákat látják, de az eltérőt kapásból megbélyegzik. "Én maga voltam." Ezért is ébreszt elégtételt a film talán leghíresebb jelenete, ahol a konzulensét elnémítva kényszeríti őt, hogy leírja, mit is vett el tőle az imént. „Megleckéztetett.”

Öklös médiabírálatot hozhattak volna ki abból, ahogy Theo tekintett Powell-re. Íme: a családos tudós, ki a gorillák között élt, egy erőszakos szökevénnyé vadult el! „NEM lettem gorillává!” Aligha tennék egyből hozzá a lapok és híradók, hogy egy teljes értékű (állat)közösség bizalmát érdemelte ki a vadonban, túllépve előítéletein, védve társait, mikor a modern világ nem védte volna. Úgy éreztem, ez az ötlet parlagon hever, pedig prímán tükrözi, ahogy a fősodratú média torzítja, a puszta frázisokra kondicionálja az emberek észjárását. Így viszont ez csak Theo mentális startvonala maradt, ahonnét új páciense fölrázhatja őt. „Falra mászom magától.”

A meghatónak szánt zárást is papírízűnek találom: Powell persze, hogy el kell szúrja esélyét a törvényes kijutásra – miután végre beszélhetett a lányával –, és szökése vissza a dzsungelba a nagy happy end. „Igaza volt: a szabadság nem álom. Ott van, az általunk húzott kerítések túlsó oldalán.” Jól hangzik; vissza is utal a korábban látott rabmajomra, aki „feladta”, nyitott ketrecből se akart többé szökni. De 2 óra filozofálás után a szabad élet mibenlétéről ez sovány, sőt önellentmondó finish. Theo fejlődése, hogy megtanult kilépni a hamis biztonságérzetéből, de Powell maradt, aki az elején volt, egy az egyben. 

Az Ösztön számomra Anthony Hopkins Medicine Man-je: egy markáns őserdei öregúr rágódása, hogy a "civilizációnk" máig csak uralni, birtokolni, kisajtolni törekszik a természetet. Lényege ma is van olyan aktuális, mint két évtizede: a "szabadság" és "közösség" nem egyetlen sémát jelentenek, amit kötelezően rá kell húzni mindenre és mindenkire. De az okos gondolatok az elcsépeltségig föl vannak hígítva; a szereplők szavai és tettei is valahogy olyan szokványos, triviális helyre futnak ki végül.

Ha jó filmnek nem is, de egy közepesnek azért nyugodt szívvel tudom nevezni.

Bloodshot

Köztudottan most a csapból is a koronavírus folyik; a Kínából kiindult járvány az élet valamennyi területét - így a szórakoztatóipart is - lefékezi szerte a nyugati világban. Én csak annyi fűznék a témához, hogy arra számítok: a tavasz nagyobbik fele biztosan rámegy, hogy a kór kitombolja magát, és pl. a kispadra küldött filmszínházak is újra kinyithassanak. 

Elcsépelt jókívánságként még annyit: vészeljük át épen, és tanuljunk belőle...! 

Monoton salak a Bloodshot. A baltaarcú Vin Diesel a Valiant-kiadó képregényének világában próbálta szélesíteni repertoárját idén, ami viszont aligha jött össze neki. Ehelyett egy elbaltázott, gyors feledésre ítélt projekt frontarca lett, ami sima folytatást sem érdemel, nemhogy netán egy újabb sokrészes moziverzumot.

Ray Garrison kommandós, akit minden bevetés után hazavár csinos felesége, ám az egyik bevetése után elrabolják, majd kivégzik a párt. Ekkor Garrison-t egy nanotech-zseni, Dr. Emil Harting feltámasztja, mint biokiborgot: ezentúl a vérében keringő „nanit” gépsejtek bármilyen sérülését azonnal kijavítják, ami gyakorlatilag sebezhetetlenné teszi őt. Emlékeit azonban manipulálják, így minden egyes bevetéskor valaki más lesz az, akit neje gyilkosaként levadászik. Sikerül-e a cégtulajdonként kezelt katonának kitörnie az ördögi körből…?

Hát szó mi szó: ettől csupaszabb, gépiesebb, CGI-től ázottabb képregényfilmet már régen láttam! Fölhozhatnám az alapötletén jól látszódó Robotzsaru-párhuzamot, de az is inkább dicséret volna neki. A látványvilág kiborítóan ingerszegény, a karakterek hús-és-fém bábuk, maga a sztori pedig steril akció és infó-blabla törmeléke, egy mérföldekre kiszúrható csavar köré szétszórva. 

Még a műfaj leghírhedtebb darabjai is legalább jellegzetesen szoktak rosszak lenni: pl. mert csiricsáré a látvány (Batman & Robin, Maszk fia), ripacsok a szereplők (ugyanezek, Tank Girl), kínosan röhejes a dráma (a 3. Superman és Spiderman), vagy mert következetlen a tónus (Penge Szentháromság, Öngyilkos Osztag). 

A Bloodshot egyszerűen sivár, személytelen. A cselekmény ezerszer ellőtt kliséket váltogat, de a fakezű vágás és az élettelen dramaturgia miatt úgy tűnik, mintha a készítők oda se figyeltek volna a saját munkájukra. Elidegenítően üres és semmitmondó az egész, képtelenség a nézőnek beleélnie magát, mikor mi történik a szereplőkkel, körülöttük, vagy éppenséggel bennük: 

1. van itt egy öntelt, kigyúrt, T-3000-szerű buldózer, akinek főhős létére még gondolkodnia sem nagyon kell, csak nyomulnia - pl. szó szerint elég a Netre kapcsolnia agyát, hogy pár perc múlva már tudjon repülőgépet vezetni! -;
2. egy vérgyenge "őrült tudós-cégvezető"-sztereotípia, aki folyton sajnálkozó képpel papol az embereinek, mint valami dühös tanár;
3. a nem is olyan halott (ex-)feleség egy sekélyes szöszi cicababa, akihez a "nagy csavar" kapcsolódik - bár a rendezése ennek is olyan, mintha csak egy kivágott átvezető jelenet volna;
4. a tipikus edzett profi hölgymunkatárs, aki a fellázadt főhős mellé áll; 
5. és az égvilágon semmi érzelmi-lelki kötőanyag bármilyen párkombináció között.

Ennyit hagyott hátra bennem a Bloodshot: szürke, gyér, unott, dopaminsejtek ölésére alkalmas kukabérlő. Egyetlen okból hívták életre, hogy aztán sebesen kimúljon: a Marvel fénykora tavaly befejeződött, így most aztán lehet hódítani a képregénymozik átmenetileg kiürült porondján (amíg a DC-nek nem sikerül végre talpra állni).

Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása)

A Joker tavalyi bombasikere igazolta a Warner jelen taktikáját, hogy a ligaépítősdi helyett szólófilmekkel vessék meg újra a lábukat a képregénymozik piacán. Így tudta az immár producer–színésznő Margot Robbie kiharcolni, hogy önálló műben, (egy másik) Joker nélkül futhasson be Harley Quinn, akit legtöbbünk a rosszemlékű Öngyilkos Osztag fő pozitívumaként méltatott. Ám a fenenagy emancipáció végül szárnyak helyett egy nagy kősziklát rak a majd' 30 éves ikon hátára. 

A holdkóros Harleen Quinzel "Mr. J." barátnőjeként érinthetetlennek számított. De ahogy híre megy, hogy a lány végképp lelécelt a zöld hajú bűnözőtől, egyre többen veszik üldözőbe olyanok, akikkel a múltban szemétkedett. Ráadásul rövidesen egy csóró zsebtolvajt, Cassandrát kell majd pesztrálnia: maga Roman Sionis, a törtető gengszterfőnök akarja kinyírni őket egy egyedülálló gyémánt okán. 

Remélem, a felszínes, feminista ürügyfilmek divatja már sorvadófélben van az Álomgyár vidékén. A Ragadozó Madarak úgy állítja magát be, mintha egy Deadpool-szerű kikacsintós, szabados akcióvígjáték volna a szürke városi környezetben. Ami így tükrözné a főszereplője kaotikus, mindent poénra vevő egyéniségét is. 

Köntöse alatt viszont egy fárasztóan nem vicces, zeneklip-szerű vásári bazár lett, mely a csapongásai ellenére érződik totál fantáziátlannak. Az egész produkció mintha egy részegen tákolt kifutó lett volna Margot Robbie-nak, amin százféle pózban parádézhat, miközben a többi szereplővel egy felszínes ideálképet reklámoz: 

Seggeket szétrúgó kemény csajok
vs.
Nőtipró tetű férfiak világa
!!!

