A láthatatlan ember (2020)

Megint a XIX. század végéről vettek elő egy regényalakot, hogy új köntösbe csomagolják: H. G. Wells hírhedt láthatatlan embere idén pszichothriller és horror elegyeként tér vissza a nagyvászonra, és szerencsére nem minden ihlet nélkül. Jeleskedik a félelmetes hangulat létrehozásában, és fájóan eszünkbe vési a lelki terror játékának természetét: ha egy vadász megfoghatatlan, sose hagy látható jelet maga után, akkor a préda tudja, hogy védtelen ellene, - ami csak további előny a vadásznak. 

Cecilia Kass a nyitányban kiszökik az optikus Adrian Griffin laborként is szolgáló luxusházából. A férfi egy okos, de erőszakos zsarnok, aki fogolyként tartja őt ott. Miután bátyja révén megrendezte saját öngyilkosságát, és látszólag mindent exére hagyott, őt és közeli ismerőseit különös történések kezdik veszélyeztetni. A nő érzi, hogy Adrian műveli ezt velük, de hogyan bizonyítsa be, ha a férfi a világ szerint már nem is létezik...?

Vegyessaláta nálam a Fűrész írójának új munkája. Leigh Whannell rendező többféle módon és perspektívából próbálja a félelem légkörét létrehozni, és ez a film első felében össze is jön neki. Cecilia bőrében az idegőrlő kiszolgáltatottság válik tapinthatóvá, a hús-vér „kísértet” szemén át pedig a csendes vadászat izgalma, a hatalom finom gyakorlása az áldozat felett fejeződik ki remekül. Rémlik egy étel-odaégetős rész, ahol a mozdulatlan kamerabeállítás a Paranormal Activity-re emlékeztetett. Mégha nem is rondítanának bele egyszeri bakik a logikába (pl. az elején a vacakolás a kutyával, vagy a rajzfilm-szerű torokvágás az étteremben), akkor se hiányzott volna sok itt egy jó kis modern rémmeséhez.

Negatív irányba maga a „gonosz terv” húzta le nekem A láthatatlan embert. Túl nyakatekert és elnagyolt, annyira, amit a körülmények már nem mentenek ki. Van egy észrevétlenné tevő science-fiction-ruha, amit se a zsaruk, se a nő sem fedeznek föl, csak mikor már javában megy a terrorizálás. Van egy ügyvéd bátyó, Tom, aki jogilag és személyesen is bűnsegédje a birtoklásvágyó, tudományos áttörést elért tudós testvérének. Miben is? Hogy lelkileg tönkre tegyenek egy átlagos nőt, hogy az kihordja Adrian gyerekét, hogy örökre a magánrabszolgájaként éljen. 

Hihető vagy hatásvadász?

Félre tudom lökni a szkepticizmust egy „ördögien ravasz” terv iránt, de nem ennyire! Whannell mintha nem is akarna hihető motivációkkal vagy mondjuk jellemrajzokkal szöszmötölni; a karakterek jobbára forgatókönyvi eszközök. A láthatatlan hóhér egy személyiségtelen "okosdémon", amit olybá tűnik, nyűg lett volna még emberivé is szabni. A rendező a fő árnyalak eredetét és sebezhetőségét is feláldozza azért, hogy ezzel is rémisztőbbé tegye őt (ahogy pl. Tim Burton a ’89-es Batman-nél). Minden vonás, ami a főgonoszt képessé tenné, hogy ilyen tökéletesen végrehajtsa őrült tervét (kitartás, időzítés, intelligencia, érzék az emberi pszichéhez, etc.), az utólag van rámagyarázva.

Elisabeth Moss prímán kifejezi egy szerencsétlen nő megviseltségét, akit egy elmés őrült mind jobban megfoszt a szabad életétől. A babrálás a gyógyszerekkel, a befeketítés előbb Emily előtt egy hamis üzivel, majd a hatóságok előtt Emily halálával: akár a préda bekerítése. Látszik, hogy próbálták személyesebbé tenni a kapcsot a szereplők között, és valamilyen szinten sajnáltam is, hogy egy tetű fivérpár így tönkretette a nővérpár életét. De ezt nem a film félelemlégköre váltotta ki belőlem, és nem is egy megkedvelt érdekes karakter féltése. Erről ugyan nem Moss tehet, de a figurája igencsak feledhető maradt - még az itteni láthatatlan emberhez képest is. 

A Láthatatlan Ember 2020-as kiadása ügyesen rendezett, viszont nagyzoló történetű mű, nem kevés hézaggal. Rettenetet képes ugyan előállítani, de amint a fordulatokra vagy a reakciókra kerülne a sor, belegubancolódik egy bűnügybe, ami az itt látott módon már-már kivitelezhetetlen volna. Egy őrült tudós hű ügyvéd-testvére még nem magyarázat mindarra, amit itt a rémségnek lehetősége van keresztülvinni, mintha az egész egy Scooby-Doo-epizód volna.

Középmezőny.