Eltűnt lány (Holtodiglan)

"Milyen barátságos ez a kis fészek! (...) Olyan sötét! Rejtélyes, és rémisztően romlott! Ugyanakkor világos, élénk és: elegáns."

(Mindörökké Batman)

David Fincher Holtodiglanja egy fekete, kifacsart rémmese egy New York-ból jött missouri-i házaspárról, kiknek a viszonyát teljesen elrothasztják a külvilág elvárásai. Nick Dunne és Amy Elliott kapcsolata sikeresen indult, majd egy gazdasági válság előbb anyagilag, majd lelkileg is megcsonkította őket. Ám míg nehézségeik a férfit "csak simán" nemtörődömmé teszik, addig a nőből olyan szociopata bábmestert érlelnek ki, aki saját "gyilkosságát" keni rá ravaszul a hűtlen férjére.

Nem nevezhető tehát szokványosnak ez a movie. Lesújtóan komor szociális és médiakritika fűszerezi, melyet nagyon is földhözragadt életközegbe ágyaz - nagyobbrészt. Az elején még úgy tűnik, mintha egy megszokott drámakrimi lenne, ahol valaki aggódva keresteti az eltűnt hozzátartozóját. Aztán emlékmorzsákat kapunk a pár múltjának sötét zugairól, míg nem félúton kiderül, hogy az egész egy ravaszul megtervezett csalás volt csupán - a nő részéről. Kérdés, hogy vajon Nick tud-e olyan válaszlépést kitalálni, amivel Amy tervét visszafordíthatja? Hohó, de még mennyire...!


David Fincher Gillian Flynn író 2012-es bestsellerét vitte vászonra, bevonva őt magát is a forgatókönyv munkálataiba. Közös teremtményük leginkább olyan, mintha A rózsák háborúját kereszteznénk a Truman Show-val: a főszereplő pár hosszú éveken át kirakatéletet él - Amy ráadásul már gyerekkorától, hiszen szülei róla mintázták a "Csodálatos Amy" c. sikerkönyv gyerek-főhősét. A pár elsősorban e népszerűségből kénytelen anyagi bázist teremteni magának, illúziók lassan kifakulnak, ellenben rengeteg stressz és frusztráció halmozódik fel bennük. Azt a mindennapi tragédiát kapjuk egyenest a képünkbe, hogy mennyire kiszolgáltatott az átlagpolgár a mai világban.

1. A gyerekkori neveltetés hatásaival és beidegződéseivel szemben,
2. az anyagi létbiztonság megalkuvásokkal teli követelményeinek, 
3. a nyilvánosság álszent viselkedési normáinak,
4. illetve, hogy az állami sajtóorgánumok mennyire meghatározzák, miként gondolunk 1-1 emberre - még akkor is, ha ismerjük az illetőt.
   
   

Nézők és kritikusok is jobbára keblükre ölelték a Gone Girlt, én azonban nem sorolom az év legjobbjai közé. Első megtekintés után semmiképp nem akartam volna újranézni, és nem mert gyengék volnának az idegeim. Technikailag profi kivitelű pszichothriller, de a filmélmény nem annyira nyomasztó vagy elgondolkodtató volt. Inkább sokszor idegesítő, olykor émelyítő. Megpróbálom összeszedni, mi miatt tetszett és mi miatt nem. Mindkettőre találtam okot bőven.

• Éreztem a kompromisszumot kerülő elhatározást a rendezésen.
• Éreztem, amint próbál játszani az elvárásaimmal a történet alakulását illetően.
• Éreztem, ahogy összemosódik a rideg valóság és a burjánzó őrület az atmoszférájában.
• Éreztem a fontosabb alakítások kisugárzását - különösen Rosamund Pike-ét, akit immár földrengés se mozdíthat ki az Oscar-jelöltek listájáról!

A nyári átlag-színvonalat tehát meghaladja. De közel sem annyival, mint szerettem volna.

Mindenek előtt: szívből utáltam az amerikai nép egészét ebben az alkotásban. Mivel ez részben szatíra és társadalomkritika, nem meglepő, ha a nyilvánosságot, a helyi lakosságot illusztrisan felszínes, már-már kiáltóan terelhető birkacsordaként ábrázolja. Közhely, hogy micsoda kollektív agymosásra képes a XX.-XXI. századi média a nyugati világban: egy átlagember a céljait, igényeit, normáit és énképét még ma is hajlamos az alapján formálni, amit a TV-ben lát és hall. Ezt a butított képet egy fokig élveztem, tanulságos szembesülni vele.
Aztán egyszercsak arra eszméltem, hogy időutazást teszek: visszamentünk a XVIII. századig - legalább. Ahogy a bohózat szövődik, Nick előbb az eltűnt nejéért aggódó férj, majd gyanúsított lesz, a közvélemény egyértelműen ellene fordul. Oké! De ezt úgy viszik tovább, hogy 1. számú közellenséggé kiáltják ki, még az utcán is nekirontanak... hogy utána a saját TV-s szereplésével egyből újra lekenyerezze a publikumot. Végül pedig - mikor a neje váratlanul visszatér - totálisan szemet hunynak az egész boszorkányüldözés fölött. Talán túl jóhiszemű vagyok, de ettől még a fluoridos csapvízzel degenerált Amerikát is értelmesebb helynek gondolom!

A néhány okosabb - értsd: nem sík hülye - szereplő közül összesen 3 olyan akad, akiket érdekesnek találtam.



"Legszívesebben meglékelném a koponyáját, hogy lássam, mi van benne."

Kezdjük a játszma győztesével, Amyvel. Sharon Stone Cathrine Tremmel-je óta nem láttam női mocsokládát, aki ilyen ügyesen manipulál nőt és férfit, civilt és rendőrt. Csapdájában aprólékos: a dulakodás helyszínére, hogy úgy tűnjön, mintha egy férfi amatőr nyomeltűntetéssel próbálkozott volna, vagy hogy egy hiszékeny terhes szomszédasszonyt körbemosolyogva megszerzi tőle a vizeletmintáját. Apropó hátrahagyni: nem sajnál időt és energiát áldozni egy olyan álnapló írására, amiből az tűnik ki, mintha régóta rettegne az "erőszakos" férjétől. Tudom, egy kisvárosi rendőrség nem épp a legeszesebb testület. De tényleg csak 1 árva rendőrnőnek bűzlik, hogy ez a nagy számú bűnjel gyanús?

Igen sok egybecsengést látok Cathrine és Amy alakja között: mindketten írók, így gyakorlottak jelenetek megtervezésében, kigondolásában. Türelmesek, eltökéltek, nagyon jó érzékük van a pszichológiához. Külsőre mindkettő igen vonzó, érett szőke nő, akit a gyilkosság csak még provokatívabbá tesz. És a férfi főszereplőt úgy sikerül a vége felé behálóznia, hogy amaz külön mondogatta is magának: ez a nő a vesztére tör. Ha a mozi nem hajlana félúton a ciánszagú melodráma irányába, akkor örültem volna, hogy nemcsak az ördögi terv, de annak visszacsinálása is prímán sikerül Amynek. Erről mindjárt.

Bár elismerem a ravaszságát, mégsem tudtam szurkolni Amynek, hogy mesteri bűnterve valóra váljon. Nem törvényszerű, hogy az áldozatnak szurkoljunk, ha tudjuk, hogy nem érdemelné meg. Miután a film felénél Amy narrációja felfedi a terv előkészítésének fázisait, valahogy eltűnik belőle a csavaros észjárás, ami a lényege lett volna. Ahogy ideiglenes kéglijében az új havernője meg annak dzsigoló hapsija a szeme előtt kirabolják, egyszerűen szánalmasnak láttam őt.

Attól meg szabályos röhögőgörcs kerülgetett, ahogy a hajdani udvarlóját, Desi Collings-ot elcsábítja. Ahogy Collings a vilájába hozza Amyt, napokon át kínálgatja neki a hely minden komfortját és luxusát, + persze az ő személyes társaságát. Értem én, hogy szerelmes a nőbe, és elhiszi neki, hogy tényleg kétségbeesve menekül a vadállat férjétől. De ez már ostoba vakság: ilyen ürgét nemcsak pofonegyszerű megkörnyékezni, de úgy is néz ki, mintha könyörögne a nőnek: "Itt vagyok! Használj már ki, légyszi!".

Ugyanakkor hatásos színjáték, amint Amy széttépedt hálóingben ál-gyötrődést ad elő a biztonsági kameráknak, majd később szeretkezésre csábítja Collings-ot, hogy az ágyon hirtelen véresre vagdossa egy késsel. Le a kalappal Fincher előtt, hogy ilyen bátran vállalta a brutális mozzanatok megmutatását - mégha csak kevés is akad belőlük!

Margo, Nick Dunne ikerhúga inkább csak segédkarakter; egyszerűen ő az egyetlen közeli személy, aki sose fordít hátat a főszereplőnek. Valójában a befejezésnél már csak arra az egyre voltam kíváncsi: rá is lesújt-e majd "Csodálatos" Amy gyilka, vagy nem. Margo igazgatja azt a helyi kocsmát, amit 5 éve a sógornője pénzéből kaptak Nick-kel. Józan eszű, egyenes jellem, aki türelmes a testvérével, ám nem rest bírálni sem őt a botlásaiért - pl. mikor rajtakapja egy diáklánnyal. "Ezt most jól elcseszted, te marha!"

Tetszik, hogy visszatérően emlékezteti Nick-et a hibáira: mennyire léha, közönyös alak, akit mintha nem is érdekelne, hogy mi lett a nejével, függetlenül a kerestetési kampánytól. Nekünk is úgy sikerül megutálnunk Nick-et a jellemtelensége miatt, hogy hamar elveszítjük az érdeklődést az ő sorsa, sőt az ügy megoldása iránt. Sose ingott meg bennem a gyanú, hogy Dunne csak egy szomorú balfácán, akit nyilván épp az eltűnt neje ültetett föl.

Ugyancsak tisztán segédfigura Tanner Bolt. A fekete bőrű ügyvéd azért vállalja Dunne védelmét, mert izgalmasnak találja, hogy mennyire reménytelennek tűnik az eset. Ezt el is hiszem: Nick-nek annyira bűnbak-aurája van a film középső szeleténél, hogy ha profi ügyvéd volnék, én is vállalnám a férfi "megmentését".

Egész izgalmas volt figyelni, ahogy szinte a nulláról muszáj megtervezniük a stratégiájukat, miközben az álszent, hipokrata tévécsatornák csak dagasztják az egész cirkuszt a nézettségért, ál-szakértőkkel (vagy épp jószomszédnak álcázott riporternőkkel). És tetszett Nick döntése, hogy nyilvánosság elé áll a saját verziójával - még Bolt intése ellenére is. Azt ugyan sehogy sem veszem be, hogy egyből ekkora sikert arat a közvéleménynél, de örültem, hogy végre felfogja, hogy a saját bőre a tét.

És ITT követ el Fincher egy olyan második főcsavart, ami nekem nagyon két irányba sült el. Pedig elő volt készítve rendesen: Amy látja Nick szereplését a show-ban, és meggondolja magát férje sorsát illetően. "Gyere vissza, Amy." Mégha tényleg csak Nick félrelépése miatt agyalta is ki ezt az ördögi csapdát, nem kell sok ész belátni, hogy Nick vallomása TV-s humbug. Színjáték, ami Nick szorult helyzetét nézve nem is olyan meglepő húzás.

Mégsem ez dühített föl, hanem maga a visszatérés. Amy - épp azután, hogy lemészárolta Collings-ot - véresen, traumát színlelve odabotorkál hozzá az utcáról, az emberek szeme láttára. Szappanoperákat megszégyenítő patetikusság ordít erről a megoldásról! Nem mondom, ügyes húzás rájátszani a férfi által hangoztatott komédiára, miszerint az aggódó férj várja haza a kedvesét. És ez megint jelzi, mennyire beetethető a lakosság. Nem tudom: ez az egész médiacirkusz annyira túljátszott és agymosott kinézetű, hogy az néhol már gyomorkavaró. Mikor Boney nyomozónő, aki az ügyet vizsgálta, nyilvánosan kérdezgeti Amyt, az olyan stílusban válaszol, ami hihetetelnül ön-leleplező, szembeötlően arrogáns! 

"Hogy vagy képes visszamenni hozzá...?!"

Margo a számból vette ki a szót ezzel a kérdéssel. Tényleg már csak meggy a tortahabon, mikor Amy felcsillantja a gyerek-adúászt Nick-nek, rávéve őt, hogy hallgasson Amy nyilvánvaló gyilkolásáról. "Itt már nem az számít, hogy én mit akarok!" És ugyanígy igazat adok az ügyvédnek, mikor viccelve a praxisában látott legbetegebb házaspárjának nevezi a Dunne-okat, mondván: "Csak ne bosszantsa fel őt." Ez már nem elszörnyedést, hanem szánakozást vált ki: mintha a Paula és Paulina egyik epizódját néznénk a sok olcsó érzelmi zsarolással és csöpögős műszenvelgéssel. Fárasztó és unalmas, nincs semmi újraenergizálás, hogy a figyelmet ébren tartsa, úgyis mindképp veszít majd mindenki - a kérdés csak az, hány darab hullával.

A tanulsága az, ami nagyon erős ennek a filmnek, és az árnyékos-félhomályos képsorok az egészet még inkább depresszívvé, nyomasztóvá festik. Flynn és Fincher bátran, szinte élvezettel rombolják szét a mai középosztály-beli lét nagyratartott intézményeit: a házasságot, az otthont, a jó neveltetést, a szakmai sikert, stb. Nick jól mondja, hogy Amy gyerekkorát a szülei jóformán kiárusították, és eltűnését is csak hírverésre használják. A gazdasági válság, ami az első csapás a Dunne-oknak, egyértelműen az amerikai recesszióra utal: az ország el van adósodva, és a fősodor-média ezt még mindig bagatellizálja.  

Tágabban pedig a nyugati világ egészének mentalitását gúnyolják ki. Amy és Nick elkárhozott, nihilbe fúlt élőholtakként tengődnek a sok pénzükkel, egy olyan világban, ahol eleve minden csak képmutatás. "Csak játszd el jól a szerepedet." Ezen azért keményen el lehet gondolkodni. A mai, folyton számon kérő, teljesítményhajhász világban nem számít, ki jó vagy rossz, mert maga a tájékoztatás csak a hír eladhatóságát tartja szem előtt. Vajon tényleg ezzé fajzott a modern világ? Minden csak szerep, a külvilág felé mutogatott, pikáns maszk? Mint a pajzán diáklány, aki szende szűzként öltözve áll ki a képernyők elé? Megéri-e úgy boldogulnunk az életben, ha ehhez a lelkünket és boldogságunkat kell apránként kiirtanunk magunkból?

Elismerem tehát, hogy a film jól megcsinált, hideglelő, sőt elgondolkodtató is. De megint úgy érzem, mintha zsarolná a nézőt: "ha ez nem tetszik, akkor csak az idegeid lehetnek gyöngék". Túlságosan fogni akarja a kezünket, hogy most direkt így és így érezzük magunkat, hogy nincs remény, nincs értelme semmi nagyobb dolognak. Ez egy ponton már visszaüt, épp a félelmetesség légkörét ássa alá, és olyanná válik, mint egy realisztikus Addams-family-átirat. 

Egy párkapcsolati sokkterápiának jó választás, de szilárd ajánlást nem tudok rá adni.