Ha ez Harley saját, "Joker utáni" története akart lenni... akkor miért nem erről szól a film? Quinn alapbaja, hogy magára maradt az amúgy teljesen jellegtelen Gotham-ben, védőkezek nélkül, így új élete nemcsak bizonytalan, de fenyegetett is. Ezt a konfliktust szó szerint kirepítik az ablakon, és úgy tesznek, mintha megoldódna, csak mert a végére kínkeservvel összeterelték a teljes hölgykart, és a főgonosz leköszönt. Ez nem egy személyes történet, és magának Harley-nak nem adtak igazi lelket, a csiricsáré ruhái meg az ál-stílusos manírok mellé. 

Ehelyett betolják egy unalmas ékszerhajsza-sablon közepébe, egy csomó színtelen, savanyú nőalak mellé, akikről üvölt a kémiahiány. Cassandra, a Fekete Maszknak melózó Fekete Kanári, a fickót üldöző Montoya nyomozó, vagy a kiirtott családú asszaszin Vadász se többek, mint egy-egy járkáló-bunyózó névtábla. A készítők erőn felül próbáltak minden szimpátiapontot a szebbik nemnek juttatni, de csak a megjátszottság süt az egészről. 


Robbie játéka éppoly lelkes, mint évekkel ezelőtt a Suicide Squad-ban, és ettől még fájóbb, hogy a rendezés és forgatókönyv se viccessé, se kedvelhetővé nem tudják tenni őt. Az életvidám nő itt egy önveszélyes, idétlen hóka szájalógép, aki szinte minden mondatával és gesztusával csak idegesíti az embert. 

És rájöttem: nem pusztán "ízlés dolga", hogy ezúttal mégcsak jópofának se találtam őt. Mint sok rossz vígjátékban, a főszereplő alig figyel vagy gondol bármire maga körül a világból - beleértve a nyílt életveszélyt is -, máskor meg túlpörög a semmin. Még újdonsült szövetségét a többi lánnyal is sutba dobja a végén, mikor elhajt tőlük, pedig Roman bukása után éppolyan stagnáló, céltábla élete van, mint eddig. "Nem csoda, hogy mindenki utál." Ez nem vagány humor, ez debilség - és ezzel van tele a film. 

Ewan McGregor a nőgyűlölet tökéletes reklámarca Roman Sionis, alias Fekete Álarc szerepében. Egy eleve sok toldozásra szoruló képregénygonoszt itt egyszerűen szemeteskukaként használtak, beledobálva annyi taszító vonást és személyiségzavart, ami már funkcióképtelenné teszi. 

Vígjáték vagy sem: képtelen voltam ezt a háborodott, ordítozó vadbarmot erőskezű maffiavezérként látni, aki minden indulatkitörése mellett is felmutat azért tekintélyt és szervezőkészséget. E téren szegény egy szinten ragadt Jared Leto vízízű Jokerével.

Mintha egy kettéágazás két sarokpontját láttam volna: a Leto nélküli Joker a felhők közé, a Leto nélküli Harley Quinn pedig a mély árokba vezetett. A Ragadozó Madarak egy borzasztó rosszul megírt fércmunka: tompa, agypusztítóan sekélyes, nem egyszer szexista cirkusz, ami két ikonikus DC-antagonistát pazarolt el egyszerre.


A Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása)... egy 1/5-ös tetkót kap tőlem a homlokára.

A láthatatlan ember (2020)

Megint a XIX. század végéről vettek elő egy regényalakot, hogy új köntösbe csomagolják: H. G. Wells hírhedt láthatatlan embere idén pszichothriller és horror elegyeként tér vissza a nagyvászonra, és szerencsére nem minden ihlet nélkül. Jeleskedik a félelmetes hangulat létrehozásában, és fájóan eszünkbe vési a lelki terror játékának természetét: ha egy vadász megfoghatatlan, sose hagy látható jelet maga után, akkor a préda tudja, hogy védtelen ellene, - ami csak további előny a vadásznak. 

Cecilia Kass a nyitányban kiszökik az optikus Adrian Griffin laborként is szolgáló luxusházából. A férfi egy okos, de erőszakos zsarnok, aki fogolyként tartja őt ott. Miután bátyja révén megrendezte saját öngyilkosságát, és látszólag mindent exére hagyott, őt és közeli ismerőseit különös történések kezdik veszélyeztetni. A nő érzi, hogy Adrian műveli ezt velük, de hogyan bizonyítsa be, ha a férfi a világ szerint már nem is létezik...?

Vegyessaláta nálam a Fűrész írójának új munkája. Leigh Whannell rendező többféle módon és perspektívából próbálja a félelem légkörét létrehozni, és ez a film első felében össze is jön neki. Cecilia bőrében az idegőrlő kiszolgáltatottság válik tapinthatóvá, a hús-vér „kísértet” szemén át pedig a csendes vadászat izgalma, a hatalom finom gyakorlása az áldozat felett fejeződik ki remekül. Rémlik egy étel-odaégetős rész, ahol a mozdulatlan kamerabeállítás a Paranormal Activity-re emlékeztetett. Mégha nem is rondítanának bele egyszeri bakik a logikába (pl. az elején a vacakolás a kutyával, vagy a rajzfilm-szerű torokvágás az étteremben), akkor se hiányzott volna sok itt egy jó kis modern rémmeséhez.

Negatív irányba maga a „gonosz terv” húzta le nekem A láthatatlan embert. Túl nyakatekert és elnagyolt, annyira, amit a körülmények már nem mentenek ki. Van egy észrevétlenné tevő science-fiction-ruha, amit se a zsaruk, se a nő sem fedeznek föl, csak mikor már javában megy a terrorizálás. Van egy ügyvéd bátyó, Tom, aki jogilag és személyesen is bűnsegédje a birtoklásvágyó, tudományos áttörést elért tudós testvérének. Miben is? Hogy lelkileg tönkre tegyenek egy átlagos nőt, hogy az kihordja Adrian gyerekét, hogy örökre a magánrabszolgájaként éljen. 

Hihető vagy hatásvadász?

Félre tudom lökni a szkepticizmust egy „ördögien ravasz” terv iránt, de nem ennyire! Whannell mintha nem is akarna hihető motivációkkal vagy mondjuk jellemrajzokkal szöszmötölni; a karakterek jobbára forgatókönyvi eszközök. A láthatatlan hóhér egy személyiségtelen "okosdémon", amit olybá tűnik, nyűg lett volna még emberivé is szabni. A rendező a fő árnyalak eredetét és sebezhetőségét is feláldozza azért, hogy ezzel is rémisztőbbé tegye őt (ahogy pl. Tim Burton a ’89-es Batman-nél). Minden vonás, ami a főgonoszt képessé tenné, hogy ilyen tökéletesen végrehajtsa őrült tervét (kitartás, időzítés, intelligencia, érzék az emberi pszichéhez, etc.), az utólag van rámagyarázva.

Elisabeth Moss prímán kifejezi egy szerencsétlen nő megviseltségét, akit egy elmés őrült mind jobban megfoszt a szabad életétől. A babrálás a gyógyszerekkel, a befeketítés előbb Emily előtt egy hamis üzivel, majd a hatóságok előtt Emily halálával: akár a préda bekerítése. Látszik, hogy próbálták személyesebbé tenni a kapcsot a szereplők között, és valamilyen szinten sajnáltam is, hogy egy tetű fivérpár így tönkretette a nővérpár életét. De ezt nem a film félelemlégköre váltotta ki belőlem, és nem is egy megkedvelt érdekes karakter féltése. Erről ugyan nem Moss tehet, de a figurája igencsak feledhető maradt - még az itteni láthatatlan emberhez képest is. 

A Láthatatlan Ember 2020-as kiadása ügyesen rendezett, viszont nagyzoló történetű mű, nem kevés hézaggal. Rettenetet képes ugyan előállítani, de amint a fordulatokra vagy a reakciókra kerülne a sor, belegubancolódik egy bűnügybe, ami az itt látott módon már-már kivitelezhetetlen volna. Egy őrült tudós hű ügyvéd-testvére még nem magyarázat mindarra, amit itt a rémségnek lehetősége van keresztülvinni, mintha az egész egy Scooby-Doo-epizód volna.

Középmezőny.