Heath Ledger: "Engem nem az ragadott meg leginkább William alakjában, ahogy kezébe veszi a sorsát. Sokkal inkább az, hogy mekkora átváltozáson megy keresztül mindeközben. Rengeteg lényeges dolgot megtanul, míg eljut a vágyott társadalmi pozícióig."
Középkori népballada filmen. Így foglalható össze legrövidebben, hogy mivé törekszik összeállni a Lovagregény. A mű hangvételében egyforma arányban keveredik kaland, romantika és humor, ami egy valós korba ültetett Grimm-mesévé formálja ki az egészet. Főhősét, William Thatcher-t Heath Ledger alakítja, és sikerrel kelt a nézőben rokonszenvet a szegény sorból jött "instant lovag" iránt.
A lovagi tornák sportja 2 dolgot hozhat a nyertesnek: értékes trófeát és dicsőséget. Williamet a barátai fedezik abban, hogy álnéven, nemesi származást igazoló hamis okirattal vegyen részt vegyen a tornákon. Nem várt sikersorozata közben egy nemesi származású hölgy ejti rabul a szívét, akire egy öntelt gonosz fekete lovag is feni a fogát. Így aztán Willt leleplezik, meghurcolják, ám végül mégis elnyeri jutalmát - többszörösen is.
Mielőtt bármibe belekötnék, pár szót általánosban. Jóllehet csodás elemek itt nincsenek, szerethető és meseszerű atmoszférája kellemes benyomást kelt, függetlenül a tartalmától. A történet címkézett séma alapfelállásától a tanulságáig: nem a címe teszi a nemesembert, hanem a szíve. Ettől még nem rossz alkotás, csak túl egyszerű és túlzottan szentimentális. Szerintem a felnőtt nézőknek többet nyújt könnyed, reklámokkal megtűzdelt TV-élményként, mintha megpróbálnának alámerülni az itt ábrázolt, erősen idealizált középkori világban.
Szempontok és kategóriák szerint végigmérve azonnal megtörne a varázslat:
A Lovagregény romantikus komédia, tehát az érzelmesség és a csattanók a lényege. És még így is azt kell mondjam: gyenge a humora. Bosszantott az első félórában a rengeteg fölösen betolt favicc - legyen az szóbeli, fizikai vagy akár altesti (köztük a legősibb nőknek szánt fan-service, ahol pucér férfifenékről kapunk közelit). Sokat nem javul ez menetközben sem.
De nem vártam el a produkciótól, hogy a hitelességével próbáljon megkörnyékezni engem. Láttam, hogy mi a célkitűzése, így teret hagytam, hogy meggyőzhessen. Egy bizonyos fokig sikerült is, pedig nem rajongok a hagyományos tündérmesékért. A tornák, templomok és más egyéb helyszínek általában megtartottak a film szegényes illúziójában. Az emberek ruházatához csak egyvalami fűznék hozzá: Lady Jocelyn többféle öltözékben jelenik meg műsorideje alatt, mint Amidala királynő.
Szent György megirigyelné azt a sikersorozatot, ami William alias Ulrich von Liechtenstein véghez visz. A viadal szabályrendje világos, tudjuk, mennyit ér milyen találat (eredetileg a lovagi párbajok élet-halál tusák voltak, ami az érett középkorra szelídült egyfajta középkori sportággá). Kezdő létére "Sir Ulrich" egymás után nyeri meg a tornákat, sőt egyik ellenfeléről rájön, hogy Edward herceg, az angol trónörökös. Mindehhez elvben a hírnév, a szerelem és a lovagi éntudat adják neki a szellemi muníciót. Plusz kapóra jön új ismeretsége egy Kate nevű fiatal kováccsal, aki könnyebb páncélt alkot, cserébe, hogy velük utazhasson.
Ledger játéka remek, sőt megkockáztatom, hogy a legjobb a szereplőgárdából. Elhittem, hogy - egy monda kereteihez mérten - William valóban megtanulja, mi az igazán fontos. Hogy nem szabad elfutni saját tettei következményei elől, még egy ilyen mostoha és rangbéli előítéletekkel teli korban sem.
Adhemar gróf az efféle népmesék megszokott egydimenziós, öntelt főgonosza. Egész hatásos, ahogy a megkötözött Williamet többször hasba üti, felmutatva némi nádszálvékony hajlamot a kíméletlenségre. De ezt leszámítva nincs igazi feszültség kettejük konfliktusában, az észjárása pedig nagyon korlátolt. Előre tudtam, hogy
A lovagi tornák sportja 2 dolgot hozhat a nyertesnek: értékes trófeát és dicsőséget. Williamet a barátai fedezik abban, hogy álnéven, nemesi származást igazoló hamis okirattal vegyen részt vegyen a tornákon. Nem várt sikersorozata közben egy nemesi származású hölgy ejti rabul a szívét, akire egy öntelt gonosz fekete lovag is feni a fogát. Így aztán Willt leleplezik, meghurcolják, ám végül mégis elnyeri jutalmát - többszörösen is.
Mielőtt bármibe belekötnék, pár szót általánosban. Jóllehet csodás elemek itt nincsenek, szerethető és meseszerű atmoszférája kellemes benyomást kelt, függetlenül a tartalmától. A történet címkézett séma alapfelállásától a tanulságáig: nem a címe teszi a nemesembert, hanem a szíve. Ettől még nem rossz alkotás, csak túl egyszerű és túlzottan szentimentális. Szerintem a felnőtt nézőknek többet nyújt könnyed, reklámokkal megtűzdelt TV-élményként, mintha megpróbálnának alámerülni az itt ábrázolt, erősen idealizált középkori világban.
Szempontok és kategóriák szerint végigmérve azonnal megtörne a varázslat:
- kaland tekintetében túl mesterkélt, és túlzottan függ a díszletektől 1-1 jelenet hatása;
- a humort halvány segédszereplők és erőtlen mamlaszok próbálják megjátszani;
- romantikailag pedig megvan a jó tónus, csak épp azt nem érzékhető, hogy ez a fő pár szerelmétől jönne létre. Annál inkább a jó rendezéstől.
A Lovagregény romantikus komédia, tehát az érzelmesség és a csattanók a lényege. És még így is azt kell mondjam: gyenge a humora. Bosszantott az első félórában a rengeteg fölösen betolt favicc - legyen az szóbeli, fizikai vagy akár altesti (köztük a legősibb nőknek szánt fan-service, ahol pucér férfifenékről kapunk közelit). Sokat nem javul ez menetközben sem.
De nem vártam el a produkciótól, hogy a hitelességével próbáljon megkörnyékezni engem. Láttam, hogy mi a célkitűzése, így teret hagytam, hogy meggyőzhessen. Egy bizonyos fokig sikerült is, pedig nem rajongok a hagyományos tündérmesékért. A tornák, templomok és más egyéb helyszínek általában megtartottak a film szegényes illúziójában. Az emberek ruházatához csak egyvalami fűznék hozzá: Lady Jocelyn többféle öltözékben jelenik meg műsorideje alatt, mint Amidala királynő.
Szent György megirigyelné azt a sikersorozatot, ami William alias Ulrich von Liechtenstein véghez visz. A viadal szabályrendje világos, tudjuk, mennyit ér milyen találat (eredetileg a lovagi párbajok élet-halál tusák voltak, ami az érett középkorra szelídült egyfajta középkori sportággá). Kezdő létére "Sir Ulrich" egymás után nyeri meg a tornákat, sőt egyik ellenfeléről rájön, hogy Edward herceg, az angol trónörökös. Mindehhez elvben a hírnév, a szerelem és a lovagi éntudat adják neki a szellemi muníciót. Plusz kapóra jön új ismeretsége egy Kate nevű fiatal kováccsal, aki könnyebb páncélt alkot, cserébe, hogy velük utazhasson.
Ledger játéka remek, sőt megkockáztatom, hogy a legjobb a szereplőgárdából. Elhittem, hogy - egy monda kereteihez mérten - William valóban megtanulja, mi az igazán fontos. Hogy nem szabad elfutni saját tettei következményei elől, még egy ilyen mostoha és rangbéli előítéletekkel teli korban sem.
Adhemar gróf az efféle népmesék megszokott egydimenziós, öntelt főgonosza. Egész hatásos, ahogy a megkötözött Williamet többször hasba üti, felmutatva némi nádszálvékony hajlamot a kíméletlenségre. De ezt leszámítva nincs igazi feszültség kettejük konfliktusában, az észjárása pedig nagyon korlátolt. Előre tudtam, hogy
- a fiút fejét nem szegi le végül a nyaktiló;
- hogy a tömeg csak fújol, megdöbben és éljenez, de egyszer sem gondolkodik;
- hogy a főhőst úgyis valódi lovaggá üti egy király vagy herceg,
- és hogy végül fölényesen legyőzi Adhemart.
Ugyanígy tartozékfigurák William barátai és útitársai: Wat, Roland, Geoffrey és Kate. Jocelynt is inkább pillanatnyi hangulatok összeollózásának láttam, felszínes félkarakternek, akit csakúgy kineveztek a főhős szíve hölgyéül a forgatókönyvírók. Minden figura mintha be volna szegecselve a szerepkörére.
Legjobb közös jelenetét nem egy bármelyikükkel közös momentum jelentette számomra. Hanem a perc, mikor kiskora óta nem látott apjára rátalál szülőfalujában, megvakultan. Először még nem meri kimondani, hogy ő az, a fia. Helyette "üzenetet ad át" Williamtől, hogy sikerült változtatnia a sorsán, vagyis: elismerést szerzett a nagyvilágban. És erre a tényre ugyanúgy vetül rá a névcsalás árnyéka, ahogy a csalást gyanító Adhemar is kémleli Willt. Csak idő kérdése, mikor csap le.
Hibának érzem, hogy Geoffrey Chaucert, a szerencsejáték-függő hantást ilyen léha semmirekellőnek ábrázolták a filmben. Nyilván azért kapott olyan szánnivaló belépőt és irritáló beszédstílust, hogy az avatatlan néző ne gyanítsa: tényleg létezett ez a személy. Nekem sem volt ismerős a neve, de kötve hiszem, hogy ilyen szakadt és sunyi személyiség volt.
Több ízben a tornák közönsége hangzatos dicshimnuszt hallgathat "Sir Ulrich"-ról. Chaucer a legvégén pedig picit nekünk, a mozi közönségének tesz utalást azzal, hogy "talán meg kellene írnia ezt az egészet". Ugyebár az ilyen ódivatú mesékben az író alakja a kétséget hivatott elültetni a hallgatóságban, hogy ez talán egy igaz történet, hiába élnek mind boldogan, amíg meg nem haltak. Úgy érzem, mintha a film azért várna dicséretet, milyen jól tetteti, hogy van egy nemcsak jópofa, de meg is munkált története.
Szemben a lovagi torna szabályaival, én 3/3 helyett 3/5 pontra értékelem Sir William filmes diadalmenetét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése