Tarantino érdekes eset. Egyfelől példás bátorsággal tud fifikás párbeszédeket írni és feszült atmoszférát teremteni. Másrészt elítélem nála, hogy a stílus sokszor rátelepszik a filmjeire, és pont a lényeg vész el mögüle: a jó történet, a szereplők emberi vonásai. Főleg ez az ellentmondás az oka, hogy ilyen széles skálán mozog a véleményem az egyes rendezéseiről. Imádom a Ponyvaregényt, miközben ki nem állhatom a Kill Billt.
Az Aljas Nyolcas Quentin Tarantino szerelmeslevele a 60-as évek spagetti westernjeihez, thrillerköntösbe csomagolva, némi horrorbeütéssel fűszerezve. Gyakorlatilag egy vadnyugati Fűrész sémáját követi az egész: egy helységre bezárt archetípusok próbálnak életben maradni, rájönni a gyilkos(ok) kilétére és trükkjei(k)re. A vége pedig az, hogy ebben az ide-oda tologatós játékban egyesével elhullanak, ki-ki milyen csapda által. Ez a kirakó adná az egésznek a sava-borsát: ha ez nem jön be a nézőnek, veszett a filmélmény.
Nyolc sötét figura a wyoming-i Red Rock-tól nem messze, egy kis faházban húzzák meg magukat a hóvihar elől. A törvény embere, törvényen kívüli és szabadúszó is akad közöttük. Minnie, a tulajdonos épp nincs otthon. Az összezártság hatására egyre újabb disznóságok derülnek ki a szereplőkről: az igazi lakókat egy banda megölte, hogy kiszabadítsák főnöknőjüket, a gyilkos Daisy Domergue-t, majd a többieket is kivégezzék. Kérdés: kik hagyják el végül élve a házat?
Annak idején a Ponyvaregény ellen a kritikusi kisebbség az alábbi érveket hangoztatta:
- Túlzottan csak az erőszakra van kihegyezve.
- Semmi morális középpontja.
- Emberi torzókat állít be "érdekes antihősöknek".
- Variálással takargat egy gelyvás kis sztorit.
Pontosan ezek fogalmazódtak meg bennem, miután láttam az Aljas Nyolcast.
Hadd tisztázzam, hogy sok részelem tetszik a produkcióból. A díszletek és a táj hangulatosak. A rejtvényfejtés izgalma, a leleplező monológok és hogy nem spóroltak a vérrel, feszültséget teremtenek. Szívbe markoló az a közönyös kegyetlenség, amivel a filmbéli banda az expozícióban lemészárolta az őket vendégül látó Minnie-éket. Tényleg könnyű volna egy tökös R-kategóriás hiánypótlónak felfognom a filmet, ahogy a méltatói is hangoztatják.
Hogy ez mégsem sikerül, annak nemcsak az előbbi felsorolás az oka. Folyton kizökkent, mennyire önismétlő ez az amerikai korkép, a "vad nyugat" mítosza. Hiányzik belőle a lelke, az élhetősége. Ez az örökös problémám a műfaj egészével, úgy, ahogy van: mesterkélt, beállításszagú. Innéttől kezdve pedig nem működnek számomra az olyan ráakasztott stílusjegyek, mint a lassú tempó, a karakterek szüntelen fecsegése, a pózoló testtartás és hanghordozás.
Ennek a mozinak közel sincs akkora és olyan csiszolt tartalma, mint ahogy azt csavargatja előttünk. Annyi történik, hogy ezek az anyaszomorítók bent rekednek, hosszan hergelik, majd kinyírják egymást. Az egyes darabkák, amikből a puzzle összeállna, vagy túl sablonosak, vagy túl abszurdak. Sakktábla a tábornok előtt az asztalon: hát aki szerint Az Acélember Jézus-szimbolikája gyenge és nyilvánvaló, annak ezt ajánlom figyelmébe!
Sablonos pölö a narráció: az a kevés, de szájbarágós mesélőkommentár, és a fejezetcímek kiírása. Igen, tudom, hogy ezek csak díszek, de ha mondjuk a Sin City-ben látnám őket, akkor is gyermetegnek tartanám. Abszurd pedig pölö a szereplők viselkedése. Nem érdekel, hogy Tarantino vagy a western milyen stílussal operál: nem tudok komolyan venni idiótán vigyorgó nőket és az eszüket agyonjátszó mészárosokat.
Minden karakter ebben a felállásban a puszta aljasság kedvéért aljas. Nem kedvelek senkit, ezért nem érdekel, ki mit tesz. Az egyetlen dolog, ami érdekli őket, az a pénz. Daisy Domergue a pénz középpontja: 10 ezret ér a feje élve vagy holtan, mint a rablóbanda fejének testvére.
Daisy a 2 olyan figura egyike, akiket érdekesnek találtam: egy szakadt, hibbant cafkának tűnik, de a szemében csillogó fény egy tudatosabb, ravaszabb észjárású szellemet takar. Ettől hat még bilincsben is olyan fenyegetőnek a figura. Fényes pillanatok, amikor fogva tartóját, John Ruth-ot szívatja. Először csak szemétkedik, majd a gitárénekkel már kifinomultabban tipor a lelkébe, végül a film talán legjobbra sikerült mozzanata: amikor tárgyilagosan közli vele, hogy vége; a kávéval együtt méreg kering a szervezetében.
Egy világban, ahol ennyire bizonytalan, ki marad életben, szükségünk volna egy emberi karakterre, akivel azonosulni tudunk. Samuel L. Jackson figurája a másik valaki, akivel tényleg ügyesen bánik a forgatókönyv: Marquis Warren ex-őrnagy fejvadász lett, de mivel szökésekor felgyújtotta börtönét - északi és déli áldozatokat is szedve -, hazátlan szökevénnyé vált. Őnála már tényleg érez eleinte egy bizonyos fokú szimpátiát az ember, és súlya van, ahogy kiderülnek a disznóságai: Lincoln-levele ócska trükk az ingyen fuvarért, hajdanán pedig gyomorforgatóan kínzott meg egy férfit az apja bűneiért.
Vele kapcsolatban csak annyi zavart, mekkora véletlen kapcsolja a nem-bandita szereplőkhöz: pont azt a tábornokot találja ott, aki megadás után agyonlövette a katonáit. És mit ad Isten: az egyik hülye, aki a fejpénzéért felkutatta, a tábornok eltűnt fia. Ja! Az elején is pont az a fejvadász kollégája veszi fel a postakocsijába, akivel egyszer együtt ebédelt. Kicsi a vadnyugati világ. Jackson és Jennifer Jason Leigh játéka végig erőteljes maradt, de a közös szóváltásaik valahogy félrecsúsztak. A vérrel borított Domergue egy Gollam-szerű, gyűlölködő manóra emlékeztetett. Warren meséjéből is ez a leszopatós rész inkább légből kapott kicsinyességet jelez nekem a karakterről, mint észt vagy kíméletlenséget.
Elismerem, hogy rengeteg munka van ebben a műben, aminek külön megvan a története: Tarantino szkriptjét valaki kiszivárogtatta, és végül jelentős átírás után került a nagy vászonra. Mindenesetre kötve hiszem, hogy az eredeti változat jobban mert volna új utakat keresni, mint amit a moziban láttam. Egy buzgón variált, de túl sok pózőrködéssel felvezetett gyilkosságmatiné az Aljas Nyolcas, olyan bábszereplőkkel, akik valóban aljasok, de semmi másból nem áll a személyiségük.
Majdnem sikerült, Quentin. De csak majdnem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése