Vadászat

Bármit is akartak kifejezni alkotói a Hunt révén, csak a semmilyenség tekergő kákáját tudták kinevelni belőle. Sem mint állítólagos politikai szatíra, sem mint horrorvígjáték nem áll meg a lábán egy percre sem, csak az ember türelmét kezdi ki, mennyire nincs sztorija, humora vagy szereplői. Akad ugyan egy-két okoska fricskája az elején az ilyen civilekre-állatként-vadászós horrorok kliséiről, de ezek hamar kifogynak, s onnéttól nincs tüzelőanyag, hogy a film eljusson az agyament kis végkifejletéig.

12 elkábított „fehér-szemét” egy kisváros melletti erdőségnél találja magát: ők pár szórakozni vágyó elitista leendő-leölendő prédái. Egyikük, Crystal rájön, hogy vadászaik bármilyen átlagcivilnek kiadhatják magukat, a megtévesztés és a móka kedvéért, és a buli szervezője, Athena nyomába ered.

Piros pontot is találtam azért a sok fekete között. Nem volna rossz húzás az, ahogy a vadászat kezdetén ál-főhősök adogatják egymásnak a kilincset. Rendre azt várjuk, hogy majd most jön a főszereplő, aki a sok áldozatjelölt közül megússza a halálos játszmát, erre kidől a sorból, és kapaszkodhatunk másik szereplőbe. A halálnemek is közt is előfordul pár, a maga módján frappánsnak mondható kampec (pl. egy nő még azután is bír reklamálni, hogy átnyársalta egy gödörben a karó). 

Crystal se nagy szám karakterként: azontúl, hogy a film most őt nevezte ki „tökös főhősnek”, igazából csak a hidegfejűsége az, ami még úgy imponált nekem. A nő, akit végülis elkísérünk, tojik az erkölcsi rágódásra: sem a szadista játék okait nem keresi, sem az igazolást a saját tetteire. Mihelyt átlát a boltosnak álcázott vadászpáron az elején, leteszi a voksot a kíméletlenség mellett, tudva, hogy csak a vadászai vadászaként lehet itt túlélő. 

De ezt leszámítva totál érdektelen mindaz, ami elhangzik és történik körülötte! Akármilyen szellemesnek hitték a forgatókönyvírók a művüket, pont az ellenkezőjét hozták össze: a vég nélküli unalom és a lohasztó érdektelenség kutyulékát. A karikatúra szereplőknek üresen is sikerül szánalmasnak lenniük, a történet meg egy nem létező placebo, 1 ép gondolatsor nélkül. Némelyik jeleneten én a homlokomat fogtam, akkora sótlan baromság, pl. a prológus a véletlenül túl korán fölébredt utas leölésével, a nagy végső cicaharc, vagy a legvége, ahol Crystal győztesen elfurikáztatja magát Athena magángépén.

A Vadászat nekem olyasféle benyomást keltett, mintha valami útszéli kezdő filmes Tarantinót próbálná majmolni: a sok üresjárat, szócséplés meg véres kinyiffanás végül egy nagy, süket zagvvasággá állt össze. Még a poénosság terén is belefejel a betonba, nemhogy abban, hogy holmi csípős aktuálpolitikai rejtjelezést össze tudjon ütni.

Ez egy rakás szemét, így simán.