A láthatatlan ember (2020)

Megint a XIX. század végéről vettek elő egy regényalakot, hogy új köntösbe csomagolják: H. G. Wells hírhedt láthatatlan embere idén pszichothriller és horror elegyeként tér vissza a nagyvászonra, és szerencsére nem minden ihlet nélkül. Jeleskedik a félelmetes hangulat létrehozásában, és fájóan eszünkbe vési a lelki terror játékának természetét: ha egy vadász megfoghatatlan, sose hagy látható jelet maga után, akkor a préda tudja, hogy védtelen ellene, - ami csak további előny a vadásznak. 

Cecilia Kass a nyitányban kiszökik az optikus Adrian Griffin laborként is szolgáló luxusházából. A férfi egy okos, de erőszakos zsarnok, aki fogolyként tartja őt ott. Miután bátyja révén megrendezte saját öngyilkosságát, és látszólag mindent exére hagyott, őt és közeli ismerőseit különös történések kezdik veszélyeztetni. A nő érzi, hogy Adrian műveli ezt velük, de hogyan bizonyítsa be, ha a férfi a világ szerint már nem is létezik...?

Vegyessaláta nálam a Fűrész írójának új munkája. Leigh Whannell rendező többféle módon és perspektívából próbálja a félelem légkörét létrehozni, és ez a film első felében össze is jön neki. Cecilia bőrében az idegőrlő kiszolgáltatottság válik tapinthatóvá, a hús-vér „kísértet” szemén át pedig a csendes vadászat izgalma, a hatalom finom gyakorlása az áldozat felett fejeződik ki remekül. Rémlik egy étel-odaégetős rész, ahol a mozdulatlan kamerabeállítás a Paranormal Activity-re emlékeztetett. Mégha nem is rondítanának bele egyszeri bakik a logikába (pl. az elején a vacakolás a kutyával, vagy a rajzfilm-szerű torokvágás az étteremben), akkor se hiányzott volna sok itt egy jó kis modern rémmeséhez.

Negatív irányba maga a „gonosz terv” húzta le nekem A láthatatlan embert. Túl nyakatekert és elnagyolt, annyira, amit a körülmények már nem mentenek ki. Van egy észrevétlenné tevő science-fiction-ruha, amit se a zsaruk, se a nő sem fedeznek föl, csak mikor már javában megy a terrorizálás. Van egy ügyvéd bátyó, Tom, aki jogilag és személyesen is bűnsegédje a birtoklásvágyó, tudományos áttörést elért tudós testvérének. Miben is? Hogy lelkileg tönkre tegyenek egy átlagos nőt, hogy az kihordja Adrian gyerekét, hogy örökre a magánrabszolgájaként éljen. 

Hihető vagy hatásvadász?

Félre tudom lökni a szkepticizmust egy „ördögien ravasz” terv iránt, de nem ennyire! Whannell mintha nem is akarna hihető motivációkkal vagy mondjuk jellemrajzokkal szöszmötölni; a karakterek jobbára forgatókönyvi eszközök. A láthatatlan hóhér egy személyiségtelen "okosdémon", amit olybá tűnik, nyűg lett volna még emberivé is szabni. A rendező a fő árnyalak eredetét és sebezhetőségét is feláldozza azért, hogy ezzel is rémisztőbbé tegye őt (ahogy pl. Tim Burton a ’89-es Batman-nél). Minden vonás, ami a főgonoszt képessé tenné, hogy ilyen tökéletesen végrehajtsa őrült tervét (kitartás, időzítés, intelligencia, érzék az emberi pszichéhez, etc.), az utólag van rámagyarázva.

Elisabeth Moss prímán kifejezi egy szerencsétlen nő megviseltségét, akit egy elmés őrült mind jobban megfoszt a szabad életétől. A babrálás a gyógyszerekkel, a befeketítés előbb Emily előtt egy hamis üzivel, majd a hatóságok előtt Emily halálával: akár a préda bekerítése. Látszik, hogy próbálták személyesebbé tenni a kapcsot a szereplők között, és valamilyen szinten sajnáltam is, hogy egy tetű fivérpár így tönkretette a nővérpár életét. De ezt nem a film félelemlégköre váltotta ki belőlem, és nem is egy megkedvelt érdekes karakter féltése. Erről ugyan nem Moss tehet, de a figurája igencsak feledhető maradt - még az itteni láthatatlan emberhez képest is. 

A Láthatatlan Ember 2020-as kiadása ügyesen rendezett, viszont nagyzoló történetű mű, nem kevés hézaggal. Rettenetet képes ugyan előállítani, de amint a fordulatokra vagy a reakciókra kerülne a sor, belegubancolódik egy bűnügybe, ami az itt látott módon már-már kivitelezhetetlen volna. Egy őrült tudós hű ügyvéd-testvére még nem magyarázat mindarra, amit itt a rémségnek lehetősége van keresztülvinni, mintha az egész egy Scooby-Doo-epizód volna.

Középmezőny.

A Konyha (A bűn királynői)

Három gengszterfeleség besokall tőle, hogy nem kapnak érdemi pénzsegélyt a new york-i ír maffiától, miután férjeiket lecsukták. Bezzeg mikor ők szedik be a védelmi pénzt, a sikerük és térnyerésük felbőszíti a régimódi bűncsaládot és konkurenseiket is…!

Nem hinném, hogy Andrea Berloff nagyon el lenne keseredve amiatt, hogy első rendezését ilyen rosszul fogadták a kritikusok és a nézők is. Ugyanis az évtized feminista divathullámáig visszakövethető, hogy miért is tűnhet olyan erőtlennek, felszínesnek és identitászavarosnak A bűn királynői. Átgondolt sztori, éles dramaturgia, új fogás a gengszterkarrier témáján, árnyalt jellemrajzok, érzékkel irányított színészi munka, hihető bűnhierarchia és benne való érvényesülési út, röviden: a szerzői elhivatottság minden jele hiányzik róla. Nem tudja beszúrni a pont jó arányt, ahol egyszerre lehet lazán szórakoztató és súlyozottan drámai.  

A vágószobában rekedhettek kulcspillanatok, mert a trió befutása, tündöklése és bukása mind olyan puhítottan vannak bemutatva. Az asszonyok először folyton csak nyelnek a környezetük lenézése miatt, aztán egy saját ötletük úgy beválik, hogy az valahogy egekig repíti szerencsecsillagukat, majd vissza a föld mélyébe, miután elszálltak az új hatalmuktól. Olyan természetesnek veszi az írás ezt a bevetett sémát, mintha csak a sarki fűszereshez szereznének vásárlókat. Fogalmam sincs, milyen tudás, karizma vagy szervezőmunka révén lettek a feleségek hírhedt üzletasszonyok, akik ráadásul életveszélyes stiklik garmadáját ússzák meg úgy, hogy szinte az arcuk se rebben. Nem tud saját világot építeni a film.

Annak még látom értelmét, hogy a fellépésük határozott, de kevésbé rémiszt(get)ő, mint lúzer férjeiké volt, és ez bejön a helyi boltosoknak, kiskereskedőknek, etcetera. A zsigerből megfélemlítést felváltja az alapos utánajárás és „ügyintézés”, ezért veszik őket komolyan. Naná, hogy örülni fog a néző, ha Kathy, a gondokkal naponta birkózó anya, Ruby, a lenézett afroamcsi szépasszony és Claire, a folyton csak vert áldozat végre magukra találnak, és bizonyítanak! Ha tényleg csak ezt az eredményt védenék később is, hogy nem kell többet szűkölködniük és megaláztatásokat tűrni, akkor a szimpátia, és ami azt illeti, a logika is velük maradna.

De Berloff-nak mintha nem lenne részletes térkép a fejében, hogy innét merre menjen tovább: a könnyed krimis tanmesék felé, vagy a komor Keresztapás-Nagymenős stílusvonalra. Ezért lehet, hogy olyan súlytalanok a főbb fordulatok és közhelyesek a párbeszédek, felszínes tekintélyszózatokkal a tiszteletről. Fejükbe száll ugyan a hatalom, de nem pszichológiailag, csak agyilag (Claire simán megússza tahó férje lelövését); sosem kell belátniuk, hogy a hatalmi játszmáért talán túl sok vérrel fizetnek. Még a végén sem hajlandó a dramaturgia felelősségre vonni őket, mikor Claire-t meggyilkolták, Ruby és Kathy pedig farkasszemez egymással, míg unottan ki nem békülnek. Ha nincs is olyan tömény femináci reklámbeütése ennek, mint a Captain Marvel, Last Jedi vagy Ghostbusters ’16, attól még nagyon lagymatag gengszterfilm.

2/5-öt adok rá. Ha az eredeti cím „A konyha”, úgy az alkotás maga is egy nagy rumli, ahol elkél az alapos takarítás.

 NEXT: : 

„Maga nem figyel, igaz?

Ugyanazok a kérdések minden héten. 

Milyen az állása?

Van-e negatív gondolata?

MÁSOM SINCS, mint negatív gondolat.”

Mi

"Micsodák vagytok ti?"

"Amerikaiak."

Nem vonom kétségbe Jordan Peele tehetségét horrofilmesként, de nálam még várat magára az, hogy lenyűgözzön. Már első rendezése, a Tűnj el! sem tudott igazán magába rántani, de a hatásvadász című „Mi” végképp a kaldera mélye valódi rémület, vagy egyáltalán józan ész terén. Semmi jót nem kaptam ettől a portálok sokaságán magasztalt horrortól: olyan idegenes, formátlan, kontaktusképtelen pszeudo-mitológia adja az egész történetét, amit nemhogy élvezni vagy végigizgulni piszok nehéz, de a értelmezni is szükségtelenül komplikált.

E történet szerint a családos Adelaide Wilson traumát élt át kislánykorában: találkozott saját tükörképével egy vidámpark egyik sötét zugában. Végzete ismét utoléri, mikor egy nyaraláson őt és családját egy este saját hasonmásaik találnak meg és ejtenek túszul. Miután menekülőre fogják, bebizonyosodik, hogy az árnyak bármi áron meg akarják ölni nemcsak őket, de bárkit, aki a közelükben van.

M. Night Shyamalan is rendezhette volna ezt a filmet: a kómás színészi játékok, a banálisan elsült ijesztgetési technikák, az agyonbonyolítva is nonszensz magyarázatok a természetfölöttire mind-mind Shyamalan védjegyei. Nemhogy mint horror, de egyáltalán mint korhatáros mozgókép a Mi semmi konkrét értéket nem mutat föl, csak önhitten tobzódik a saját elvont, ál-művészi világában.

Ahogy képeket keresgéltem az íráshoz, bámultam, ahogy nem kevés Internet-kritikus a legkülönfélébb társadalmi üzeneteket rámagyarázza a film motívumaiba. Ezekből semmi nem tükröződik a tényleges történésekből. És még mielőtt valaki a tárba tenné azt az ezüstgolyót, miszerint „Ha te ezt nem érted, akkor veled van a baj, te vagy túl botor, hogy értsed!”: különbség van az egyéni értelmezés és a placeboeffektus között. Ezt a csapdát túl jól ismerem, és főleg az említett Shyamalan munkássága megedzett ellene! 

Ahhoz, hogy egy film belső mitológiája szó szerint véve is működjön, ahhoz világos, a józan logikával is összhangban mozgó szabályok kellenek, amiket ha tovább is épít az alkotó, az új elemek az alapok természetes kiterjesztésének hatnak. A Mi-ben minden újabb fordulat csak öncélú csűrés-csavarás, az új információkat útközben rántja elő az író a farzsebéből, és rengeteg a ködösítés – feltételezem megint a „horrorfilmes hangulat” megteremtése indokán.

Ezek után lelkifurdalás nélkül írhatom: képtelen voltam körvonalazni, mik ezek a tükörképemberek, honnan jönnek, hányan vannak, mi az eredetük. És ezen női vezérük, Red magyarázata se segített. Motivációjánál márcsak a hangja volt rosszabb: elismerem, ugyan nem eredeti nyelven láttam a filmet, de nem tudom elképzelni, hogy valaki miért beszél az a szuszogó, százéves nénihangon, mint ő! Rémület és sokkhatás helyett csak unalom és ingerültség kerülgeti a nem motívumbogarászós hajlamú nézőt, akinek így esélye sincs bárkihez vagy bármihez kötődnie.

Allegória az van dögivel (pl. a 11:11 szám), csak épp a ténylegesség szintjén nem funkcióképesek. Az önmagunk legrosszabb, démoni énjével való szembenézés párhuzama egyértelmű, és Adelaide kába érdektelensége az elején is több dologra utalhat: a mai ember passzivitására és közönyére a külvilág felé, az emberi kapcsolatok kiüresedésére, stb. Vidámkodó férje óvatos gúnyolódás az amerikai családmodell idillikus képén, és annak még talán érdekes is lehetett volna. 

Engem mégis inkább az foglalkoztatott: hogy a vérbe tudott ez a család egyáltalán összeállni? Egy sok évig katatón lány elvetette magát egy csupa-öröm hapsival, lett két gyerekük, és a férj szinte zsinóron hurcolássza őket, próbálva valahogy életet csiholni a családi életükbe. Újdonsült fehér barátaik pedig még náluk is satnyább figurák, akikben az a csúcspont - és ez nálam intő jel rossz horroroknál -, mikor lemészárolják őket a hasonmások.

Van egy porhintő csavar a végén, ami Adelaide közönyös viselkedését próbálja kimagyarázni az elejéről. A nő visszagondol rá, hogy valójában ő is egy hasonmásember, és az eredeti lány helyét vette át. Világos: gondolatébresztőnek szánt üzenet a személyes identitásról, hogy tényleg azok vagyunk-e, mint aminek gondoljuk magunkat. De mindez egy olyan filmben kapjuk túl későn, túl banálisan, ahol dőlicsélő alakok ollókkal felfegyverkezve (??) ejtenek túszul vagy öldösnek egész családokat. 

Egy olyan stabil tartópillérét nem találtam ennek a darabnak, amit értékkel tudnék felruházni - még akkor se, ha valaki kihámozza, mi minek elméletben az értelme. A szó szerintiség síkján egyetlen megragadó vagy tetszetős eleme sincs a Mi-nek, az önmagába zavarodó metaforadzsungel pedig csak a rendező erőlködését bizonyítja: mintha lett volna egy csomó jó és rossz ötlete, ami koherens egész helyett kavargó gőzfelhővé állt össze.

Biztos nem leszek népszerű ezzel a véleménnyel, de ha nem találok semmi erősséget egy filmben, az az én könyvemben gyengébb a gyengénél, azaz szörnyű.