Howard, a kacsa

Roger Ebert: "Ott ültem, és azt gondoltam magamban: az élet rövid, az élet értékes. És az idióták, akik csinálták ezt a filmet, fognak két órát az életemből, és elrabolják tőlem, hogy utána a semminél is kevesebbet adjanak érte!"

Még a Bosszúállók kapcsán döntöttem el, hogy megkeresem a leghitványabb Marvel-adaptációt, amit valaha is elkészítettek. Akármilyen szánalmas vagy visszatetsző szuperhősről is legyen szó. Meglepetés volt, hogy a célmozi egyáltalán nem szuperhős-movie, hanem egy régi George Lucas-produkció, ami mára már csaknem teljes feledésbe merült. Mint a DC-adaptációk közül a Supergirl.

A Howard a kacsa notóriusan selejt. Vagy hadd fogalmazzam meg így: minősége alulmúlja a live-action Sailor Moon minisorozatot Japánból. És nem véletlenül. Az alapanyag önmagában véve szokatlan, vad elgondolás: egy parallel dimenzió kacsaembere fotelon hátraszippantódik a mi világunkba, és egy rockbanda énekesnőjéhez költözik. Ezt az alapfelállást aztán utóbb farigcsálják egy fejfájdítóan izzasztó magyarázattal egy dimenziónyitó lézerrel. Kötelező antagonistaként az ún. "Dark Overlord" (="Sötét Nagyúr") szolgál, aki egy tökéletesen nonszensz inváziós tervet dédelget, és Howard valamiképp az útját állja.

Mozgókép-történelmet írt Lucas és megbízott rendezője, amikor leszállították minden idők egyik legprimitívebb mozis perverzióját. Valamit, ami simán túltesz a hárommellű nő ötletén a Total Recallból és a Star Trek 5.-ből. Valamit, amihez hasonlót utoljára a Tank Lány egy kivágott jelenetében láttam. Nevetséges, ahogy a készítők a premier után készült interjúikban hogyan védik rossz döntéseiket a project kapcsán.

Haladjunk sorjában: Howard otthon, "Kacsavilágban" egy sörivó, erős dohányos átlagszárnyas, aki minden hónapban előfizet a Playduck magazinra. Akárcsak a Theodore Rexnél, itt is természetesnek veendő, hogy beszélő állatok népesítik be a világot. (És akárcsak ott, itt is kirívóan hamisak az animatronikus bábuk kinézetei.) Howard az átlagpolgár. Annyira, hogy mikor a nagy sodródáskor keresztülkracchol a lakóépületén, ráérős közelit kapunk egyik fajtársáról: egy szárnyas hölgyről, aki épp fürdik a kádban... Sajnálom, Lucas, de én még túladagoltan se tennék be olyat filmbe, hogy másodpercekig mutogassam egy nagy nőstény kacsa cicijeit!

Na most: engem nem érdekel, mit mennyire számít etikusnak mutatni a filmekben. Felőlem akármit! A Rövidzárlat 2. is PG-kategória, mégis vér spriccolt a szétvert Johnny-5 fémtestéből. Egyetértek az őszintébb filmesztétákkal, amiért elítélik a mai elbírálási rendszert, és hogy a stúdiók cinikusan kerülik a felnőtt tartalmat - legyen szó erőszakról vagy szexről -. Vagy ha azt nem, az intelligens forgatókönyvet mellőle.

De a fenti példa egyszerűen agyrém. Miért akarják Lucas-ék ennyire felhívni a figyelmet a tényre, hogy ezek a kacsák ugyanolyan férfiak és nők, mint mi magunk? Howard első földi ismerőse Beverly, egy lány, akit "Quack-Fu"-tudásával megvéd néhány huligántól. Ő Howard újsütetű szerelme, akivel idővel megkedvelik egymást. "A bolygó neve Föld... úgy rémlik." Nem lehet agyilag egészséges egy olyan nő, aki egy jó, ha 1 méteres kacsával bugyiban flörtöl, csókolózik vele, és ráfekszik. Úgy vélem, ha nem zavarják meg őket, minden gátlásukat sikerült volna leküzdeniük. Mi pedig megkaptuk volna Hollywood legelső, gyerekfilmbe rakott fajtalankodós szexjelenetét.

Akkora módszeres maszlag a cselekmény minden egyes vonulata, hogy az valami őrületes. Kezdve Howard beilleszkedési problémáival az emberek világában. A jövevényt Beverly együttese, a Cherry Bomb szintén megkedveli - nyilván azért, mert ők ebben a sztoriban a "jófej utca-emberei". Talán szorítanom kellene Howard boldogulásáért, amiért sikertelenül próbál munkát vállalni, és a rendőrség ránézésre őt hibáztatja minden felfordulásért később? Vagy mert "hősiesen" eltángálja az együttes léha menedzserét egy előnytelen szerződés miatt?
És elvileg ez lesz majd a jutalma, miután a tetőpontnál meghozza a nagy áldozatát Beverlyért és az emberiségért! Elpusztítva a dimenziós masinát, lemondva a hazajutás esélyéről, Beverly beváltja egy korábbi ötletét, hogy Howard legyen az együttes menedzsere... Nos, mégha be is adnának a világnak valami mesét, hogy ő csak egy törpe fickó, aki "nem tud megválni a jelmezétől", egy befutott banda menedzserét állandóan lesné a média. Egy nem befutottét meg előbb-utóbb fájó szívvel, de kénytelen volnának lemondatni.

A forradalmian csapzott magyarázat a Howard-dal történtekre Tim Robbins karaktere, Phil Blumburtt által derül ki. Egy félreműködött, dimenzióugrást okozó lézeres masina okozta. A számtalan párhuzamos világegyetem közül épp Howardét találta el, azon belül is épp az ő lakóépületét. Micsoda mázlis kacsa! És micsoda véletlen, hogy a kísérlet megismétlésekor a gép nem működik, de a gonosz, név szerint "Az Univerzum Sötét Nagyura" fel tudja használni, hogy az emberek testébe juttassa önnön fajtársait.

Azért részletezem ennyire a főgonosz-tervet, mert őszintén megvallva: művészien zagyva. Teljesítménynek tartom, hogy ennyire folyékony trágya színvonalat engedtek ki Lucas munkatársai a kezük közül. És ha valaki, aki még nem látta a filmet, az effektekkel akarna vígasztalódni, ne tegye. A Sötét Nagyúr végső alakja egy megnevezhetetlen, kicsavarodot bizarrság, ami effekt-színvonalán a Mortal Kombat: Annihilációval vetekszik negatív irányba.

Összefoglalva: ha a Marvel a jövőben reboot-ot tervez korábbi, lehanyatlott képregényfiguráinak, akkor - pl. Elektra vagy Daredevil -, akkor ezt az egyet kerüljék, vagy legalábbis hagyják meg a legutoljára. Nem tudom biztosan, hogy vajon megható vagy komikus megközelítést illene-e jobban az alapanyaghoz. Annyi tény, hogy a '86-os feldolgozás mindkettőnek szöges ellentéte: lepusztult, analfabétán megírt, működésképtelen oszladék.

Ezért a blogom legalacsonyabb értékelését nyomom rá:

Zöld Lámpás - Fekete-fehér helyett sárga-zöld

Richard Donner, illetve Tim Burton munkássága a mozivásznon is a legígéretesebb DC-márkanévvé tette Supermant, majd Batmant. Mindkét franchise fokozatos leépülése és az újraélesztés körüli huzavona természetesen elodázta az új project-eket. Vagyis minden olyan tervezetet, melyben a két ikon mellőzésével akarták a Warner képregényfilm-készletét bővíteni.

1. Miért épp most? Köztudott, hogy a Marvel a múlt évtizedben szuperhősök armadáját hozta el a vetítőtermekbe, sőt: már a Marvel-szuperhősök képregénybeli ligája is önálló alkotásban fog manifesztálódni. A Warner eddig csupán Chris Nolan Batman-trilógiáját tudta felmutatni, mint stabil értékű képregény-adaptációt.
2. Miért a Zöld Lámpás? Nos, ez az első modernkori próbálkozásuk, hogy fogyasztható képregényfilmet készítsenek. A legjobb egy teljesen ismeretlen szuperhős lenne, hiszen A Villámot már ismerik, és Hal Jordan története a divatos sci-fi-akció műfajába tartozik.
3. Miért épp Martin Campbell? Mivel Nolan realisztikus Batman-trilógiája óriási sikert aratott minden téren, olyan direktor kellene, aki már újraimidzselt hősalakokat. Campbell rendezte a Zorro álarcát, Zorro pedig ugye Batman egyik stilisztikai őse.
4. Hogy lehetne biztos anyagi sikerré tenni egy "zöldfülű" szuperhőst? 3D-re átírva az Avatarhoz hasonló látványvilág hatalmasat üthetne. Mivel Hal Jordan figurája egy fiatal, csenevész vadászpilóta, esetleg olyan klasszikustól is meríthetünk picit, mint a Top Gun.

Az apakomplexus motívuma minimális montázst és szövegutalást kapott, de még ezzel együtt is kidolgozatlan. Valami egyedi vonás kellene jellemezze az idősebb Jordan és Hal kapcsolatát, emlékeiket. Ezek nélkül nádszálvékony klisévé omlik össze az egész. Nem értjük, miért dermed le Hal a pilótaülésben a teszrepülésnél, amikor volt elég bátor minden erre vonatkozó előírást megszegni. Nem, a vakmerőség ilyen mértéke nemcsak hülyeség volna, de Hal filmben látott természetével nem is nagyon egyeztethető össze.

Nagyot csalódtam Martin Campbell rendezőben, függetlenül attól, hogy mennyi beleszólása volt a forgatókönyvbe, illetve a szövegfüzetek tartalmába. A Zorro álarcához hasonló elhivatottságot és munkaráfordítást vártam tőle, de ezek még a legkritikusabb résznél, a szerelmi szálban sem érhetőek tetten.

A gyerekkori ismerettség talán lényeges a képregényekben, de a filmben fejfájdítóan savanyú. Carol lényegretörő mondatok nélkül próbál indulatos lenni, amikor Hallel beszél. Tudom, hogy a felelőtlen fickó és a fontos beosztású nő esete az övék. De attól még hamis, egy percig nem hisszük el, hogy kettejük között valódi gyengédség vagy akár szexuális vonzalom állna fenn. 

A narració a lámpások történetéről még a film jobb pillanatai közé számít. Nem túl bonyolult a halhatatlan, isteni hatalommal bíró lények megléte, és feljebbvalóik, Az Őrzők. Sinestro, a Lámpások vezetője a leginkább karizmatikus személyiség az Oa lakói között. Az akarat zöld és a félelem sárga ereje, illetőleg a bukott Őrző, Parallax története is tűrhető. 

Azt viszont enyhe reklámnak érzem, hogy éppen Abin Sul, Parallax bebörtönzője jelöli ki a világtörténelem első ember-lámpását. És hogy ez éppen Hal Jordan. A film végén kiválasztása okát Hal abban véli felfedezni, hogy vakmerő, képzelőereje pedig óriási. A Gyűrű erejének pedig csak a képzelet szab határt, ami még logikus is lehet, tekintve, hogy a gondolat az akarat egyik táplálója, forrása. De most őszintén: éppen Hal az 1. legnagyobb fantáziájú ember a Földön? Vagy akár az egész 2814-es szektorban?

Könnyen belátható, hogy az alkotók gyakorta támaszkodtak más, rokon filmek ötlettárára:

• Az intergalaktikus repülést elképzelni Donner Supermanje alapján nem volt nehéz.
• Az Őrzők tanácsa külsőre a Támad a Mars alakjaira emlékeztetnek.
• A hely pedig, ahol Sinestro beszélni tud velük, gyanúsan emlékeztet a Jedi-Templom két tornyára. Mellesleg: hasonló inkompetencia is mutatkozik meg részükről, mint a Régi Köztársaság békefenntartóiról.
• Az Oa látványvilága leginkább olyan, mint egy átmenet az Avatar tája és egy kivilágított nagyváros műholdfelvétele között.
• Sinestro pedig szinte egy az egyben ugyanaz a karakter, mint Ducard a Batman Begins-ből.

Parallax ereje abban mutatkozik meg, hogy az élők lelkeit fizikai energiaként képes magába szívni, és ezáltal nő az ereje.
Vele kapcsolatban több igen csak homályos részletet lehet kifogásolni:

1. Először is: mennyi időbe kerül neki egy bolygó felszínének elpusztítása? Csak annyit látunk "tevékenységéből" a Földön, hogy rátelepszik mindenre és gomolyog.
2. A legyőzésének titka, hogy Hal odacsalja őt a Naphoz? Komolyan? Sinestro legkiválóbb harcosai is odavesztek, mert erre nem gondoltak? Nahát, nem is tudtam, hogy az univerzum egyensúlyáért felelős harcosoknak nincs fantáziája...!
3. Pontosan mekkora kárt tud tenni Parallax testében egy energiapászta, amit egy Zöld Lámpás neki feszít?
4. És ehhez mérten: mekkora volt az ereje annak az óriási zöld ökölnek, amit Hal egy sikátorban az őt elverő volt munkatársainak szegezett? Nem lehet, hogy véletlenül végzett velük aznap este?
5. És mekkora a Parallaxot alkotó kozmikus gázfelhő tömege? A Naphoz viszonyítva a tömege legalább a csillagunk hétjegyű számú töredéke kellene legyen. Mármint ahhoz, hogy Hal ötletének (a nagy tömegű Parallax gyorsabban zuhanna a Napba, így ez a légköre szélén már kihasználható) egyáltalán komoly esélye legyen működni.

Hal maga sem háromdimenziós karakter, de Hammon szenátor és fia, Hector még kevésbé azok. Hector egyetemi professzor és előadó, de kinézete és viselkedési stílusa nem feleltethető meg egy diplomás szaktekintélynek. Még azzal együtt is, hogy apja protekciója révén választják ki Abin Sur holttestének vizsgálatára. A testében talált maradvány Parallaxból elvileg metamorfózist indít be nála, ami által hallja mások gondolatait, és - részben biológiai átalakulása miatt is - mind jobban megittasodik új képességeitől.

Hector és Hal ismeretsége kifejezetten futólagos. Hal állomásának szponzora Hammon szenátor, akinek fiával alig pár szót vált. Mellesleg az apa-fiú szál a Hammonnok esetében ugyanolyan hiteltelen, mint a Jordan családban.

Még amikor Hector az eszméletlenül lebegő Carollal fenyegeti Jordant, az pedig átveri, szinte alig lehet érzelmeket észrevenni rajtuk. Néhány utalást ugyan tesz Hector arra, hogy Hal se tudott megfelelni apja és környezete elvárásainak, a "csődtömeg" címke jegyében élt, ez tehát közös bennük. De csakúgy, mint minden más, ez a vonal sincs se részletezve, se hihetően árnyalva és ábrázolva. Két nem-vadidegen ember erőtereket dobál egymásnak, ennyiből áll a konfrontációjuk.

És itt van a két őserő gyakorlati alkalmazása. Nagyon hamar kiderül, hogy a formai megoldások (gépfegyver, kard, téglafal, stb.) nem teszik erősebbé a gyűrű erőmanifesztációját. Fogódzó nélkül pedig nem tudjuk, miből kellene látnunk, ha Jordan nyerésre áll a közelharcban.

Vagy hogy az energia-vadászrepülők mitől eredményesek, hogy a Nappal szemben megvédje magát a belezuhanástól. A Nap mint végső megoldás már a Superman 4.-ben sem működött, és itt se. Egyszerűen túl könnyedén veszi a film az egyes fizikai nagyságrendek áthidalását, illetve működésük pontos mechanizmusát és korlátait. 

Őszintén sajnálom ezt a filmet, mert tényleg elsősorban az önkritika és - ironikus módon - a képzelőerő hiánya rántja vissza attól, hogy bármilyen téren maradandó értéke legyen. Gyakorlatilag csak a szemünk az, ami kényeztetést kap a rengeteg zöld és sárga fény mellett.
Végül: csatlakozom azokhoz, akik szerint fölösleges sejtetőelem volt az epilógusjelenet. Sinestro elnyeri a képregényekből ismert sárga-Lámpás ruházatát, de ez nem kelt érdeklődést a várható folytatás felé. Legfeljebb megvan az a minimális haszna, hogy párhuzamot von az Őrzők legyőzött, és a Lámpások eljövendő disszidense között.

Látványvilágának összbenyomása, a Lámpások őstörténete - és Hal karakterének szimpatikussága együtt azt hiszem, megérnek annyit, hogy "elmenjen" a film, mint alkotás. De ezeken kívül jóformán semmi eredeti vonással nem rendelkezik.

Top Gun

Top Gunnak hívnak egy klasszikusnak számító filmet, ami tagadhatatlan hűséggel tükrözi vissza, miként vélekedik Hollywood a mozifilmekről általában véve: 

Zaftos közönségcsalogány hozzávalói:

1. egy ördöngős fenegyerek,
2. keménykedő rivalizálás,
3. egy "dögös" csaj,
4. csúcstechnika,
5. "állati" akciófelvételek,
6. jól ismert egysorosok és sablonmondatok, mint:

- "Sajnálom."

- "Többet nem fordul elő.",

- "Tudom, hogy milyen." 

- "Hol vagy, kölyök?" vagy

- "Bárcsak feltámaszthatnám!", etc.  

  

A Top Gun kétségkívül egy divatos téma divatos tálalására törekszik. Fiatal vadászpilóták egy csoportja elit színvonalú kiképzésen vesz részt, ahol elvileg végig egy csapatként kell működniük, és háború esetén a maximumot kell nyújtaniuk. És mégis: mind a legjobb akar lenni, a tetejébe pedig az "új fiú" túl "nehéz eset", folyton megszegi a szabályokat, a csapat szinte minden tagja utálja őrülethatáros repülési stílusa miatt.

Többször írtam, hogy nálam semmit nem jelent egy film kultstátusza, illetve a rajongótábor, ami esetleg köré épült az évek alatt. Ez a mozi az amerikai hős embertípusa köré sző egy elcsépelt, sőt: unalmas történetet. Feledhető szereplőkkel és foghíjas dramaturgiával. Véleményem szerint a film 5 évvel későbbi paródiája többet nyújt a felnőtt nézőnek, mint Tony Scott rendező eredetije.

A film legfőbb pozitívumát a légi felvételek adják. A gépek, rakéták és a géppuska hanghatásai is hibátlanok, a közeli, éppcsak követhetően váltakozó képsorok megteremtik az elvárható izgalmat. Nem tudom ugyan, hogy a való életben is kivitelezhetőek-e az itt látott manőverek, de ez itt nem annyira fontos.

Karakterrajzolás terén nem szabad sokat várni. Pete Mitchell hadnagy, azaz "Maverick" egy életvidám, magabiztos fiatalember, aki ígéretes karrier elé néz. Legjobb barátjával, Nick Bradshaw "Goose"-szal együtt átirányítják Miramarba, hogy részt vegyenek az 5 hetes Top Gunon. A kötelező fordulat és dráma az ő halála lesz, amikor egy gyakorlat során egyikük sem éri el elég hamar a kioldókart, és a katapultálásuk után, Pete a tengeren markolja legjobb barátja holttestét.

Természetesen ezután magát vádolja a rádiós haláláért, pedig még a vizsgálóbizottság is felmentette. Goose felesége és kisfia se tartják felelősnek. Ez az eset viszont traumát okoz nála, mintha mindenáron hibás akarna lenni. Tétovázni kezd a bevetések alatt, holott régen minden előírásra fittyet hányt. Ebből a végére kirázódik, és mellesleg apja emlékét is sikerül elengednie, aki maga is elit vadászpilóta volt.

Egyik legzavaróbb vonása a filmnek az emberek viselkedése. Nem törődnek a dolgokkal annyira, mint ahogy azt az egyes helyzetekben elvárnánk tőlük. Egyikükről sem lehet komolyan elhinni, hogy tényleg azok, amiként a filmben szerepelnek. Maverick, Goose és jellemrokonuk, "Ice" lényegében csak vagánykodó fiatalok, akikben túlteng a tesztoszteron.

Az önmagában még nem lenne probléma, ha a keménykednek a főszereplők, amennyiben eszük és jellemük is indokolttá teszi, megtámasztja azt. Itt ők ismerik legalább 4 vadászgép műszerfalát és manőverezési képességeit, de a jelek szerint sosem láttak élőben meghalni valakit. Legalábbis Mitchell esetéből számomra ez derül ki. Érzelmi reakcióik laposak, vicceik úgyszintén. Goose a gépéből kacarászva fotózza le Mitchellt és az ő gépét, ami elvileg önmagában büntetendő volna. Valahányszor humorosak próbáltak lenni, a Terminátor 3. egyik sora jutott eszembe: "A komolytalankodás hasznos. Csökken a feszültség és a halálfélelem."

Charlotte Blackwood vagy "Charlie" a Pentagon kirendeltjeként szintén nagyon lazán kezeli az előírásos magatartást, függetlenül attól, amit állít. Van, hogy nyilvánosan flörtöl egy "diákjával", ahogy ő nevezi. Blackwood körülbelül annyira meggyőző tengerészeti oktatónak, mint Chase Meridiam pszichológusnak a Mindörökké Batmanből.Kétségeim vannak afelől, hogy a nő tényleg "beleszeretett" volna. Kapcsolata a fiatal hadnaggyal puszta szexnek tűnik nekem, mert azelőtt folyton lekicsinyelte mások előtt a szavát, amikor pedig a srác barátja meghalt, semmi használható érvet nem tudott felhozni a vigasztalásában. 

Maverick felettesei is messze túl elnézőek vele kivételes akrobatikája miatt. A legnagyobb fenyegetés, amit felvázolnak neki, hogy egy teherhajó takarítójává fokozhatják le. Megtehetnék, de amikor behívják valamelyik felettese irodájába, a parancsnokok túlságosan bizalmasak vele.

Futólag felhozzák, milyen sok millióba kerül egy vadászgép, "az adófizetők pénzén", de egy percig se kételkednek abban, hogy Pete-nek a pilótaülésen a helye. Most komolyan: ha a szabályzat rendszeres áthágása ennyire veszedelmes, miért nem konzultálnak ülésen erről és minősítik alkalmatlannak Mitchellt? Ezek után nem volna meglepő, ha mások is elkezdenék utánozni, amit az  irányítótoronynál, a felhők között és a magánéletében művel.

Mikor Mike Metcalfról kiderül, hogy egy csapatban repült Pete apjával, az nem igazán meglepő. Ez nem cselekményfordulat, hanem csak információ a fickó múltjáról. Pete apja jelentené az érzelmi motivációt, hogy miért olyan csupa-ideg stílusban repül, illetve veszi félvállról a kapott utasításokat. Apja eltűnt az utolsó bevetésén, állítólag bepörgött a gépével. Pete ezt sose hitte el, de az akta titkosítva van.
A titok megismerése elvileg feloldozná a stressz alól, de az egész folyamat érzékeltetése olyan gépies. Most elsőrangú pilóta, mert azt mondja mindenki; most gyászoló komplexusos, mert a szkript szerint ez jön; és a végén: Ice lép a "legjobb barát" cím helyébe, mivel ő is lelkes ifjú pilótaász, és sok műsoridőt kapott.

A két legfontosabb zeneszáma a filmnek nagyon eltérő benyomást tett rám. A hivatalos témazene üdítően lendületes, és érezhetően heroizáló hangzású. Ha nem próbálunk jelentést kölcsönözni neki, kellemes kikapcsolódást nyújt.
A másik, "Take My Breath Away" c. szám - amit leggyakrabban hallani a filmben - viszont kifejezetten zavaró, úgy dallamára, mint énekére! Nehéz szavakba önteni, mi a baj vele... olyan benyomást kelt, mintha a vonzó fickó arra lett volna rendeltetve, hogy megkapja a kiválasztott csajt. Ha a produkciónak eleve ez az alapfelfogása a pilótákról, az attól még nagyon önelégült és reklamizált.



A Top Gun egy eseményszegény, álszent pátosztól csöpögő propagandafilm. Kevés lényeges dolog történik benne, cseppet sem meggyőző az a dráma benne, amit ábrázolni akar. 

A remény rabjai

Ahhoz, hogy egy drámamozit az átlagnéző is élvezhessen, nem lebutított tálalás kell. Elsősorban életszerű és többoldalú értékrendre van szükség, ami a karakterek szavain és tettein keresztül érhető tetten, és érdeklődést vált ki a sorsuk iránt. Semmi időhúzás, ne vesszen el az öncélú filozofálgatás útvesztőjén.

A remény rabjai azon kevés filmek egyike, amin sosem lehet érezni a megalkuvást. Megható, érzelmes darab két börtönlakó barátságáról, a börtönrendszerben való életéről. Stephen King azonos című novellájából készült, amely az 50-es 60-as években játszódik. A Shawshank-i börtönben az emberek vagy rabok vagy rabtartók, de az intézmény egész létüket meghatározza. Itt nem léteznek olyan fogalmak, mint "látogatás" vagy "bírósági fellebbezés": a film már az elején megszabadul ezektől, amik a börtön tisztviselőinek szemében merő cicomák, kibúvók az aljanépnek.

Nagyon gyorsan megkedveltem a két főszereplőt, Redet és Andyt. Andy bankár volt, akiről nem tudjuk, vajon tényleg ártatlanul ítélték-e el, mint állítja, csak az alapján tudjuk őt megítélni, amit mutat. Ami megkülönbözteti rabtársaitól, az az esze és hogy soha nem esik reménytelenségbe. Visszafogott jelleme és műveltsége mellett kitartó is, pl. mikor kiharcolja, hogy könyvtár legyen a létesítményben. Állhatatosságát - mint bevallja azt a film során - a remény adja, és pont  valamint a meggyőződés, hogy bárhol jobbá teheti az ember a sorsát, ha ismeri a környezete működését. 

A műsoridő első felében a börtönélet nyers mivoltával szembesülünk: ha évtizedeken keresztül éltél, akkor a külvilág utána márcsak egy bizonytalan árnyvilágnak tűnik - pont, amilyennek a börtönt láttad, mikor idekerültél. Ezt példázza Brooks alakja. 50 évi börtön után engedték szabadon, de míg a börtönben megvolt a helye, idekint nincs senki támasza, semmi célja. Ebből mintegy kimenekül azzal, hogy felköti magát. 

A barátságra Red és Andy között mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy elcsépelt. Rendkívül emberi és megindító, ahogy kialakul közöttük a kölcsönös megbecsülés. Red igazából még csodálkozik is azon, amit Andynek sikerül kihoznia a rabéletükből, feltűnés nélkül, szisztematikusan. 30 éve él egy milliószor megbánt gyilkosságért, sokukhoz hasonlóan ő is csak vegetál, büntetése enyhítését újra és újra elutasító pecséttel látják el.

Mikor egy napon váratlanul jóváhagyják a szabadlábra helyezést, Brooks nyomdokaiba lép: ő is megküzd az értelmetlenség, magány és bizonytalanság érzéseivel. Még ugyanarra az áruházi munkaposztra is osztják be. Egyetlen különbség Brooks és Red között Andy: az ő bravúrjai, életfelfogása, és az ígéret, amit neki tett. Ez a tartás pedig kifizetődőnek bizonyul. Andy korábbi instrukcióit követve rátalál egy üzenetre, amit követve újra találkozhat vele. A film zárójelenete, mikor az óceán partján - ami a szabadságot jelképezi - találkoznak, egy átlagos drámánál érzelgős lett volna, itt viszont valóban szívhez szóló befejezés..

A film 2. felében, Tommy Williams érkezésétől thriller jellegűvé válik a film. Mikor kiderül, hogy Tommy ismeri a rabot, aki helyett Andyit elítélték, Norton megöleti cinkosával, Hardley-vel. Andy a szemében egy praktikus eszköz, amit nem ereszthet el; nem engedheti kiderülni az igazat akár róla, akár saját ügyleteiről. A fantasztikusan előkészített csavar Andy ravaszságát dicséri. Illegális megbízásait nem csak börtönbéli helyzete javítására tette, ahogy eddig feltételeztük. Kifinomult alapozómunka volt, saját hasznára. Norton pénzét a sorozatos "tisztítások" után egy fiktív férfi nevére küldette, akinek papírjai is vannak. Kiderül, hogy Red posztere egy alagút álcája volt, az Andy által kreált álnév pedig saját magának készült, hogy Norton pénzével eltűnhessen Mexikóba. Nem sejtette, hogy Norton átveri: egyszerűen volt egy logikus vészterve, amennyiben a büntetését nem enyhítik, sőt elhúzódik. 

Nem látok különösebb problémát a dialógusokban sem. Időnként még szolidabb humor is beférkőzik a sorokba: például mikor a könyvtárban csoportosítják a könyveket. Az egyik rab a Monte Cristo grófja címlapján a szerzőt úgy olvassa: "Alexandria Dumás". Red felkacag ezen, a regényt pedig ezt a "Közhasznú olvasmányok" közé sorolná, Dantes szökési módszere miatt.

Nem cifrázom tovább: messze a legjobb Stephen King-filmadaptáció, a 90-es évek egyik legőszintébb, legszebb drámája. 

Nekem 8

"Volt már magának igazán pocsék napja?"

Ez lehetne a tételmondat a Nekem 8 c. filmben. Valóban arról szól, miként viselkedne egy átlagember, ha nem vesztene el semmit, mégis mindig értelmét vesztené körülötte. Érdekesen vegyíti a spontaneitást az életszerűséggel: a karaktereknek nincs különösebb tervük, de ez a nemtörődöm állapot mindegyiküknél hihetően vezet a tetteikhez.

A nyugodt fehér fickó és az izgága néger formulája működteti a cselekményt. Mindkét főszereplő másnak ismeri meg egymást, mint amik tulajdonképpen. A félszeg Nick Beamnek mindene megvan, ami egy komfortos átlagpolgártól várnánk, csak azt hiszi rajtakapta nejét a főnökével. Az unott, elképzelés nélküli vánszorgás híg olaj, amihez csak egy szikra hiányzik.

Ez a szikra Terrance Paul, a családos szakember, aki állás híján unott, elképzelés nélküli rablásra adja a fejét. Ők ketten mintha egymást licitálnák túl tragikomikumban, nem is kedvelik egymást. De csapatként remekül működnek, és Nick egyre több közös vonást fedez fel T.-ben és saját magában. A tanulság könnyen leszűrhető: elhamarkodottan ítélkezni helytelen, akár egy jelenetről, akár egy embertípus megítéléséről van szó.

A konfliktushelyzet onnan ered, mikor Nick és T. saját züllött tükörképeikkel találkoznak. A bankból megfújt zsákmány gazdát cserél, ráadásul Nick rájön: alaptalanul vádolta nejét házasságtöréssel. Nem átvedlik rablópandúrrá meg vissza: csak a saját rumliját akarja eltakarítani. Mikor a rabló kérdésére, hogy mi ő egy gyilkoshoz képest, a válasza: házas ember. Ez a sor egybeköti Nick régi életét a viszontagságokkal: nem lett valódi bűnöző, nem csalta vissza feleségét a virágárus-lánnyal, nem ölt a puskával, és visszavitte a pénzt a bankba. Terrance csalódottsága is érthető, hisz neki nagycsaládja van, de Nickhez képest koldus. Mégse kompletten ugyanott vagyunk, mint a legelején: kiderül, hogy T. kimentette Nicket a kompromittáló felvétel alól. Nem érzelgősségből teszi: így ad igazat Nick korábbi érveinek, hogy a pénz kerüljön vissza.

Viccek többnyire váratlanul tűnnek fel.: a meggyulladt cipő, az éjjeli őr diszkótánca, Nick levágja egy termékenységi szobor hímivarszervét, stb. Nem túl komplikáltak, de a legtöbbjük a helyzetkomikumból adódik, és csak ritkán feltűnési viszketegségből. A komoly magánéleti háttér ügyel rá, hogy a humor sose hajoljon át az idétlen felé. Nick és Terrence családja átlagos, szimpatikus, viszont semmit nem adnak hozzá a humorfaktorhoz - kivéve a csapkodó nagymamát.

Elismerem, kell egy bizonyos hozzáállás, hogy a teljes másfél óra összefüggő élményt nyújtson, és ne csak egy-egy remek jelenetet kelljen kiválogatni belőle. A film nyilván korlátozva van a témája miatt,  kevés ember érintett a cselekményben, ezért kissé szűknek érződik. Viszont a bevállalt kaliberének megfelel, és azon belül végig képes vagy megnevettetni vagy elgondolkodtatni. Az eredeti humor mellett a drámaiság is jól működik benne, a történet pedig kerek egész, és elvarr minden fontosabb szálat.