Független filmek máig jóval nagyobb eséllyel válhatnak kreatívvá és érzelmileg felemelővé, mint a fősodor. A céltalan, jövőkép nélküli életvitelt például kevés e századi alkotás tudta úgy megragadni számomra, mint Lance Hammer Ballast-ja. Ez az a nagybetűs moziélmény, amit keresek egy drámában, és a jelek szerint nemcsak én: olyan rangos versenyeken tarolt a másfél órás produkció, mint a Sundance Filmfesztivál és az Independent Spirit Awards!
Egy csonka fekete család mindennapjait mutatja be a Mississippi-torkolat vidékén. Lawrence, egy benzinkúti kisbolt tulaja öngyilkosságot kísérel meg, miután ikerbátyja végzett magával. Röviddel ezután kirabolja őt saját sógornőjének, Marlee-nek a 12 éves fia, James, aki eleinte még egy helyi kisstílű bűnbandával lóg. Miközben a megviselt anya már az ingatlanjuk eladását tervezi, Lawrence-ben megérlelődik a szándék, hogy jobban támogassa Marlee-t és James-t, mint mikor még élt a testvére.
Megdöbbentően letisztult, mesterségesség nélküli fest képet a Ballast magáról az életről, a valódi életről. Keserves, gyakran kilátástalan, állandó magunkra utaltság mellett kell kezelnünk benne az ügyes-bajos dolgainkat, nehézségeinket. Felejtsük el az olyan frázisokat, mint "szegény", "szűkösen élnek" vagy hogy "szenvednek"! Lawrence és sógornője normális, dolgos emberek, 2 kis házzal és rendes foglalkozással. Mindhárom főszereplő neheztel egymásra, és ezen csak a végszükség fog enyhíteni, amikor rá lesznek utalva, hogy segítségért forduljanak valakihez.
Nem igaz tehát, hogy öncélúan depressziós volna a hangvétel. A helyszín magyarázó párbeszéd nélkül is tükrözi, hogyan őröli a családtagok lelkét az adott és váratlan gondok + az életük javulásának reménytelensége. A cselekmény középtáján - ha csak kényszerű egymásra utaltságból is -, de apránként bizalom csiholódik a 3 ember között, amire támaszkodva már elkezdhetnek megalapozni valamiféle jövőt. Egymásnak adnak reményt ahhoz, hogy tovább tudjanak élni. Ezt remekül kifejezi a vége felé a jelenet, mikor Lawrence felfedezi, hogy James ellopta a pisztolya töltényeit - de teljesen más okból, mint amit feltételezett róla.
Többet inkább nem árulnék el a történetről. Elsősorban azért, mivel ezt a filmet nem nagyon lehet boncolgatni. Az összhatásra törekszik, nincs élesen tagolva. Hammer nem adott kész forgatókönyvet a színészeknek, több szituációt őrájuk bízott, hogy a karaktereik bőrében hogyan élnék át.
Hiányoznak a szokásos filmes kiemelőeszközök is, alighanem azért, hogy ne befolyásoljanak minket. A külön motívumok és zenebetétek itt valószínűleg csak megtörnék a mű őszinteségét és légkörét. Mégsem terjengős vagy unalmas, mély tartalommal bír, és érdekeltté teszi a nézőt a szereplők sorsának követésében. A cselekménynek meg se kell erőltetnie magát ahhoz, hogy haladjon, és a végkifejlet is csak tényleg a legelemibb reményt engedi meg magának.
5/5-öt szavazok meg rá; évének az egyik legjobbja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése