Mission Impossible 5. - Titkos nemzet

Receptre kapható, szétrágott klisék, no és persze minőségi akció. Ezek, de csak ezek hajtják előre a legújabb Mission Impossible-felvonást, a Titkos Nemzetet. Tom Cruise már tudott és fog is ennél többet felmutatni! Megdicsérem azért, hogy ami akciójelenetet csak lehet, azt maga is csinálja meg, de ez maximum egy jó cirkuszi előadáshoz elég, nem egy tisztességes, komoly moziprodukcióhoz.

Miután a CIA új igazgatója eléri, hogy különbizottság oszlassa föl az IMF csoportot, Ethan Hunt-ot hazaárulónak nyilvánítják, és különös óvatossággal kénytelen bujkálni. Közben a Szindikátus nevű, rejtélyes szervezet után nyomoz, amely állítása szerint képes bármely ország hírszerzői adataihoz hozzáférni. Miután volt kollégája, Benji hozzászegődik, a páros külső segítséget kap a beépült kettős ügynöktől, Ilsa Fausttól...

Olvasgatva az internetes véleményeket, ugyanazt figyeltem meg, mint tavasszal az új Mad Maxnél: annyira kiéheztek a kritikusok a CGI-szegény, valós fizikai teljesítményre épülő akciójelenetekre, hogy csak azt látják a produkción! A tartalmi hézagokat pedig arra fogják, hogy ettől a zsánertől csak ennyit érdemes várni. Tetves francokat, már elnézést! A Mad Max-nél ezt egy pontig el tudtam fogadni, mert ott a puszta túlélésről szólt a cselekmény és az egész világ, amelyben játszódott. Ez a film összetettebb dilemmákat érint, de persze csak azért, hogy ettől is nagyszabásúbbnak tűnjön. Ahol teheti, passzolja a tartalmi mélységet, és - amúgy elsőrangú - akcióval takargatja a vézna történetet és a nem létező karaktermotivációkat.

Nemcsak azt rovom föl, hogy a már 5. rész meg se próbálja meghaladni a kémfilmek sablonmotívumait, vagy hogy burkoltan megint Amerika nemzeti hiúságát legyezgeti. A széria és a főszereplő munkahelyének neve "Lehetetlen küldetés" (IMF, azaz Impossible Mission Force), így a készítők csak néhol próbálják hihetőre szabni Ethan lehetetlennek tűnő bevállalásait. Az alcím is félrevezető: szó sincs "titkos nemzetről", hanem megint egy bűnszervezet az ellenfél, amely terrorakciókat hajt végre. Ethan meggyőződése, hogy a Szindikátus titkos akciói összefüggenek. Ha van is, én nem látom, hogy bármi konkrét, letisztázott terv összekötné azokat, egyszerűen csak minden mögött ugyanaz az agytröszt áll, akit most épp Solomon Lane-nek hívnak.

Nem érdekel, hogy az előző 4 részben mi minden történt: kizárólag a Titkos Nemzet alapján a szereplőknek nincs személyisége vagy normális háttere. Nevükön és hivatásukon túl semmi nem definiálja őket:

• Ethan az unott képű, örökké sármos szuperkém,
• Benji a vicces computerzseni
• Brandt a faarcú csoportfőnök,
• Luther a morcos képű feka,
• Lane az aktuális megalomán terrorvezér, a kötelező akcentussal,
• Faust pedig a köpönyegforgató bombázó, aki látszólag eladta a lelkét.

Márcsak ezért se tudtam értékelni, hogy a cselekmény olyan lelkesen cserélgeti a felállásokat, csavargatja, hogy ki kinek az oldalán áll, illetve ki mennyit tud valójában. Nem tudtam komolyan venni se az Ethan elleni hajtóvadászatot - kezdve azzal, ahogy Benji kijátssza a poligráfot -, sem a CIA új főnökét, aki gondolkodás nélkül paranoiának könyveli el az egész Szindikátus-elméletét. Súlyát veszti az egész ügy, ha érintettjei csak távoli vázlatfigurák, miközben a cselekmény végül ugyanoda lyukad ki, mint az elején: legyen-e IMF?

Az egyetlen szál, ami kicsit emberszerűbbre színezte nekem a bonyodalmat, az Ilsa Faust volt. Bár Rebecca Ferguson sem ússza meg a kémfilmek kötelező előírását, a provokatív női pózokat, az ő színészi játéka hajszállal jobb férfi kollegáiénál. Ilsa az MI6 főnökének, Attlee-nek dolgozik, nem sejtve, hogy egykor pont ő hozta létre a Szindikátust, és most el akarja tüntetni régi kudarcának nyomait. Számomra a legjobb jelenet az volt, mikor Attlee Londonban Ilsa arcába vágja, hogy hivatalosan nincs hazája, élete, neve, azaz feláldozható senki. Hivatása a csapdája lett, és Ethant leszámítva senki se hisz neki.

A készítők beismerő vallomásának tudtam be Faust és Ethan beszélgetését a reptéren. "Nem számít, ki kivel van. (...) Mindig lesz egy újabb Lane." Minden kém, fedett vagy fedetlen ügynök azzal hitegeti magát, hogy ő szolgálja a jó oldalt. Pedig a titkosszolgálatok munkája, az egész infóháborúsdi a körítés alatt nem szól másról, mint befolyásról és kiszámított érdekekről. Elhangzik, hogy Ilsa és Ethan gyakorlatilag bármit képesek véghezvinni, azok lehetnek, akik akarnak. Sajnos ezt én is így éreztem, ezért nem győztek meg a készítők, hogy hús-vér-szereplők szembenállása zajlik, amit érdemes pontról pontra nyomon követnem.

Akárcsak annak idején az első Mission Impossible-t, a Titkos Nemzetet is átlagos kémmozinak fogom elkönyvelni. Ha tartalom nélküli mutatványoskodást akarok bámulni a közönség soraiban, akkor mozi helyett a cirkuszba veszek jegyet.