Mamma Mia! 2. - Sose hagyjuk abba AZ AGYZSIBBADÁST!

Ez most a szokottnál (is?) szubjektívebb kritika lesz. Egy fim Mamma Mia! címmel nem az a fajta alkotás, amit érdemes külön jelenetekre boncolgatni. Vagy egybefüggően működik valaki számára, vagy sehogyan, mivel minden jelenete ugyanazt a pofonegyszerű képletet köteles szolgaian követni: táncdalok, átvezető párbeszédek, majd újfent táncdalok. És ahogy a cikk címéből is lesüt: egyértelműen az utóbbi, vélhetően kisebbségszámba menő csoportba tartozom. Ki nem állhattam az első Mamma Mia!-t, és ki nem állhatom a folytatást sem.


A Mamma Mia - Sose hagyjuk abba nem azért landol nálam az év egyik legrosszabb, szabályosan lebetegítő filmélményei között, mert musical. Nem szeretem ezt a műfajt, de ez még nem volna rá mentség. Nem igazán érdeklődöm az ABBA-slágerek iránt, de ez sem lehetne kibúvó. Az meg még kimondottan boldoggá is tett, hogy ezúttal Meryl Streep-et is hanyagolták: a történet szerint Donna Sheridan már 1 éve, 4-gyel az első rész vége óta elhunyt. 


Azért gyűlölöm ezt a filmet, mert egy nagy hülyeség. Csak így nyersen: hülyeség. Infantilis, bájolgó, visszataszítóan kétszínű szappanopera-reklám, konfliktus nélkül, bölcsödések értelmi színvonalára szabva - ugyanúgy, mint az első Mamma Mia egy évtizeddel korábbról. 2 órát vett el az életemből, és arra használta fel, hogy a szívemet és az elmémet felváltva kínozhassa.

Alibinek sem megy el a mű múltban és jelenben felváltva zajló "története", nem létező karakterei pedig második otthonra lelnének a Star Wars Holiday Special-ban. Sophie Sheridan, a vidámkodó másik főszereplő egy pihent agyú, felszínes csitri, akit képtelen voltam akárcsak emberbaráti szinten is kedvelni, és ugyanez állt mindenki másra a Mamma Mia! 2.-ben. 





Annyira mesterkélt és cukormázas az egész mű hangulata, hogy semmi nem tudta megragadni a figyelmemet abból, amit látok és hallok. Ezért sem érdekelt a múlt és jelen idősík fölösleges, fakezű és idegelő váltogatása a narratívában: felváltva látjuk Sophie téblábolását, illetve a fiatal Donna Sheridan utazgatásait egzotikus helyszíneken. 



Donna múltja összefoglalható ennyivel: egy élményekre éhes ostoba tyúk, aki nemrég szabadult az iskolapadból, fel-alá kalandozik a Földközi-tengeren, több ízben bepasizik sztereotípiának is szánnivaló palikkal (ugye emiatt lett 3 potenciális apja a gyerekének), és valami miatt mindig dalra fakad. Nem tudom, anya vagy lánya-e a felületesebb sablonlény. Hab a tortán, mikor a jelenben Sophie felfedi a saját pasijának, hogy terhes, és már "érti, milyen érzés volt ezt az anyjának átélnie". Ez a párhuzam nemcsak telenovellákat alulmúlóan gyönge, de valahogy még külön bizarrnak is hatott, mikor elsütötték. 

Az 1. részhez képest kicsit kevésbé fogta föl kínzókamrának a fülem, ahogy előadják a filmbéli slágereket. És nem először írom ezt, de számomra a musical formanyelve azért sem kompatibilis a filmmel, mint művészeti ággal, mert szándékosan, élesen - és többnyire potyára - megtöri a film belső terét és atmoszféráját. Kilök engem a film tartalmából és világából, ugyanúgy, mintha a sztorit túl sok oda nem illő fan-service-szel töltenék meg. Próbáltam eleinte odafigyelni a dalszövegekre, de a legelemibb szinten sem érintett meg vagy maradt meg bennem bármi belőlük. 


  

A Mamma Mia!-franchise-t én legföljebb audiovizuális trenírozófilmként merném ajánlani a fiatalkorúak börtönébe. Ugyanaz a bűnhamis, csordultig idillizált romantikus dalfesztivál, mint az elődje, legfeljebb a ripacssági faktora kisebb valamicskét. Könnyen lehet, hogy régimódi az ízlésvilágom, de a szüntelen, öncélú dal-tánc-parádé nálam a reklámipar berkeibe való, nem pedig a mozgókép világába.