Csillagok között

A Csillagok között (Interstellar) Christopher Nolan saját külön bejáratú űreposza - ugyanúgy, mint Alfonso Cuarónnak a Gravitáció, vagy akár Stanley Kubrick-nak a 2001: Űrodüsszeia. A project célja eleve az volt, hogy egy hasonló kaliberű emberiségdrámát hozzon létre, mint fél évszázaddal ezelőtt Kubrick. De annak a filmnek a rideg személytelensége nélkül, erős és személyes drámavonallal kiegészítve.



Számos képsora egyértelmű összecsengés a 2001-gyel,

• (pl. hangtalan jelenetek az űrhajó külső felületén, 
• egy gondolkodó robotkarakter,
• idegenek sejthető jelenléte a történet hátterében,
• a kapu, melyen átsodródva az utazó átlépi a dimenziókat),

de azért néhány merőben újszerű látványosságot is prezentál. Nyíltan tesz fel kérdéseket az ember mibenlétéről:

• Mi a szerepünk a világmindenségben?
• Mi lesz, ha "bölcsőnk", a Föld már nem tud gondoskodni rólunk? 
• Milyen riasztó titkok várnak ránk a végtelen messzeségben?
• Hogy nézhet ki az a nagy evolúciós lépés, ami a jövőben vár ránk?

Valamikor a XXI. században a Föld klímája mostohára fordult, élelmiszerkészletei kimerültek. A bolygó nagy része porvihar sújtotta terület, stagnál a technikai fejlődés, a gazdaság főleg farmereket foglalkoztat az agrár-termelés életben tartásához.
Cooper, a hajdani mérnök-pilóta egy rejtélyes szellemlény üzenetét fedezi föl lánya Murph szobájában. Az üzenetbe rejtett koordinátákat követve egy titkos NASA-bázisánál lyukadnak ki, ahol már szerveződik a fajunk megmentése, az idős Brand professzor segítségével. A terv az, hogy őt és néhány másik asztronautát elküldenek egy, a Szaturnusz melletti féregjárathoz, ahol átjuthatnak egy másik galaxisba. Ha ott sikerül csak 1 lakható bolygót találniuk, akkor az új otthont nyújthatna az emberiség számára - feltéve, hogy nem halunk éhen a visszaérkezésükig.

Oscar-vadásznak tűnhet, hogy éppen Nolan, akinek filmjeit gyakran nevezik modorosnak vagy távolságtartónak, eddigi leggrandiózusabb filmtervét szabta az eddigi legérzelemdúsabbra is egyben. Továbbra is realisztikusan törekszik ábrázolni mindent, amit beemel egy adott témakör kapcsán, ám most valahogy jobban hangsúlyozza az érzéseket, a sérülékenységet, a szeretteik iránti kötődést egy-egy emberben (ez az, amivel idén Wally Pfister Transzcendense nem tudott boldogulni). Cooper és lánya, Murph adják a mozi emocionális tengelyét, de a többiek is mind értelmes emberek, akikre állandó nyomás nehezedik: a misszió kilátástalansága vagy a nehezedő megélhetési viszonyok miatt itt a Földön.




A fő konfliktust a család és a nagyobb jó közötti ellentét adja. Cooper és Murph éles eszű, intelligens, mégis állhatatos természetű amerikaiak, akiknek a család mindennél fontosabb. És ettől olyan keserves az ügy. Mindketten felfogják, hogy Coopert valamiféle nem evilági lények jelölték ki erre a küldetésre, amiről szinte biztos, hogy soha nem tér vissza, de ami ugyanakkor az egész civilizáció fennmaradását biztosíthatja. Gyönyörűen szívfájdító az elválásuk jelenete; az egész lényük tiltakozik az alighanem végleges búcsú ellen. De Murph még gyerek: Cooperrel szemben ő képtelen szembesíteni magát azzal, hogy ezt az elkerülhetetlen döntést épp ennek az édesapának kell meghoznia, ezért könnyebb haragudnia őrá, mint egy külső, elvont valamire. "Kérlek, Murph, ne így kelljen elmennem...!"


A sci-fi-aspektus pedig csak több lapáttal rátesz a fájdalmukra. Mivel az űrben eleve lassúbb az idő múlása, Cooper üzenetadásokból láthatja, amint gyerekei utolérték az ő stagnáló életkorát, ráadásul az 1. kiszemelt bolygón még nagyobb az időeltolódás. Murph időközben Dr. Brand asszisztense lett, testvére pedig családos férfi, miután nagyapjuk - Cooper saját apja - meghalt. Nolan szerint ez a történet főleg a szülői szeretetről és szerepvállalásról szól, s ezt vetíti ki monumentálissá egy olyan áldozattal, melyet a legtöbbünk egyszerűen nem bírna elviselni. "Én most a családomra, ÉS MÉG sokmillió másik családra gondolok odahaza." 

A többi szereplő... hát mondjuk, hogy megfelelt a céljának. Cooper és Murph is kiforrott, izgalmas egyéniségek, elismerésem Matthew McConauhey alakításáért, illetve a két hölgyszínésznek, akik Murphöt kislányként és felnőttként játszották, Mackenzie Foy-nak és Jessica Chastein-nek. A nagy játszma többi hús-vér résztvevője túlságosan pozíciófigura, nem váltanak ki különösebb reakciót a nézőből. Cooper fia még konkrétan idegesített is: feleségével és fiával tipikus földözragadt vidékiek,  akik inkább az Ausztrál Expressz egyik epizódjába valók, semmint egy Nolan-moziba.



Michael Caine-nek szinte bármilyen szerep jól áll, és kisujjból adja a szaktekintély Dr. Brand karakterét. Ő a Lazarus-űrprogram értelmi szerzője, akinek óriási dilemmájára Murph fog fényt deríteni. Brandt egy megoldást kínáló téridő-egyenleten dolgozott, de elhallgatta, hogy felsült vele. Ráadásul Cooperék misszióját is már úgy indították el, hogy nem az A-tervre, a visszatérésre alapoztak, hanem a B-re, a klónozás útján történő bolygókolonizációra. Valahogy nem tudtam elítélni Brandet, és ez már egy jó pont. A kudarcát elhallgatni inkább tűnt fájdalmas tévedésnek, mint takargatott összeesküvésnek, ami előre veszteségnek számítana föl több milliárd embert. 


Anne Hathaway valahogy nem illik a szerepébe. Amelia Brand, a professzor lánya szintén tudós, de ennek fényében - és a többiekhez képest is - nagyon szentimentális alkat. "Talán túl sokáig próbáltuk mindezt elméletekre alapozni." Ő teszi először szóvá a film mondanivalóját, hogy a szeretet, vagyis az erős érzelmi-gondolati kapocs független a tértől és időtől. Vagyis a kvantumfizika szerint fölötte áll a fizikai korlátoknak. Kicsit is gyengébb alkotásban ez piszok elcsépelt frázis lett volna, de szerintem ebben a kontextusban megállja a helyét.
   

A történet oroszlánrészét maga az űrutazás teszi ki. Nagyon lecsupaszítva ez annyiból áll: 2 bolygót megnéznek, a 2.-on egy útközben talált társuk hátba támadja őket, és mikor az meghal, olyan kárt okoz az Endurance-ban, hogy az állomás kis híján az atmoszférába zuhan. Az áruló tudóst Matt Damon játssza, és ő jelképezi az emberi természetben az elromlást, azt, mikor az értelmes faj tagjai egymás ellen fordulnak - alapvetően félelemből. "Maga egy gyáva féreg." 
  

Igazságtalan lenne nem beszélni TARS-ról, a gondolkodó kutatórobotról. Murph és Cooper mellett még ő az, aki könnyen megjegyezhető, jellegzetes alak. Fakó, szögletes és elforgatható fémteste teljesen személytelennek láttatja, pedig a humor sava-borsát ő nyújtja, főleg a szóváltásai Cooperrel. Igazán furcsa jelenség mozgás közben látni: olyannak tűnt, mint egy óriási, szürke LEGO.   

Eszem ágában sincs lexikont írni Einstein relativitás-elméletéről vagy a kvantumfizika törvényeiről! Több filmportálon így is szabályos kiskonferencia alakult ki róla, mennyire lehetségesek az ábrázolt jelenségek: a fekete lyuk belseje, a dimenziók álépése, vagy az 5 dimenziós kocka(szerűség), melyet az ismeretlen lények alakítottak ki Coopernek. A szakzsargont meghagyom a tudósoknak: én beérem vele, hogy az érdekességek eredetien néznek ki és hihetően működnek. 


Az Interstellar tudományos háttere főleg Stephen Hawking egyik kollegája és barátja, Kip Thorne elképzelésein alapul - többek közt az ötlet, hogy ha a féregjárat létezik, akkor gömb alakú tükörfelületként létezik. Az a kép, ahol a tompa gömbön belül meghajlik a csillagközi tér, minden idők egyik legfantasztikusabb vizuális látnivalója; majdnem felkiáltottam a moziban, mikor megláttam! Az 5. dimenzió ábrázolása példásan elmés; olyan, mintha az Ákásha Krónikák elevednének meg a szemünk előtt - igaz, mi most csak Cooper korábbi jeleneteit látjuk bennük. Nagyon tetszett még az Endurance mobil állomás, melyet a mai nemzetközi űrállomás inspirált. És a Nolan-fanoknak tuti ismerős lesz a fejjel lefelé felhajlott városrész látképe.

Annak ellenére, hogy javarészt lekötöttek a család pillanatai, illetve a felfedezőút izgalmai, a Csillagok között mégse egészen éri el azt a szintet számomra, amit pl. az Incepció. Hiába tiszta sor, hogy az űrutazás itt a lényeg, a felvezetés a kimerült élelmiszerkészletű Földről pedig igazából csak ürügy az utazáshoz, akkor sem kellene így lennie. Hisz erre alapozódik az egész. Nem érdekel, hogy 169 perces movie: az mégcsak a legevidensebb vonzata egy világválságnak, ha egy fejlett ország gazdasága az élelmiszer- és a vízkészletek fenntartása köré épül át. Nem elég egy óriási kukoricaföldet meg néhány kisvárosi utcát bevillantani, hogy teljes súlyában átérezzük a "túlélő nemzedék" iszonyú fenyegetettségét.

Hogy elmondhassam, mit hiányoltam még, előbb a filmvégi történetcsavart kell kiveséznem.

Miután Cooper önfeláldozóan belezuhan egy fekete lyukba, majd katapultál a széteső hajóból, pont olyan helyzetbe kerül, mint Dave az Űrodüsszeiban: egyedül találja magát a felfoghatatlan szürrealitással. És itt végre megtudjuk az entitás kilétét Murph otthoni szobájából: a jövőből jött Cooper volt az! Zseniális csavar: a Hatodik érzéket juttatta az eszembe, mikor Malcolm jön rá, hogy ő is kísértet. És logikus is, hogy mivel ez a vad lehetőség meg se fordult a férfi fejében, így most megint elküszködheti, amit a jövőbeli kiadása korábban elpróbálhatott. Másik rendező alighanem itt egyszerre berakta volna a jövőbeli Coopert a mostanival, hogy a nézők "jobban értsék" ezt a paradoxont. Örülök, hogy Nolan nem így tett, hatásosabb volt így.

Ez egyébként valójában kettős leleplezés. Cooper az 5 dimenziós képcsarnokban kiokoskodja: ha a "kísértet" a jövőből jött, akkor ennek az időntúli konstrukciónak a létrehozói is, ahol most van. Akkor meg nem is kell "idegeneknek" lenniük, ahogy korábban hitte: valószínűbb, hogy "csak" több ezer/tízezer évvel későbbi, interdimenzionális emberek. Ez már önmagában forradalmi gondolat hollywood-i mércével. S hogy ezután még jön egy visszaút a "felismerhető" Földre, sőt Cooper még újabb űrutazásra is adja a fejét, már tényleg vakmerő húzás a rendezőtől! 

Sajnos felemás érzést hagyott bennem a viszontlátásuk., ahol Cooper visszakerül az immár 120 évvel későbbi Földre, és felkeresi a megvénült Murph-öt. Nolan és bátyja Jonathan tökéletesen írták meg a jelenetet, csak az összkép kissé erőtlen. Persze, hogy elviselhetetlenül fájdalmas egy apának azt látnia, ahogy a megvénült gyermeke haldoklik - ahogy Murph is ott ült Dr. Brand halálos ágyánál. Ez a jelenet az ember arcába vágja, hogy mennyire rövid az egyén élete itt a Földön, mind a mai napig.
És persze, hogy megindítóan önzetlen kérés, hogy a vénasszony visszaküldi fiatal apját a másik galaxisba Ameliához, ahelyett, hogy végigkeseregné itt vele a végóráit. Mindketten tudták, hogy Cooper biztosan kimarad majd Murph egész életidejéből, de a jelek szerint mégis megérte az áldozat: a Földön most megint virágzik az élet, Murph pedig hosszú és kiteljesedett életet élt le rajta.

"Én voltam a kísérteted."

"Tudom. Mindig is tudtam, de nem hitték el nekem." 

Nem akarok telhetetlennek tűnni, mert ez egy hihetetlenül csavaros történet, mindig erre ácsingózok, mikor moziba megyek. De egyszerűen túl zsúfolt és csonka volt nekem itt a búcsú érzékeltetése. Az egyetlen igazán erős érzelmi szál elvarrása sokkal inkább egy matekegyenletre hasonlít, mint hús-vér emberek tragédiájára. (Nem beszélve arról, hogy Cooper és az operatőr le se szarják az öregasszony családtagjait.) Nolan olyan sok komponensre próbál egyszerre hangsúlyt fektetni, hogy a könnyfacsaró pillanatok többször vagy túlcsordulnak, vagy összepréselődnek, ahogy a cselekmény robog előre.

Összefoglalva: az Interstellar egy csúcsfejlett, korszerű felfedezőút, a világűr messzeségébe és azon még túlra is. Egyes jelenségek benne egyszerűen bámulatosak, az időutazásnak ez a változata gondolatinspiráló, és  dramaturgia valóban bevon minket a 2 fő szereplő körüli történésekbe. A klímaváltozás háttere viszont összecsapott, a felderítőút pedig igazándiból csak bolygóközi ingázás. Ami Cooper családjával történik, az őszintén szívszorító, csakhát az időbeli bakugrások a narratívában ezt kissé felhigítják. 

Még annyi: tetszetősnek találtam a film fő mondanivalóját. Igaz, hogy nem épp a legmeggyőzőbben bizonyítja a szeretet téridő-felettiségét. De képes meggyőzni a szkeptikusokat, hogy kézzelfogható jelenségként gondoljanak az érzéseikre. Hogy a szeretet hiába nem mérhető, nem anyagi dolog, igenis bírhat közvetlen jelentőséggel a fizika törvényeire nézve - nemcsak nekünk, embereknek.

A Csillagok közöttre 8/10-et aok 10-es skálán. Nagyszerű vívmány az űrutazásos sci-fi-k számára.

Az útvesztő

Thriller-esnek szánt titkolózással, sok-sok akciójelenet izgalmával, valamint 1-2 gyenge csavarral kendőzi el a kidolgozott történet hiányát. Ez az a hiba, amibe igen sok klausztrofób túlélős mozi bele szokott esni: mégha sikeresen létrehozzák is a bezártság, a totális kiszolgáltatottságérzet fojtogató érzését, ez csak a film elejét teszi érdekfeszítővé. Mikor fény derül a riasztó helyzet(ek) hátterére, arra, hogy mi miatt került hősünk bele a slamasztikába, az rendszerint elcsépelt, összehajigált sablon.


Ugyanezt mondom én Az útvesztő, eredeti címén The Maze Runner című filmre. Pedig az ifjúsági regényadaptációk közül ez még egy vállalható darab, egyértelmű hasonlósággal a mára klasszikus Lost TV-szériával. Sikerül csapdába ejtenie a nézőt egy értelmes fiatalember, Thomas szemszögében, aki keresztnevén kívül semmire sem emlékszik, olyan helyre kerül, ahol a mi civilizált világunk elemi adományai sincsenek adva. Ráadásul az a kétség is kísértheti őt pluszba, hogy talán éppen ő tehet saját és sorstársai kitaszítottságáról - legidősebbeknél már 3 éve.

Thomas abban a liftben ébred, ahol az újonnan hozott tinédzser fiúkat beviszik a labirintusba, illetve az élelmet hozzák. Alby, a csoport vezetője, a labirintus legelső foglya bevezeti őt abba a munkamegosztásos közösségbe, amit felépítettek itt. Thomas amint lehet, csatlakozni akar a futárokhoz, akik feltérképezik a labirintust a közösségnek. A dolog nehézsége, hogy folyamatosan változnak az útvesztő folyosói, ráadásul olyan pókszörnyek lakják, akik szúrása veszettséghez hasonló ragályos kórt okoz. Ráadásul épp mikor Thomas kezdené elnyerni a többség bizalmát, kivételesen egy lányt hoz hozzájuk a lift, azzal az üzenettel, hogy ő az utolsó.

Túlságosan kilátszik, hogy a cselekmény milyen vázlatos, mértanilag kiszámított. Először is ott az örök mumus, a gyenge karakterrajzok. Nemcsak emlékeik nincsenek az ifjaknak, de érdemi személyiségük, intelligens szövegsoraik sem igazán. Az világos, hogy rejtélyes fogvatartóik kísérleti bábukként, előre kiszámított helyzetek tartozékaiként bánnak velük. De sajnos a film cselekménye is. Thomast leszámítva mindenki rémesen szimpla, 1 vagy 2 jelzővel simán  leírható valaki:

• Alby a bölcs rangidős,
• Newt a kedves fegyvertárs,
• Gally a mogorva izomagy,
• Minho, a felderítő,
• Teresa pedig... a lány.

Nem éreztem folyamatosnak a cselekmény egyes mozzanatait, hanem hol ez történik, hol az, hol ez a szereplő eltűnik, hol amaz előkerül. Pedig kedveltem azokat a pillanatokat, ahol a fiúk tényleg rá voltak kényszerülve, hogy valami mentőötletet kitaláljanak, ebből viszont sokkal kevesebb volt, mint vártam. Akcióból nincs hiány - főleg a labirintus pályáin -, de ezek mind a gyorsaságon és az egyéni vakmerőségen múltak. A leleményességen vajmi kevéssé.

Thomas sem simán "a bátor", aki hőssé avanzsál, és így nemcsak a nehéz helyzete miatt érdekes figura. Jószándékú tetteire és gesztusaira mindig rossz fényt vet valamilyen gyanús nyom, ami utal az érintettségére. Hogy ő nem egyszerű fogoly, mint a többiek. Pl. a megfertőződött Albyt megmenti az útvesztőből, nem sokkal később pedig ő talál rá az ellenszerre.
Thomas és Teresa ráadásul pár emlékfoszlányt is ki tud csikarni az elméjéből: minél inkább a közösség részévé válik a fiú, annál tisztábbá válik, hogy ő is egy a kísérlet felügyelői közül. Na most: azt nem veszem be, hogy a létrehozói közé tartoztak, márcsak a koruk miatt se. De Teresával együtt látták és figyelték az ifjakat, mielőtt azokat rabságra ítélték.


Az egyetlen személyes kapocsom a történettel Thomas elköteleződése volt. Igaz, hogy túlélési esélyeit javítja, ha nem egyedül megy neki a szörnypókoknak. De így is lelkesítő, ahogy felfogja, mennyire hitvány volt, amiért Teresával hagyták az ittenieket kísérleti nyúlként élni, emlékek és jövő nélkül, mégis úgy dönt, hogy többé egyiküket sem hagyja cserben. "Mi tettük ezt velük." Vétkét úgy teszi jóvá, hogy velük együtt vet véget a rabságuknak.

Gally engem Kriegsus, "A gall" tiniváltozatára emlékeztet Spartacus történetéből: lehet, hogy kemény harcosnak számít, de lehetetlenül arrogáns, és míg vezérré avanzsál, csak a megosztottságot növeli. Sejti, hogy Thomasnak - akár tud róla, akár nem - köze van az utóbbi idők változásaihoz, és izgalmassá is teszi a dolgot, hogy a gyanúja végül beigazolódik. Nem fogja fel, hogy Thomas az átéltek hatására megváltozott, és már nem az a személy, aki feltehetően volt: kollaboráns ártatlan serdülők reménytelen izolációjában.

De Gally annyira nehézfejű indulatember, hogy az valami kétségbeejtő. Mintha ő lenne a címkézett kisgonosz a közösségen belül, a helyi mini-Lucifer. Soha nem tudja a dolgokat más szemszögből nézni, noha mindvégig a közösség nevében vádolja Thomast. És annak végképp nem látom értelmét, mikor a labirintusból végre kijutva, az irányítószobában fegyvert fog saját bajtársaira, sőt egyiküket le is lövi. "I belong to The Maze." Ennek a kiborulásnak éppúgy nincs semmi értelme, mint a Fűrész végének, ahol Dr. Gordon lelövi Adamet. Karakteridegen reakció, a kötelező filmvégi dráma kedvéért.

Rengeteg feszült helyzet és rejtély adódik, ezt mindenképp a film javára írhatjuk. Látni Thomast a pókszerű szörny elől rohanni a kőoszlopok között és fölött, nagyon izgalmas. Ugyanígy, ahogy Minho-val futnak, és az útvesztő egy ismeretlen része dominóként dől össze mögöttük.

És itt megint bekavar az összeszedetlenség. Az, hogy miféle lények ezek, egyáltalán a természet vagy emberkéz hozta létre őket, éppolyan ködös, mint a kór, amiben a csoport egy tagja és majdnem Alby is meghal. Nincs súly adva ezeknek az információknak, nem érzi azt az ember, hogy tényleg kezdenek a kirakós darabkái összeállni és a helyükre kerülni.

A kamuüzenet a kísérlet szellemi anyjától és annak ál-gyilkosságáról okos ötlet... lett volna, ha amiről beszél, az nem lenne halandzsa. Nem igazolja tisztességesen az útvesztő-létesítmény meglétét. Néhány évvel ezelőtt láttam a Kocka című kanadai thrillert: szintén idegen emberek küszködtek kilyutni egy rettentő útvesztőből, de a mű sosem vette a fáradtságot, hogy rendesen megindokolja mindezt.  
Azt értem, hogy a labirintus célja a fiatalok túlélési esélyeinek felmérése - többféle szempontból is -. A külső okok erre viszont csak behajigált klisék, természeti katasztrófákról meg klímaváltozásról. A film úgy tesz, mintha ez csak mellékes dísz volna az izgi túlélődráma után. Pedig ez nemcsak a kerettörténete az egésznek, hanem az eredete. Enélkül túl átlátszó, hogy ez az egész csak beállítás-sorozat, nem elég részletes a bizarr világ, az illúzió.

Még annyit: nyílt vallomás a stúdió részéről a kutatónő ezen mondata: "Jöhet a 2-es fázis!". Ezzel gyakorlatilag azt mondák: "Ha érdekel a vége, többször kell időt és pénzt kiadnod a jegyre!" Nagyon lenézőnek tartom, ha a filmvállalatok egy befejezetlen végű filmnél látják garantálva, hogy a célközönség a folytatást is megnézi.

Ha a saját igényeimet labirintusként fogom föl, úgy abban Az útvesztő kb. félútig teszi meg a távot. Hiába jogosak a szereplők reakciói abban a különleges élethelyzetben, túlzottan érezni rajta a beállítást, a mesterségességet.

Öld meg a hírnököt (Jobb, ha hallgatsz)

Jeremy Renner: "Csak akkor elszámoltatható a kormányzat, ha etikus, szabad sajtó működik.” 

Ismét egy igaz történet alapján készült konspirációs thriller. Gary Webb, a San Jose Mercury News nyomozóriportere élete sztorijára bukkan, mikor egy helyi drogdíler nője titkos dokumentumot ad át neki. Ez nem kisebb dolgot bizonyít, mint hogy a CIA és a kormány sok éve crack kokaint csempészett be az Államokba, hogy aztán a kereskedelemből befolyó pénzen egy nicaraguai felkelést támogathasson, az ottani kommunista rezsim ellenében.

Régi turista vagyok az összeesküvések világában, de ez a film vajmi kevéssé nyitotta fel a szememet bármilyen vonatkozásban. Túlságosan modorosan tálaltak valamit, amit már száz másik mozi- és dokumentumfilmből megtanulhattunk: hogy az amerikai kormány és a titkosszolgálat állig sáros köpönyegforgatók, tele véres titkokkal, amiket emberek eltüntetése és tönkretétele árán is készek véka alá rejteni.
Komoly hangvételt üt meg a produkció egésze, a helyzetek hihetőek és az alakítások is rendben voltak. De az egésznek valahogy nem volt éle, hiányzott a merészség és célirányosság a rendezésből, és a szereplők közti dráma is igencsak langyos maradt. Tónusában a giccset sikerült elkerülni, ám sajnos az igazán intenzív feszültséget is.

Eleve sablon, hogy egy helyi kis újság családos, erélyes munkatársa kinyitja Pandora szelencéjét, és persze mikor megírja a sztorit, lejárató hadjárat indul ellene. A kormányzat által felügyelt állami médiumok szabályosan felégetik az utat, amit Webb bejárt a nyomozása során: nem találni a megkeresett tanúkat, nincsenek cáfolhatatlan bizonyítékok az egyes állításaira. Még Webbék saját házában is ügynökök kutatják át a holmijait, kihasználva az alkalmat, mikor Webb kihívta a rendőrséget.
Ebben az egészben az a legérdekesebb - bár naiv emberre vall -, ahogy Webb ráeszmél, hogy egyedül marad. Először a média fősodra vádolja, aztán az újsága hátrál ki, majd önként hátrahagyja a családját, hogy egyedül tudja folytatni a szálak felgöngyölítését. Idegi mélypontra kerül, mikor a motorja eltűnik, bezúzva a parkolóban egy autó üvegét.

A családi képsorok átlagosak, de így is érezni belőlük, hogy ez egy összetartó család. Gary felesége Susan tudja, hogy férje minek teszi ki magát az ügy további bolygatásával, gyerekeikkel együtt mégis kitartanak mellette. Át lehet érezni, hogy Webb félti a családját a kormányzati körök esetleges megtorlásától. Ezenkívül viszont semmi lényeges dolog nem kapcsolódik hozzájuk, a költözés Kaliforniába és Webb egykori félrelépése cérnavékony szócséplések.

A befejezés, ami aztán megint egy erős jelentsor. A díjátadó ünnepségen nemcsak Webb családja, de a szerkesztői is ott vannak. A férfi ekkorra már lelkileg megtört, de még mindig hiszi és vallja, hogy helyesen cselekedett. Ha egy újságíró a rendszer egészét érintő igazságot tár fel, kiteregetve befolyásos szervek és személyek szennyesét, azzal a karrierjét, életét és hozzátartozóit is veszélynek fogja kitenni. Ez evidens következménye, ha valaki tényleg a dolgok mélyére akar leásni.



Igazán kár, hogy a filmadaptációból nem derül ki számomra, hogy Webb története mitől annyira figyelemvonzó. Bátran kiállt az igaza mellett, az újságírás szakmájának igazi értelmét követte, dacára az ijesztő következményeknek, amik várhatnak rá. De hogy végigcsinálja a dolgot, arra végig egy nyomatékos indoka marad: feltárni a nagy sztorit. Ez így nagyon sablonos motiváció, mégha őszinte is. Végül pedig a film úgy köszön el Jeremy Renner karakterétől, hogy Webb egy mozgólépcsőn siklik fölfele, mintha a Mennybe tartana, jutalomként a hőstettéért.

A családi videó az eredeti Gary S. Webb-ről igazán hatásos záróklip lett. Engem viszont a film egészénél inkább gondolkodtatott el egy apróság, amit a magyarázó feliratból tudtam meg. Mikor Webb 2004-ben meghalt, holttestén 2 fejlövés nyoma volt található. Maradjunk annyiban, hogy ha egy "öngyilkosnak" elkönyvelt halott politikasúroló ügyben végzett tényfeltáró munkát, 90%, hogy szőnyeg alá söpört gyilkosság történt.

Közepeset adok a produkcióra - és nem arra, aminek a tiszteletéből készítették.

Eltűnt lány (Holtodiglan)

"Milyen barátságos ez a kis fészek! (...) Olyan sötét! Rejtélyes, és rémisztően romlott! Ugyanakkor világos, élénk és: elegáns."

(Mindörökké Batman)

David Fincher Holtodiglanja egy fekete, kifacsart rémmese egy New York-ból jött missouri-i házaspárról, kiknek a viszonyát teljesen elrothasztják a külvilág elvárásai. Nick Dunne és Amy Elliott kapcsolata sikeresen indult, majd egy gazdasági válság előbb anyagilag, majd lelkileg is megcsonkította őket. Ám míg nehézségeik a férfit "csak simán" nemtörődömmé teszik, addig a nőből olyan szociopata bábmestert érlelnek ki, aki saját "gyilkosságát" keni rá ravaszul a hűtlen férjére.

Nem nevezhető tehát szokványosnak ez a movie. Lesújtóan komor szociális és médiakritika fűszerezi, melyet nagyon is földhözragadt életközegbe ágyaz - nagyobbrészt. Az elején még úgy tűnik, mintha egy megszokott drámakrimi lenne, ahol valaki aggódva keresteti az eltűnt hozzátartozóját. Aztán emlékmorzsákat kapunk a pár múltjának sötét zugairól, míg nem félúton kiderül, hogy az egész egy ravaszul megtervezett csalás volt csupán - a nő részéről. Kérdés, hogy vajon Nick tud-e olyan válaszlépést kitalálni, amivel Amy tervét visszafordíthatja? Hohó, de még mennyire...!


David Fincher Gillian Flynn író 2012-es bestsellerét vitte vászonra, bevonva őt magát is a forgatókönyv munkálataiba. Közös teremtményük leginkább olyan, mintha A rózsák háborúját kereszteznénk a Truman Show-val: a főszereplő pár hosszú éveken át kirakatéletet él - Amy ráadásul már gyerekkorától, hiszen szülei róla mintázták a "Csodálatos Amy" c. sikerkönyv gyerek-főhősét. A pár elsősorban e népszerűségből kénytelen anyagi bázist teremteni magának, illúziók lassan kifakulnak, ellenben rengeteg stressz és frusztráció halmozódik fel bennük. Azt a mindennapi tragédiát kapjuk egyenest a képünkbe, hogy mennyire kiszolgáltatott az átlagpolgár a mai világban.

1. A gyerekkori neveltetés hatásaival és beidegződéseivel szemben,
2. az anyagi létbiztonság megalkuvásokkal teli követelményeinek, 
3. a nyilvánosság álszent viselkedési normáinak,
4. illetve, hogy az állami sajtóorgánumok mennyire meghatározzák, miként gondolunk 1-1 emberre - még akkor is, ha ismerjük az illetőt.
   
   

Nézők és kritikusok is jobbára keblükre ölelték a Gone Girlt, én azonban nem sorolom az év legjobbjai közé. Első megtekintés után semmiképp nem akartam volna újranézni, és nem mert gyengék volnának az idegeim. Technikailag profi kivitelű pszichothriller, de a filmélmény nem annyira nyomasztó vagy elgondolkodtató volt. Inkább sokszor idegesítő, olykor émelyítő. Megpróbálom összeszedni, mi miatt tetszett és mi miatt nem. Mindkettőre találtam okot bőven.

• Éreztem a kompromisszumot kerülő elhatározást a rendezésen.
• Éreztem, amint próbál játszani az elvárásaimmal a történet alakulását illetően.
• Éreztem, ahogy összemosódik a rideg valóság és a burjánzó őrület az atmoszférájában.
• Éreztem a fontosabb alakítások kisugárzását - különösen Rosamund Pike-ét, akit immár földrengés se mozdíthat ki az Oscar-jelöltek listájáról!

A nyári átlag-színvonalat tehát meghaladja. De közel sem annyival, mint szerettem volna.

Mindenek előtt: szívből utáltam az amerikai nép egészét ebben az alkotásban. Mivel ez részben szatíra és társadalomkritika, nem meglepő, ha a nyilvánosságot, a helyi lakosságot illusztrisan felszínes, már-már kiáltóan terelhető birkacsordaként ábrázolja. Közhely, hogy micsoda kollektív agymosásra képes a XX.-XXI. századi média a nyugati világban: egy átlagember a céljait, igényeit, normáit és énképét még ma is hajlamos az alapján formálni, amit a TV-ben lát és hall. Ezt a butított képet egy fokig élveztem, tanulságos szembesülni vele.
Aztán egyszercsak arra eszméltem, hogy időutazást teszek: visszamentünk a XVIII. századig - legalább. Ahogy a bohózat szövődik, Nick előbb az eltűnt nejéért aggódó férj, majd gyanúsított lesz, a közvélemény egyértelműen ellene fordul. Oké! De ezt úgy viszik tovább, hogy 1. számú közellenséggé kiáltják ki, még az utcán is nekirontanak... hogy utána a saját TV-s szereplésével egyből újra lekenyerezze a publikumot. Végül pedig - mikor a neje váratlanul visszatér - totálisan szemet hunynak az egész boszorkányüldözés fölött. Talán túl jóhiszemű vagyok, de ettől még a fluoridos csapvízzel degenerált Amerikát is értelmesebb helynek gondolom!

A néhány okosabb - értsd: nem sík hülye - szereplő közül összesen 3 olyan akad, akiket érdekesnek találtam.



"Legszívesebben meglékelném a koponyáját, hogy lássam, mi van benne."

Kezdjük a játszma győztesével, Amyvel. Sharon Stone Cathrine Tremmel-je óta nem láttam női mocsokládát, aki ilyen ügyesen manipulál nőt és férfit, civilt és rendőrt. Csapdájában aprólékos: a dulakodás helyszínére, hogy úgy tűnjön, mintha egy férfi amatőr nyomeltűntetéssel próbálkozott volna, vagy hogy egy hiszékeny terhes szomszédasszonyt körbemosolyogva megszerzi tőle a vizeletmintáját. Apropó hátrahagyni: nem sajnál időt és energiát áldozni egy olyan álnapló írására, amiből az tűnik ki, mintha régóta rettegne az "erőszakos" férjétől. Tudom, egy kisvárosi rendőrség nem épp a legeszesebb testület. De tényleg csak 1 árva rendőrnőnek bűzlik, hogy ez a nagy számú bűnjel gyanús?

Igen sok egybecsengést látok Cathrine és Amy alakja között: mindketten írók, így gyakorlottak jelenetek megtervezésében, kigondolásában. Türelmesek, eltökéltek, nagyon jó érzékük van a pszichológiához. Külsőre mindkettő igen vonzó, érett szőke nő, akit a gyilkosság csak még provokatívabbá tesz. És a férfi főszereplőt úgy sikerül a vége felé behálóznia, hogy amaz külön mondogatta is magának: ez a nő a vesztére tör. Ha a mozi nem hajlana félúton a ciánszagú melodráma irányába, akkor örültem volna, hogy nemcsak az ördögi terv, de annak visszacsinálása is prímán sikerül Amynek. Erről mindjárt.

Bár elismerem a ravaszságát, mégsem tudtam szurkolni Amynek, hogy mesteri bűnterve valóra váljon. Nem törvényszerű, hogy az áldozatnak szurkoljunk, ha tudjuk, hogy nem érdemelné meg. Miután a film felénél Amy narrációja felfedi a terv előkészítésének fázisait, valahogy eltűnik belőle a csavaros észjárás, ami a lényege lett volna. Ahogy ideiglenes kéglijében az új havernője meg annak dzsigoló hapsija a szeme előtt kirabolják, egyszerűen szánalmasnak láttam őt.

Attól meg szabályos röhögőgörcs kerülgetett, ahogy a hajdani udvarlóját, Desi Collings-ot elcsábítja. Ahogy Collings a vilájába hozza Amyt, napokon át kínálgatja neki a hely minden komfortját és luxusát, + persze az ő személyes társaságát. Értem én, hogy szerelmes a nőbe, és elhiszi neki, hogy tényleg kétségbeesve menekül a vadállat férjétől. De ez már ostoba vakság: ilyen ürgét nemcsak pofonegyszerű megkörnyékezni, de úgy is néz ki, mintha könyörögne a nőnek: "Itt vagyok! Használj már ki, légyszi!".

Ugyanakkor hatásos színjáték, amint Amy széttépedt hálóingben ál-gyötrődést ad elő a biztonsági kameráknak, majd később szeretkezésre csábítja Collings-ot, hogy az ágyon hirtelen véresre vagdossa egy késsel. Le a kalappal Fincher előtt, hogy ilyen bátran vállalta a brutális mozzanatok megmutatását - mégha csak kevés is akad belőlük!

Margo, Nick Dunne ikerhúga inkább csak segédkarakter; egyszerűen ő az egyetlen közeli személy, aki sose fordít hátat a főszereplőnek. Valójában a befejezésnél már csak arra az egyre voltam kíváncsi: rá is lesújt-e majd "Csodálatos" Amy gyilka, vagy nem. Margo igazgatja azt a helyi kocsmát, amit 5 éve a sógornője pénzéből kaptak Nick-kel. Józan eszű, egyenes jellem, aki türelmes a testvérével, ám nem rest bírálni sem őt a botlásaiért - pl. mikor rajtakapja egy diáklánnyal. "Ezt most jól elcseszted, te marha!"

Tetszik, hogy visszatérően emlékezteti Nick-et a hibáira: mennyire léha, közönyös alak, akit mintha nem is érdekelne, hogy mi lett a nejével, függetlenül a kerestetési kampánytól. Nekünk is úgy sikerül megutálnunk Nick-et a jellemtelensége miatt, hogy hamar elveszítjük az érdeklődést az ő sorsa, sőt az ügy megoldása iránt. Sose ingott meg bennem a gyanú, hogy Dunne csak egy szomorú balfácán, akit nyilván épp az eltűnt neje ültetett föl.

Ugyancsak tisztán segédfigura Tanner Bolt. A fekete bőrű ügyvéd azért vállalja Dunne védelmét, mert izgalmasnak találja, hogy mennyire reménytelennek tűnik az eset. Ezt el is hiszem: Nick-nek annyira bűnbak-aurája van a film középső szeleténél, hogy ha profi ügyvéd volnék, én is vállalnám a férfi "megmentését".

Egész izgalmas volt figyelni, ahogy szinte a nulláról muszáj megtervezniük a stratégiájukat, miközben az álszent, hipokrata tévécsatornák csak dagasztják az egész cirkuszt a nézettségért, ál-szakértőkkel (vagy épp jószomszédnak álcázott riporternőkkel). És tetszett Nick döntése, hogy nyilvánosság elé áll a saját verziójával - még Bolt intése ellenére is. Azt ugyan sehogy sem veszem be, hogy egyből ekkora sikert arat a közvéleménynél, de örültem, hogy végre felfogja, hogy a saját bőre a tét.

És ITT követ el Fincher egy olyan második főcsavart, ami nekem nagyon két irányba sült el. Pedig elő volt készítve rendesen: Amy látja Nick szereplését a show-ban, és meggondolja magát férje sorsát illetően. "Gyere vissza, Amy." Mégha tényleg csak Nick félrelépése miatt agyalta is ki ezt az ördögi csapdát, nem kell sok ész belátni, hogy Nick vallomása TV-s humbug. Színjáték, ami Nick szorult helyzetét nézve nem is olyan meglepő húzás.

Mégsem ez dühített föl, hanem maga a visszatérés. Amy - épp azután, hogy lemészárolta Collings-ot - véresen, traumát színlelve odabotorkál hozzá az utcáról, az emberek szeme láttára. Szappanoperákat megszégyenítő patetikusság ordít erről a megoldásról! Nem mondom, ügyes húzás rájátszani a férfi által hangoztatott komédiára, miszerint az aggódó férj várja haza a kedvesét. És ez megint jelzi, mennyire beetethető a lakosság. Nem tudom: ez az egész médiacirkusz annyira túljátszott és agymosott kinézetű, hogy az néhol már gyomorkavaró. Mikor Boney nyomozónő, aki az ügyet vizsgálta, nyilvánosan kérdezgeti Amyt, az olyan stílusban válaszol, ami hihetetelnül ön-leleplező, szembeötlően arrogáns! 

"Hogy vagy képes visszamenni hozzá...?!"

Margo a számból vette ki a szót ezzel a kérdéssel. Tényleg már csak meggy a tortahabon, mikor Amy felcsillantja a gyerek-adúászt Nick-nek, rávéve őt, hogy hallgasson Amy nyilvánvaló gyilkolásáról. "Itt már nem az számít, hogy én mit akarok!" És ugyanígy igazat adok az ügyvédnek, mikor viccelve a praxisában látott legbetegebb házaspárjának nevezi a Dunne-okat, mondván: "Csak ne bosszantsa fel őt." Ez már nem elszörnyedést, hanem szánakozást vált ki: mintha a Paula és Paulina egyik epizódját néznénk a sok olcsó érzelmi zsarolással és csöpögős műszenvelgéssel. Fárasztó és unalmas, nincs semmi újraenergizálás, hogy a figyelmet ébren tartsa, úgyis mindképp veszít majd mindenki - a kérdés csak az, hány darab hullával.

A tanulsága az, ami nagyon erős ennek a filmnek, és az árnyékos-félhomályos képsorok az egészet még inkább depresszívvé, nyomasztóvá festik. Flynn és Fincher bátran, szinte élvezettel rombolják szét a mai középosztály-beli lét nagyratartott intézményeit: a házasságot, az otthont, a jó neveltetést, a szakmai sikert, stb. Nick jól mondja, hogy Amy gyerekkorát a szülei jóformán kiárusították, és eltűnését is csak hírverésre használják. A gazdasági válság, ami az első csapás a Dunne-oknak, egyértelműen az amerikai recesszióra utal: az ország el van adósodva, és a fősodor-média ezt még mindig bagatellizálja.  

Tágabban pedig a nyugati világ egészének mentalitását gúnyolják ki. Amy és Nick elkárhozott, nihilbe fúlt élőholtakként tengődnek a sok pénzükkel, egy olyan világban, ahol eleve minden csak képmutatás. "Csak játszd el jól a szerepedet." Ezen azért keményen el lehet gondolkodni. A mai, folyton számon kérő, teljesítményhajhász világban nem számít, ki jó vagy rossz, mert maga a tájékoztatás csak a hír eladhatóságát tartja szem előtt. Vajon tényleg ezzé fajzott a modern világ? Minden csak szerep, a külvilág felé mutogatott, pikáns maszk? Mint a pajzán diáklány, aki szende szűzként öltözve áll ki a képernyők elé? Megéri-e úgy boldogulnunk az életben, ha ehhez a lelkünket és boldogságunkat kell apránként kiirtanunk magunkból?

Elismerem tehát, hogy a film jól megcsinált, hideglelő, sőt elgondolkodtató is. De megint úgy érzem, mintha zsarolná a nézőt: "ha ez nem tetszik, akkor csak az idegeid lehetnek gyöngék". Túlságosan fogni akarja a kezünket, hogy most direkt így és így érezzük magunkat, hogy nincs remény, nincs értelme semmi nagyobb dolognak. Ez egy ponton már visszaüt, épp a félelmetesség légkörét ássa alá, és olyanná válik, mint egy realisztikus Addams-family-átirat. 

Egy párkapcsolati sokkterápiának jó választás, de szilárd ajánlást nem tudok rá adni.

A séf

Jon Favreau végre magára talált. Nemcsak olyan művet írt és rendezett, melyben végre kreatív szabadsággal dolgozhatott, de most először tette ezt úgy, hogy a főszereplőt is magára osztotta. Lehet valami a mondásban, miszerint a jó filmek nem a várt irányból szoktak érkezni. Márpedig A séf egy szívderítő, örömtápláló, szeretnivaló vígjátékdarab. Szexvideó-szintű barmulás helyett egy sokrétűen összeállított, életszagú és ízlésesen tálalt családi vígjátékot köszönthettem, amely újra és újra felvidított - nevettetéssel vagy megindító közjázékkal - anélkül, hogy utána becsapva éreztem volna magamat.

Carl Casper profi éttermi szakács és elvált családapa. Egy napon kimondottan sértő kritikát kap a főztjére, miután főnöke utasította őt a megszokott menüsor elkészítésére. 10 éves fia, Percy felregisztráltatja őt a Twitterre, ahol a férfi valóságos kommentháborúba keveredik az  online kritikussal. Munkanélküli lesz, ám az exneje exférje kerít neki egy rozsdás lakókocsit, amivel talán kezdhet valamit. Ezt Carl, Percy és egy 3. ismerős pár hét alatt a partvidék legfelkapottabb vándorbüféjévé tupírozzák.

Humor terén az ősz filmje A séf, ezt már most ki merem jelenteni. Nem holmi filléres toalet- vagy szexpoénkodással, hanem értelmes könnyedséggel kelti jókedvre a nézőt. Nos jó: 1-2 olyan fajta poén futólag előfordul, de azok sem alpáriak. "Te púderezed a töködet?" Carl beszélgetései a haverokkal vagy nőivel sem kínosak, töltése van a szövegsoroknak. A menetközben adódó helyzetek is viccesek, idétlenkedés nélkül. Nem is tudom, mikor láttam utoljára moziban 6 éven aluliaknak nem ajánlott mozit, ami ennyire lekötötte a figyelmemet.
És bár személy szerint ellenszenvvel viseltetek a legújabb telekommunikációs árucikkek felé, az Iphone-ok használata és a közösségi oldalak is okosan lettek hozzászőve a hús-vér komikumhoz. Nem érződik ál-modernségnek vagy termékreklámnak, mikor az emberek a mobiljaikat kattintgatják. A vírusvideó, a közösségi háló mindennapisága csupán a korra emlékeztet, amelyben élünk: Percy egyszekundumos röpclipekből vágja össze azt a videóját, melyet apjának is átküld az utazásukról. De ezek nem furakodnak előre, sosem foglalják fölösen a helyet a szereplőktől. Ez ma sajnos bravúrnak számít a filmeknél.




Abszolút kedvencem Carl dühös kálváriája az étteremben, mikor is személyesen találkozik véleményezőjével, Ramsey Michellel. "(...) És míg a külseje teljesen megfő, a belseje FOLYÓSsá válik! Ez folyós, látja?! Kibaszottul folyik, maga seggdugasz! (...)" Komolyan mondom, Nickolas Cage filmes kifakadásai nem szórakoztattak úgy, mint ez! A már felmondott séf kertelés nélkül, önérzetesen arcába vágja a kritikusnak, mennyire lövése sincs a szakmájáról, sőt: indoklás közben a vendégek ételéből is markol 1-2 ételdarabot a szemléltetés kedvéért.
Favreau karakterét cseppet sem volt nehéz megkedvelnem, de éppen itt, a legviccesebb jelenésekor éreztem át súlyozottan a helyzetét. Éveken át szívvel-lélekkel dolgozott, kifogástalanul gyártva le mindenféle ínyenc-különlegességet, és koordinálta a konyhai személyzetet. Erre egy önelégült online firkász úgy alázza porig a 2 keze munkáját, hogy fikarcnyit sem érdeklik a körülmények. Rokonszenvet kelt, ahogy egy normális felnőtt férfi megvédi az alapméltóságát. Nem nagyigényű, de pontosan tudja, mit ér szakmailag és magánemberként. "Nekem nem pénz kell, hanem állás!"

Rengeteg vígjáték hülyéskedi el a szülő-gyerek kapcsolatot, de itt erről szó sincs. Ugyan ez most részrehajlás tőlem, de Carl kicsit a saját apámra is emlékeztet: nem az az idealizált apafigura, de szívből törődik a fiával, sőt: tanítani próbálja. Az élelmiszerek ismerete, a főzés és a berendezések tisztítása mind olyan dolgok, amiben egy férfi legalábbis hasznos, ha rutinra tesz szert. Cserébe Percy Internet-ügyekben segíti ki a faterját. Hogy vajon tényleg magát az ételkészítést szerette-e meg az elmúlt hetekben, vagy csak örült a sok-sok közös programnak, azt lehet találgatni.

Lelkesítő a csapatmunka. Carl éttermi haverja, Martin is elszánja magát, hogy Carllal tartson, és attól kezdve városról városra utaznak, főleg kubai szendvicseket sütnek, és hála Percy netes feltöltéseinek, csakhamar sorokban állnak a vendégek a kocsijuk előtt. "Oké: te felelsz a marketingért." Azt már kicsit túlzásnak tartom, hogy a legvégére még maga Michel is üzleti lehetőséget lát Carlék vállalkozásában. "Ez a "csóka" az új társunk." Favreau-tól meg is kérdezték interjún, hogy Ramsey Michel nem a rendező véleményét tükrözi-e Hollywood filmkritikusairól. Engem ez nem zavart, a film eleve bíztató, életszerető hangulatra törekszik, különösen a zenei összeállításában.

Az már inkább zavart, hogy nincs befejezése, csak utolsó jelenete a filmnek, Casperék ünnepségével. A rendező olyan hirtelen vágja be a movie-t, mint a séf vágja le a húst a konyhaasztalon, és az ember csak lassan fogja fel: ennyi, ez a vége. Némi vigaszt azért nyújtott, hogy előtte Carl és Percy tisztesen átbeszélték, mi legyen iskolakezdés után, akar-e a fiú és milyen gyakran segédkezni a későbbiekben az édesapjának.

Nők terén Favreau sajnos nem sokat okosodott a két Vasembere óta. Sofia Vergara és Scarlett Johansson irtó dögös színésznők, de inkább pozíciószerepet kaptak, mintsem mély egyéniséget. Johansson Molly-ja ráadásul félúton eltűnik a történetből, miután a munkanélküli Carlnak azt tanácsolja, lépjen tovább, tekintsen a twitteres botrányra új lehetőségként. "Azt akarom, hogy boldog legyél. Itt nem leszel az." Ha jól értem, akkor ők inkább csak kellemes társaság voltak egymásnak. Akkor pedig a nő elengedte Carlt, tudván, hogy így végre a maga ura lehet, azt csinálhatja, amihez ért és amit szeret.

Megijedtem, hogy Percy mamája, Inez mennyire szembeszökően néz úgy ki, mint egy milfes latin plázacica! Nem kényeskedett vagy lett sértően ostoba nőszemély, de engem akkor is kicsit irritált. Hogy lett ebből a dívából olyan pasi neje, mint Casper? Felteszem, a konyhai tudásával fogta meg őt is, ahogy válásuk után Mollyt. Az se kizárt, hogy Favreau ezzel is azt jelzi, milyen sok spanyol ajkú él a térségben (mint a munkások, akiket Martin anyanyelvükön kér meg, hogy segítsen nekik berakodni). Nekem mégis gyanús, hogy a rendező a hiúságát legyezgeti a 2 színésznővel az oldalán.

Dustin Hoffman és Robert Downey Jr. és pedig a kisujjukból kirázzák a rájuk osztott csekélyke szerepeket. Hozzátenném, hogy egyikük sem unalmas figura, és - 1 kivétellel - mindegyikük illik a ráosztott szerepkörbe.

A film nemcsak annyiban érinti a gasztronómiát, hogy a címszereplő egy séf. Hosszú montázsok ecsetelik, ahogy Carl a különböző alapanyagokat főzi, beszerzi vagy tálalja. Én csak 1-2 folyékony dolgot tudok főzni, és a filmbéli ételek többségét úgy kéne lenyomni a torkomon, mégis megkapó, tetszetős volt az a változatosság és odafigyelés, amivel az ételek készültek. A fényképezés mellett a frappáns vágás, olykor pluszba a dallamütem is rajtatartotta a figyelmemet, hogy mi zajlik. Sosem untam, ahogy a séf hagymát szeletel, megforgatja, vagy épp lecsöpögteti a sistergő folyadékot egy edényből. Favreau maga vett gyorskurzust a mesterszakácsok működéséből, ami azért jelzi, hogy szívből dolgozott - akárcsak az általa megformált szereplő. 
 

Rendkívül élveztem Jon Favreau dráma-komédiáját, amely nem egy bereklámozott "komoly" művet vert el az idei mozimenüből. Nemcsak megnevettetnie sikerült nagyon sokszor, de elgondolkodtatnia is sikerült:

• a kedvenc ételeinkről,
• hogy mit jelent lelkesedni a munkáért,
• illetve mások munkáját minősíteni. 

Különösen ez utóbbi az, amit egy magamfajta bloggernek nem árt észben tartania.

Az ételkritikus 2 csillagot adott Carl Casper összeállítására. 
Én Jon Favreau filmjének ugyanennyit vonok le a tökéletes 10-ből. De nem többet. 
5-ös skálán ez:

A Kiegyenlítő (A Védelmező)

"The Equalizer" volt a címe egy 80-as évekbeli TV-show-nak, melyben a kordivat szerint a magányos igazságosztó elintézi a különféle rosszfiúkat, hogy aztán minden epizód végén elsétáljon, mintha mi sem történt volna. Pont ennyiről szól a filmváltozat is: a fő konfliktus mellett több kisebb eset is történik, ahol a főhős megsegít egy-egy ártatlant, és elintézi a bűnöst - mindezt puszta jóérzésből.

Robert McCall egy barkácsáruház raktári munkása. Intelligens, előzékeny, nagyfokú önfegyelem és tűrőképesség jellemzi. A helyi kajáldában megismerkedik egy Teri nevű utcalánnyal, aki örömmel fogadja a férfit, mint beszélgetőpartnert. Ám Terit - igazi nevén Alinát - futtatói rövidesen olyan durván megfenyítik, ami miatt Robert teret enged a valódi, rég eltemetett énjének: egy hidegfejű, tökéletes precizitással dolgozó ügynök, aki villámgyorsan szinte bármivel késes gyilkolni. Ám a megritkított bűnhálózatnak is feltűnik egy spéci likvidátora, aki nem becsüli alá Robertet.

Tartalma alapján nem túl sokat kínál A Védelmező. És azt a "nem túl sokat" is már láthattam más akciófilmekben; leginkább talán az Elrabolvát juttatta eszembe. Ott is egy átlaglányt ránt be a kényszerprostitúció, durva kezelésbe veszik az európai maffia bérencei, és csak azért menekül meg végül, mert akad egy ismerőse, aki módszeresen kipusztítja a tetveket. Az mellékes, hogy Bryan Mills elvált és megmenteni akar valakit, míg Robert McCall özvegy és megtorolni akar egy rémtettet.

McCallt igazi kőkemény karakternek találtam, akinek ugyanakkor van személyisége is. Eltúlzottak ugyan a képességei, és 1-2 foszlányon kívül nem derül ki semmi a múltjáról. Mégis elhittem, hogy egy szereplőt látok, akiben erős morális iránytű mozog. Denzel Washington pedig éppúgy tojik 60 éves korára, mint Liam Neeson, veszett jól áll neki a magányos igazságosztó szerepe. Gondolkodik, mielőtt a reflexeire bízná magát: felméri a terepet, az ellenség fegyverzetét és a szükséges időt. Ezt jelképezi a stopperórája.

Tetszetős védjegye, hogy nem ragaszkodik kimondottan a lőfegyverhez: mikor először találkozik Teri-Alina futtatójával és annak vérebeivel, pénzt ajánl a lányért. Ha pedig se ez, sem a szép szó nem ér célt, hétköznapi tárgyakat - dugóhúzó, lombvágó, szöggép, gázcső, barkácsszerszám, balta - használ, ha valakit megölni vagy akárcsak  megfenyíteni akar. Mintha Macgyvert és a Sin City Marv-ját adnák össze egy harmadik lénnyé. Kár, hogy nem látszódik az a találékony elme és gondolkodás, amely ezt a sokféle eszközt a saját hasznára fordítja (sőt, nem is látjuk mindegyik gyilkosságát). Ez puszta mutatványoskodás, hogy cifrább akcióhőst lássunk.

Képmutató lett volna McCall alakja, ha túl nagy a különbség gyilkolós és hétköznapi arc között. Pont ezért Washington nem kockáztat, eleve nem próbál "ragyogni" a karakterével, hanem hihető, még érdekes visszafogottságot visz a szerepébe. Ugyanez igaz Chloe Grace Moretz-re, aki a történet katalizátora. Normális fiatal nő, aki könnyen szóba elegyedik egy normális férfival, de nem ráakaszkodó vagy ostoba. Tudja, hogy a főnökeinek ő csak vagyontárgy, hogy keresete őket illeti, és hogy szófogadónak kell lennie. De hogy már azért példát statuálnak vele, mert az alapméltóságát óvta... nos, ezt nem. 

A legerősebb jelenet, ami hihetővé teszi Robert elköteleződését, mikor kórházban látja viszont újdonsült hölgybarátját. Erre a hatásra játszik rá Alina később kivégzett kolleginája, mikor egy összesavazott arcú lányról beszél, vagy hogy Terinek legközelebb már a nyelvét fogják kivágni. Tudom, hogy van ilyen! Ha a rendőrség mocskos vagy hülye, akárhány kurvát csonkítanak vagy ölnek, büntetlen marad. Ezért van szükség egy "kiegyenlítőre", aki "rendezi a számlát". A hatást viszont aláása az igénytelen író munka: McCull múltja, Alina múltja és a bűnbanda felépítése homályban reked. Ráadásul Alina a film 3/4-éből hiányzik, holott a lány támadási felületet jelent Robert ellen. Sovány vigasz, hogy bolti munkatársnőjét és biztonsági őr haverját legalább túszul esnek.

A tetovált főgonosz, akiről Robert hajdani felettesei informálják, kegyetlen és brutális, de annyi személyisége ha van, mint Kobraparancsnoknak a G. I. Joe-ból. Pedig feszültség az még bőven volna kettejük szemtől szembe találkozásaiban. Azonkívül, hogy néhányszor hangosan felismeri, éppen mit cselezget Robert, semmi intelligenciát nem látok benne: azért kegyetlen, mert szociopata és volt szuperkatona, meg még ki tudja, mennyi műindok miatt.  

A befejező fél óra pedig szintén csalódást keltő, főleg miután az első negyedóra olyan példásan előkészítette a terepet a kétirányú hajtóvadászathoz. Robert a végső, túszmentő csatánál megsérül, a végén azonban pontosan olyan kimérten és problémamentes végez az ellenséggel, mint eddig. A lassítva járás pedig a tűzriasztó vízszórásában már egyszerűen untató volt - mint korábban a tankerhajónál -, de már röhejes is. Meggy a tortahabon a búcsú Robert és Alina között: sokkal meghatóbb zárás lehetett volna, ha a rendező és az író rászánja az agymunkát, hogy felépítse a jelenetet.

Az Equalizer-ben szó szerint "equal"-ban (="egálban") vannak a pozitív és negatív vonások. Jobban megidézte bennem a 80-as évek hangulatát, mint bármelyik Feláldozhatók-mozi. De míg a hangulata friss és életszerű, maga a sztori totálisan papírforma, a szereplők pedig bántóan befejezetlenek. McCall imidzse attól vonzó a mai, egyre pesszimistább világ férfijainak, hogy szívós harcos a  hétköznapok közegéből, már-már bushido-i etikával. "(...) Egy igazi lovag, olyan világban, ahol már nincsenek lovagok." Ez az idézet jól mutatja, mennyit várhatunk el a filmtől: éppcsak annyit, hogy e vonzó ábrándképbe még bele tudjuk élni magunkat.