Közhely, hogy író-rendező Quentin Tarantino –
töketlen kollégahadával szemben – nem fél a végletekig elmenni filmjeivel forgatókönyvírás és brutalitás terén. Munkáit mindennek lehet nevezni, csak "átlagosnak" nem, bár azok színvonala nálam a skála bármelyik mércefokán kiköthetnek.
· ’94 legjobbjaként imádom
a Ponyvaregényt, fenomenális atmoszférája, érdekes karakterei, szellemes párbeszédjei
és a résztörténetek okos kiszámíthatatlansága miatt.
· Ellenben a Bugyrok alá kívánom a Kill Bill-t, ahol Tarantino összes kedvelt stílustechnikája visszafelé sült el: szánalmas sztorit, agyatlan szereplőket, időhúzó halandzsázás és undorítóan pozőr
akciókat fölvonultatva.
· Az Aljas Nyolcas
pedig túlságosan olyan benyomást keltett, mintha mereven beállítgatott jelenetek laza tákolmánya volna. Sajnálom, de nem tudok a Tarantino-rajongókkal tartani, és jó filmnek titulálni.
És itt van a Django Unchained, melyet csak nemrégiben, csaknem 7
éves késéssel pótoltam be, mint 2012 egyik leghangosabb sikerét.
Nyílt titok, hogy magasról teszek a western nevű propagandazsánerre, az semmilyen helyzetelőnnyel nem bír számomra más műfajokkal szemben. Az sem érdekelt, hány korábbi Django-film készült az Unchained előtt. Csak annyi szűrődött be hozzám eleddig a népszerűségén fölül, hogy Quentin-t a Pulp Fiction után már 2. Oscar-jával gazdagította ez a munkája,
és hogy az egyik fő gonosztevőt nem más játssza benne, mint az egyik kedvenc színészem, Leonardo DiCaprio.
1858, Texas. Dr. King Schultz, a német fogorvosból lett fejvadász visszaadja a rabszolga Django szabadságát, cserébe, ha vele tart, és segít neki azonosítani a körözött Brittle-fivéreket. Miután ez megtörtént, a két férfi új egyezséget köt: Schultz kitanítja maga mellé Django-t társnak a télre,
cserébe tavasszal közösen felkutatják Django szintén rabszolgának eladott feleségét, Broomhildát.
Tarantino hamar elérte, hogy Jamie Foxx Django-jának nemcsak a sorsa, de a beérése is érdekeljen. Alapfogalmakat nem ismer, mikor Schultz rátalál a rabszolgacsoportban, de a német kiszúrja rajta, hogy jó eszű, jó helyzetlátású fickó. Fajtájával délen kb. mindenütt állatokként bánnak,
így túlélési alap, hogy soha ne mutasson féltést vagy félelmet a helyi gazdagok, az ültetvényes gazdák előtt. Különösen olyan szadistáknál ne, mint Calvin Candie, akihez behízelgik magukat, hogy kerülőalkuval megváltsák tőle Broomhildát.
Leglátványosabbnak mégis egy olyan gyilkosságot találtam, ahol nem rémlik, hogy vért mutatna a kamera: az óriásfogba tömött dinamit, amit Dr. Schultz rárobbant a szekerüknél köröző fajgyűlölő seregre. Nem tudom, a rendező vagy a stáb más tagjának ötlete volt-e ez, de eszméletlen csattanó!
Ahogy a Ponyvaregénynél, itt sem igaz az az ellenvetés a filmmel szemben, hogy "ne lenne morális középpontja." Az élet értéktelensége része a korképnek - különösen feketéknél -, de a szereplők többféleképp értelmezhetik, mikor, mi célból engedik meg maguknak az emberölés luxusát. "Nem bírtam ellenállni."
És Django-n sem csak 1 db, külön e célra bedobott jelenetben csillan meg, hogy azért van értékrendje - gondolok itt arra, mikor kezdő fejvadászként tétovázik, lelőjön-e egy körözött ipsét annak fia szeme láttára, vagy sem.
Imádtam, ahogy minden fontosabb szereplőben van valami szokatlan, amire nem számítanánk, mégis a jellemükből eredeztethető:
Egyedül a végső harcnál tűnt úgy, mintha Tarantino keze a tollon elzsibbadt volna. Nem az újabb vérfürdő a Candie-villában, hanem az épület felrobbantása: tipikus modernizált múlthátteres akció, direkt arra kihegyezve, hogy egy nagy bummal tudjon elköszönni a film a közönségtől.
Stephen teljes joggal átkozódik halála előtt, hogy Django nem aludhat többé nyugodtan egy ilyen húzás után. Arisztokrata testvérpár lemészárlása és összes bérencükkel túl nagy fajsúlyú bűntett, hogy utána ne akarnák a föld alól is előásni az elkövetőt. Azt hiszem, ez még lenyelhető, hisz nincs konkrét bizonyíték vagy szemtanú
- a két elegendett házszolga meg nyilván holtáig se fecsegné ezt ki. QT végig olyan prímán kompenzálta a stiláris túlzásokat a sztoribéli indokoltságukkal, hogy a zenésen lelépő pisztolyhős imidzse picit mesterkéltnek tűnt így a végére. Broomhilda férje a legjobbtól tanult, és a legjobb is lett, így biztos úgyis kivédi, ha zűr támad körülötte.
Nyílt titok, hogy magasról teszek a western nevű propagandazsánerre, az semmilyen helyzetelőnnyel nem bír számomra más műfajokkal szemben. Az sem érdekelt, hány korábbi Django-film készült az Unchained előtt. Csak annyi szűrődött be hozzám eleddig a népszerűségén fölül, hogy Quentin-t a Pulp Fiction után már 2. Oscar-jával gazdagította ez a munkája,
és hogy az egyik fő gonosztevőt nem más játssza benne, mint az egyik kedvenc színészem, Leonardo DiCaprio.
1858, Texas. Dr. King Schultz, a német fogorvosból lett fejvadász visszaadja a rabszolga Django szabadságát, cserébe, ha vele tart, és segít neki azonosítani a körözött Brittle-fivéreket. Miután ez megtörtént, a két férfi új egyezséget köt: Schultz kitanítja maga mellé Django-t társnak a télre,
cserébe tavasszal közösen felkutatják Django szintén rabszolgának eladott feleségét, Broomhildát.
Ritkán dobálózom olyan szavakkal, mint "Fenomenális" és "Szenzációs", de itt testre szabott! Nem sűrűn jutnak ennyire jó alapozású, színgazdag, lüktető, extravagáns és szemérmetlen akciómozik a vetítőtermekbe, mint ez! Minden benne van, amit hasonló darabokból hiányolni szoktunk:
izmos történet, egyszerre hatásos és őszinte ábrázolása a témának, bátor vérhasználat, érdekfeszítő fordulatok és izgalmas személyiségek, épp csak annyi viselkedésbeli manírral, ami színezi jellemüket, de nem redukálja őket ócska pózológépekké.
Hazugság, hogy a Django elszabadul csak stílusjáték volna tartalom nélkül. Nem telepszenek rá a rabszolgaság és a brutalitás nyilván sokkoló képei: előbbi a másiknak ágyazza meg a létjogosultságát, együtt pedig a piros habot adják a tortán, azaz Django Freeman bosszúhadjáratának történetén.
Életemben először találtam igazán emlékezetesnek és veszettül szórakoztatónak egy vadnyugati pisztoly(anti)hős kalandjait - és nemcsak a külsőségei vagy a hangulata miatt.
izmos történet, egyszerre hatásos és őszinte ábrázolása a témának, bátor vérhasználat, érdekfeszítő fordulatok és izgalmas személyiségek, épp csak annyi viselkedésbeli manírral, ami színezi jellemüket, de nem redukálja őket ócska pózológépekké.
Hazugság, hogy a Django elszabadul csak stílusjáték volna tartalom nélkül. Nem telepszenek rá a rabszolgaság és a brutalitás nyilván sokkoló képei: előbbi a másiknak ágyazza meg a létjogosultságát, együtt pedig a piros habot adják a tortán, azaz Django Freeman bosszúhadjáratának történetén.
Életemben először találtam igazán emlékezetesnek és veszettül szórakoztatónak egy vadnyugati pisztoly(anti)hős kalandjait - és nemcsak a külsőségei vagy a hangulata miatt.
Tarantino hamar elérte, hogy Jamie Foxx Django-jának nemcsak a sorsa, de a beérése is érdekeljen. Alapfogalmakat nem ismer, mikor Schultz rátalál a rabszolgacsoportban, de a német kiszúrja rajta, hogy jó eszű, jó helyzetlátású fickó. Fajtájával délen kb. mindenütt állatokként bánnak,
így túlélési alap, hogy soha ne mutasson féltést vagy félelmet a helyi gazdagok, az ültetvényes gazdák előtt. Különösen olyan szadistáknál ne, mint Calvin Candie, akihez behízelgik magukat, hogy kerülőalkuval megváltsák tőle Broomhildát.
Leglátványosabbnak mégis egy olyan gyilkosságot találtam, ahol nem rémlik, hogy vért mutatna a kamera: az óriásfogba tömött dinamit, amit Dr. Schultz rárobbant a szekerüknél köröző fajgyűlölő seregre. Nem tudom, a rendező vagy a stáb más tagjának ötlete volt-e ez, de eszméletlen csattanó!
Ahogy a Ponyvaregénynél, itt sem igaz az az ellenvetés a filmmel szemben, hogy "ne lenne morális középpontja." Az élet értéktelensége része a korképnek - különösen feketéknél -, de a szereplők többféleképp értelmezhetik, mikor, mi célból engedik meg maguknak az emberölés luxusát. "Nem bírtam ellenállni."
És Django-n sem csak 1 db, külön e célra bedobott jelenetben csillan meg, hogy azért van értékrendje - gondolok itt arra, mikor kezdő fejvadászként tétovázik, lelőjön-e egy körözött ipsét annak fia szeme láttára, vagy sem.
Imádtam, ahogy minden fontosabb szereplőben van valami szokatlan, amire nem számítanánk, mégis a jellemükből eredeztethető:
- Django-nál, hogy felismeri, milyenfajta kegyetlenkedés mikor használ. "Azt mondtad, legyek piszkos. Bepiszkolom magam."
- Schultz-ban, hogy a gondosan tervezett húzásait csiszolt modorral adja elő, mégha épp az életükkel hazardíroz is. "Másszóval, Marshall: tartozik nekem 200 dollárral."
- Candie halálig hű néger inasában, Stephen-ben azt, hogy apró reakciókból is kiolvassa a kapcsolatot Django és Broomhilda között.
Magában Calvin-ben pedig, hogy elsődleges szempontja mindig az üzlet. Tajtékzik, mikor Stephen beárulja neki a párost. De mint Django, ő is érdekei alá rendeli dühét és bosszúszomját, váltságdíjat számítva fel Broomhilda szabadítási papírjaiért.
Egyedül a végső harcnál tűnt úgy, mintha Tarantino keze a tollon elzsibbadt volna. Nem az újabb vérfürdő a Candie-villában, hanem az épület felrobbantása: tipikus modernizált múlthátteres akció, direkt arra kihegyezve, hogy egy nagy bummal tudjon elköszönni a film a közönségtől.
Stephen teljes joggal átkozódik halála előtt, hogy Django nem aludhat többé nyugodtan egy ilyen húzás után. Arisztokrata testvérpár lemészárlása és összes bérencükkel túl nagy fajsúlyú bűntett, hogy utána ne akarnák a föld alól is előásni az elkövetőt. Azt hiszem, ez még lenyelhető, hisz nincs konkrét bizonyíték vagy szemtanú
- a két elegendett házszolga meg nyilván holtáig se fecsegné ezt ki. QT végig olyan prímán kompenzálta a stiláris túlzásokat a sztoribéli indokoltságukkal, hogy a zenésen lelépő pisztolyhős imidzse picit mesterkéltnek tűnt így a végére. Broomhilda férje a legjobbtól tanult, és a legjobb is lett, így biztos úgyis kivédi, ha zűr támad körülötte.
A Django elszabadul az első western vagy az-szerűség, ami beverekedte magát a kedvenc filmélményeim közé. Friss volt, meglepő, egyszerre képes elmésen vicces és vakmerően durva lenni a gyilkolás látványával és jelentésével. Virít róla a lelkesedés, amivel a kamera mindkét oldalán dolgoztak rajta, és a kész produktum vibrál a feszültségtől.
A Django Unchained 5/5-öt kap tőlem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése