Hobbikritikusként rossz szokásom, hogy ha istenigazából utálok egy filmet, gyakran teret se hagyok a lehetőségnek, hogy valaki - minden érvem, hitem és indulatom dacára - esetleg pozitív élményt kapott attól a filmtől. Tudom, hogy ez helytelen és végletes hozzáállás. Nincs jogom elítélni azt, ha pl. egy néző imádja az ABBA-együttes slágereit, és már ezek miatt jó érzéssel nézi végig a Mamma Mia!-t. Még akkor se, ha romhalmaz történetében a szereplők egy serpenyő IQ-jával és egy részeg Broadway-parodista énektehetségével vannak megáldva. Táncukról nem is beszélve...
A 20 éves Sophie Sheridan házasodni készül, de szeretné, ha sosem látott apja vezetné az oltárhoz. Ezért anyja, a szállodafőnök Donna naplója alapján 3 meghívót küld a 3 lehetséges apjának. Ahogy megérkeznek a kis görög szigetre, mindhárman igyekeznek elnyerni mind Sophie, mind Donna szimpátiáját.
Nem tudom, vajon a karakterek vagy a zenei betétek használata kiborítóbb-e. Külön veszem őket, mert mindkettőnél égig ér a baj.
A színészek hanghordozása hentesmunkát végzett a dobhártyámon, valahányszor dalra fakadtak. Nemigen hiszem, hogy sikerült volna egyszer is normális énekhangot kikeverniük. Volt továbbá egy visszatérő hang, amit nem is értem, mi célból adtak ki a szereplők. Valahányszor csajok üdvözlik egymást egy jelenetben, mindig olyan nem emberi hangot adnak ki magukból, ami talán a kasztrált hiénák virnyákolására emlékeztet. Nem értem, miért hiszi Phyllida Lloyd vagy más rendező, hogy a "csajos filmekben" a nők vagy tinilányok mindig csak efféle hangon örvendezhetnek, illetve lehetnek nagyon izgatottak.
Közük nincs a dalok többségének a szituációhoz, amelyből kibuggyannak. Nyilván az volt a lényeg, hogy minél több ABBA-számot beletömjenek a műbe. Ha pedig egy dalnak esetleg van is köze a jelenetéhez (pl. Donna vágya, hogy luxusban éljen, és ne szállója javítási költségeit nyögje) -, olyan megjátszott már ránézésre is, ahogy előadják. Persze, ha szól a zene, nagy energiával táncikálnak - olykor tömegben a sziget többi lakójával. Baromi nehéz ebbe átszellemülni, ha ennyire kaotikus, önalázó bohóckodás az emberek viselkedése. Rengeteg félpucér hapsit mutogatnak a tengerparton, akik kötelezően körbe rajongják valamelyik női főszereplőt.
Csecsemőagyú női és Ken-baba férfi sztereotípiákat kell eljátszania neves színészeknek. 1 érdekes jellemvonás nem szivárgott beléjük; még amikor bánatosnak kellene lenniük, akkor is agymosott vigyorgásba szorul az arcberendezésük. Áll ez a 2 legnagyobb húzónévre is: Meryl Streep-nek játéka és éneklése egyaránt ripacsos, Pierce Brosnannek csak az utóbbi. Donna és a lánya között alig pislákol valódi interakció; az állandó műmosolygás és elbarmolt fahumor jelzi nagyon ékesen, mennyire nem mertek a készítők bármilyen mélyebb szálat vagy ötletet beengedni a történetükbe.
Alighanem mégis szegény Amanda Seyfried járt a legrosszabbul a szereposztásnál: Sophie a leghajmeresztőbben síkidióta csitri, akit nem mészárszékhez, mintsem oltárhoz volna ésszerű vezetni. Az egész vékonyka cselekmény lényege, hogy Sophie rövidesen hozzá fog menni ehhez a Sky nevezetű palimadárhoz.
És mikor végre elérkezik a nagy nap, megrendezik a költséges templomi esküvőt, mit tesz a boldog ara?
Alighanem mégis szegény Amanda Seyfried járt a legrosszabbul a szereposztásnál: Sophie a leghajmeresztőbben síkidióta csitri, akit nem mészárszékhez, mintsem oltárhoz volna ésszerű vezetni. Az egész vékonyka cselekmény lényege, hogy Sophie rövidesen hozzá fog menni ehhez a Sky nevezetű palimadárhoz.
És mikor végre elérkezik a nagy nap, megrendezik a költséges templomi esküvőt, mit tesz a boldog ara?
"Sky! Még ne házasodjunk össze! Csak tűnjünk erről a szigetről, és menjünk világot látni! Oké?"
"...Szeretlek."
És hogy: "Ne hagyjunk kárba veszni egy jó esküvőt.", Brosnan apajelöltje ott helyben elveszi Streep Donnáját. A filmbéli vendégekkel együtt én is tapsoltam, de nem a meghatottság miatt. Inkább a bravúrtól, hogy az írók nyugodt lelkiismerettel firkáltak ilyen redva, cukor(máz)beteg befejezést, tudván, hány ország mozijaiban fogják ezt pénzért látni az emberek.
Nem először döngölök földbe egy 2008-ban kikerült csajos vígjátékot. De a Mamma Mia!-nál külön fájdalmas, hogy teljesen feleslegesen, gondolkodás nélkül halmozták fel benne egy zenekar számait. Ez a film csak arra kellett, hogy mozgóképes porhüvelye legyen tucatnyi slágerdalnak, ezt kár is volna tagadni. Ennél bóvlibb, háborodottabb táncfesztivál márcsak akkor lett volna a Mamma Mia!,
ha egy egzotikus sziget helyett színpadon adták volna elő az egészet - ahogyan pl. a Tini Nindzsa Teknőcök túrakoncertműsorát a 90-es évekből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése