Gyűrűk Ura III. - A király visszatér

A gyűrű az egyik legtágabb jelentéskörrel bíró tárgy. Legtöbbünknek egyszerű divatékszer. Másrészt a vagyon, tekintély, rang, sőt a hatalmi abszolutitás kifejezőeszköze. Okkult ereklyeként és mágikus kellékként is ismert. A házasság intézményében a férfi-nő sors-összekapcsolást hirdető tárgyi pecsét, tágabban pedig a hitvesi hűség szimbóluma. 
Akármelyik jelentéshez kötjük, egy gyűrű puszta birtoklása megváltoztathat minket. Egy idő után nemcsak viseljük, de az általa képviselt fogalomra emlékezve a lényünk részévé válik. Ami pedig vagy csiszol a jellemünkön, vagy apránként megront.

Akárcsak Szméagolt.

A király visszatér nyomasztó kritikaalany. A téma, könyv és/vagy film rajongói minden idők legjobb fantasy-mozijának kiáltották ki; emberek milliói úgy várták a trilógia mozgóképes zárását, mint Krisztus második eljövetelét. Valamivel kisebb tábor élesen szembehelyezi magát a Gyűrűk Ura-"fenomániával", túl-hype-olt, önfékezetlen megalitoknak tekintve Peter Jackson adaptációit. Különösen az utolsót, mely nemcsak a 3. LOTR-epizód, de a mozitörténelem 3. alkotása, ami 11 Oscar-díjat is elnyert.



Ha ANNYIRA népszerű közvélemény ellen ágálsz, mint Gyűrűk Ura III. esetén, akkor különösen kell figyelned, hogy amit mondasz, ne legyen támadható. Én ingyen, szabadidő-tevékenységként írok cikkeket mozifilmekről, sosem tanultam filmművészetet. Könnyű így kísértésbe esni, hogy kisebb figyelem jusson egy nem kedvelt alkotásra. Ezt a hibát sajnos én is több filmnél elkövettem, mégha a tévedést minél gyorsabban igyekeztem is korrigálni utóbb. 



Mindezzel csak próbálom elejét venni, hogy a véleményemet antifan-kampánynak olvassa ki valaki. Ahelyett, hogy kielégítsek mindenkit, megengedem magamnak, hogy szeressem vagy utáljam ezt a művet és ezt az univerzumot, a józan eszem és az összélmény szerint, amiben részesített. Ennyire erősen hype-olt filmnél lehetetlen csonttárgyilagosnak maradni. Annyit ígérhetek, hogy a benyomásaimat nem fogom a mű érdemei elé helyezni.

Aragorn most válik majd azzá, akinek született: Isildur király leszármazottja, a trón örököse. A fő csatatér a gondori főváros, Minas Tirith. A Hatalom Gyűrűje megérkezik pusztulása színterére. Míg szinte mindenki Sauron seregei ellen fog fegyvert, Frodó magával Sauron szellemével kerül szembe: az ő szeme, az ő betegítő jelenléte, gyűrűjének hatása, és elfajzott hajdani viselője, Sméagol. Természetesen Samu is marad a hűséges jóbarát, aki örökké Frodót védelmezi.
Nemcsak a főszereplők sorsa fonódik tehát újra össze: többen közülük elvileg most válnak azzá, ami addig rejlett bennük, ami a beteljesítendő rendeltetésük volt. Gandalf egy helyen sakkmetaforával illeti a végveszélyt: "Mindenki a helyén, a bábuk mozognak". A filmre ez szinte ugyanígy igaz.

A panoráma rendkívül változatos, gyakorlatilag hiba nélküli.  Minden komponense vagy simán megfelelő, vagy pazar: nem akarok megint közhelyekkel élni, mint "tág terek", "kellő létszámú tömegek", "aprólékosan kidolgozott jelmezek", etcetera. Mindez egy ilyen irdatlan kaliberű project-nél elvárható. Az ütközetek kemények, állejtős szögekből csodálhatjuk őket.
Ami a CGI-használatot illeti, továbbra is diszkréten alkalmazzák. Gollam mozgását leszámítva minden komputeranimált lény elnyerte a tetszésemet. Különösen az olifántok: tudomásom szerint az elefántok ősei igen hasonló küllemmel bírtak, mint ezek a tankokkal felérő jószágok.

Míg a két toronynál gyakran éreztem vontatottnak az események menetét, itt lehetőség nem nagyon adódik üresjáratra: a 200 perces film több mint 4 órára kerekedne ki az extrákkal együtt! Úgy hiszem, indokolt lett volna a kettévágás - akárcsak a Harry Potter A Halál ereklyéi fejezeténél -, mivel tucatnyi sztorivonulatot kell összesodorni, lehetőleg az erőltetettség érzése nélkül. Olyan, mintha egy nagyteljesítményű turbinát próbálna a rendező kézzel beállítani, mialatt minden műszert egyszerre felügyel.

A harmadik epizód szerkezete kissé formabontó. Ezt most nem hibaként rovom föl; egyszerűen könnyű észrevenni, hogy a hagyományos hármas tagolás fel van lazítva. A bevezető részt prológussal indítja, befejezését pedig több epilógussal fejezi be. 

A prológus az első film eseményei előtt, a régmúltban játszódik (ez az egyik legjobb húzása a forgatókönyvnek!). Bemutatja, hogyan találta meg az átlagos hobbit, Szméagol a Gyűrűt, aminek hatására megölte barátját, és ami szellemileg és fizikailag teljesen leigázta. Ez a metamorfózis a kedvenc jelenetem az egész 3. felvonásból, sokat segít, hogy - ezúttal - ne érződjön félbevágottnak a produkció kezdése.

Két nagyobb tömbben fedeztem föl olyan jeleneteket, amiken belül - legyenek bármennyire részei a regénynek - időhúzásra lettem figyelmes. Az utolsó negyedórában, illetve a bonyodalom néhány drámailag fontosabb részletén:

1. a Tűz Hegyén a Gyűrű bedobásával vacakoló Frodó (Tudom, a tárgy megint befolyásolni próbálja);
2. vagy Arwen látványos hátraarca a tündemenetből (Tudom, milyen látomás hatására);
3. + Faramir "halotti máglyája".

Denethor egész alakja irritált, ez a figura sokkal inkább a Halhatatlanok c. filmbe illene. Nincs helyzetértékelő képessége, szereplése merő ingázás bágyadt közöny, a dölyf és agonizálás közt - amíg végül égve le nem veti magát a várból. Felteszem, ő a történetben a szűklátókörű helyi vezető, aki nem a gonosz eszköze, csak kártékonyan ostoba. És akivel szemben az ellenállásnak meg kell szerveződnie. 
De tudva, hogy egyik fia (Boromir) halott, a másikat (Faramir) elégetné, mielőtt megbizonyosodna, hogy meghalt-e? Nem értem, Gandalf miért nem kötözi meg ezt a gyengeelméjű "helytartót", ha már vállalta, hogy nyilvánosan leüti. Az ilyen vezető ilyen horderejű vészhelyzetben maga is kockázati tényezőt jelent, mégha csak mellékeset is.

A koronázás utáni epilógusrészletek a szereplők utóéletét hivatottak ecsetelni. Nyilvánvalóan rajongóknak szánt szolgáltatás; Peter Jackson tartotta magát eddigi álláspontjához, és elsősorban az ő igényeiknek törekedett megfelelni. Filmje néhol szinte megroggyan a kazalnyi szereplő, kapcsolati és történeti szál tömege alatt. Jó: ezek többsége tényleges alkotórésze a cselekménynek, kapnak műsoridőt, de az arányokkal gond van. Jackson néha kontrollt veszít azzal, hogy túlzsúfolja az eposzt, nem is 1, hanem mindjárt 5 db. ál-befejezéssel.   

Ezenkívül: az egyes ál-zárások tartalma tovább elmélyíti a szakadékot rajongók és nem-rajongók között: a hobbitok mulatozása, újabb ölelkezések, Frodó hosszas búcsúzkodása, vagy Samu víg utóélete, házzal, feleséggel és gyerekkel kiegészítve. Számomra ezek igenis indokolatlanul csöpögő, patetikus, rettentően érzelgős mozzanatok. "A történet megírása" motívum ismételt emlegetése (Frodó a történetük utolsó lapjait Samura hagyja, hogy megírja) pedig utólag kikezdi az egész mű komolyan vehetőségét. Igen: én "fajankó" komolyan akarok venni egy fantasyt varázslókról, sárkánygyíkokról és túlvilági lényekről.

Apropó varázsló: Míg Gandalf továbbra is favoritszereplőm maradt, addig Christopher Lee-hez hasonlóan én is sértőnek találtam, hogy Sarumánt (és Kígyónyelvet) teljesen kihagyták a még-nem-bővített, mozis verzióból. Különösen annak fényében, hogy szerintem A két torony gyenge bukást adott a Sauron oldalára átállt mágusnak. Ezt a döntést nem tudom a lovagszínész korával sem indokolni, hisz az 1. részben teljes értékű főszereplő volt, és amennyire tudom, a 3 részt - de legalábbis A két tornyot és A király visszatértet - gyors egymás utánjában forgatták le. 

Itt egy picit megállnék.

Az eddigiek alapján most biztos azt várja tőlem a olvasó, hogy tovább kanalazzam a helytelennek vélt apróságokat a movie-ban. Hát nem: azzal az erővel már nekiállhatnék újraírni a történetet. Néhány részletet persze majd szóvá teszek (anélkül csak a levegőbe beszélnék), pozitív vagy negatív véleménnyel. De nem fogom mindet sorra venni. Inkább tapasztalatilag, egészként próbálom értékelni a filmet, révén, hogy mégiscsak egy óriási, realista kinézetű tündérmeséről van szó.

A két toronyhoz képest itt végre megint azt éreztem, hogy a szereplők színészi játékában van élet. A hobbitszereplők közül Samunak még túlzásba is sikerült esnie néhol. Nyilván érezték a színészek, hogy most dől el minden: az utolsó felvonás határozza meg leginkább, milyen szájízt hagy maga után egy filmhármas. Hogy egyenként melyik figurát mire tartom, az már más kérdés.

Éowyn. Királyi sarj révén nem meglepő, hogy a női szereplők közül ő a legtalpraesettebb: nemcsak elszánt és őszinte, de konok, és odafigyel a többi emberre. Théoden haldoklásakor mindkettejükkel együttéreztem. Vitézi, ámbár kissé komikus pillanat, ahogy Sauron seregeinek fő vezérét, a Boszorkányurat a fémcsuhája alá szúrva öli meg. E lényről kering a mítosz, hogy halandó férfi nem tudja megsebezni. Akkor egy halandó nő mi miatt képes? Értem a logikát, csak kissé furcsa, hogy erre a variációra nem gondolt sem ő, sem Sauron.  
Az egyik legtetszetősebb sztorirészlet számomra az volt, ahogy Éowyn, férfi vértezetben  magával viszi a harcba a hobbit Trufát, aki már szintén felszerelkezett. Théoden elvileg mindkettőnek meghagyta, hogy maradjon ki: Éowynra Rohanban lesz szükség, Trufa pedig "csak teher lenne" alacsony termetével, rövid karjával, harci tapasztalatok híján. Ez a mozzanatsor inkább megfogott, mint sok drámainak szánt jelenet. És érdekes elspekulálni rajta, hogy Éowyn felismerte-e, mit jelenthetett Trufának részt venni az egészben. Társaitól elvágva, egyedül felfedezni magában a kellő elszánást, hogy részt vegyen a vérfürdőben.

Arwen karakterével a mai napig nem sikerült megbarátkoznom, túl egysíkúnak tartom őt. Részben ez az eredeti szerző, John Tolkien hibája is, hisz ő írta ilyenre a személyiségét. A filmekben ugyan már nagyobb a szerepe, de elég hullámzó, hogy mennyire életképes a személyisége. Az 1. részben elfogadtam, hogy ott volt. A 2.-ban haloványnak és önámító teremtésnek találtam. A király visszatér során már kicsit nagyobb érzelmi skálán mozog a játéka és arckifejezése.

Önmagában nézve tehát fejlődött. A szerelmi szál nem. Kezdve azzal, hogy a szokásos "Örök lét vagy szerelem?" dilemma a szokásos "Feltétlenül a szerelem!" választ kapja meg a végén, kötelező ünnepi csókkal. Az érzelmi kapocs Aragorn és közte valahogy nem megfogható számomra. Túl cukormázasan, mesterkélten próbálják rendkívülinek, szinte transzcendensnek beállítani. Mi fogta meg Aragornt ebben a nőben a külsején túl? Mert jellemnek vagy önállóságnak az egész trilógiában 1 tettével mutatta határozottan a jelét (az 1. részben). 

Trufa társa, Pippin sorsa is érdekesen alakul. Először azt gondoltam, hogy ez a szereplő csak lelkesen ott lábatlankodik majd a harcmezőn. Miután megtalálta a palantirgömbre - amit, ha jól emlékszem, Sarumán használt -, éjjel kotnyelesen elcseni Gandalftól. Tényleg lett belőle kisebb baj: Sauron szelleme kis híján végzett vele a gömbön át. De furcsa módon az eset inkább előnyére válik Aragornéknak: a megrémült Pippin lát egy víziót, ami Sauron tervének egy részletét elárulja, így aztán Gandalf magával viszi Minas Tirithbe. 

Gandalf és ő több jelenetben is nyíltan beszélgetnek a közelgő apokalipszisről, ami szintén növeli az 1. részben még idegesítő hobbit kedvelhetőségi indexét. Módfelett ötletesnek találtam, ahogy a viszafogott éneke alá lett vágva Faramir esélytelen visszafoglalási kísérletének Osgilithnél. Az előforduló csaták szerencsére nemcsak látványosak, de egymástól is jól különvehetőek, nem ugyanazt a harcot játsszák el újra meg újra.

Gyakran vettem észre, hogy egy drámainak szánt jelenet, bár annak is van beállítva és eljátszva, mégsem elég érett és őszinte. Így voltam többnyire Samu, Frodó és Szméagol útjával. Azt elismerem: Frodó tetszhalála az óriáspók mérgétől  hatásos: elsőre én is azt hittem, meghalt. Samunak pedig a korábbiaknál is több alkalma nyílik bizonyítani  áldozatkészségét. Végig küszködik gazdája megóvásáért, függetlenül attól, hogy Frodó mikor hogyan tekint rá.

De Szméagol cselszövése úgy, ahogy van, gyerekjáték. Nagyon átlátszó, hogy a tündekenyeret leszórja a szakadékba, míg alszanak, és rászór egy keveset Samura, hogy bemártsa Frodó előtt. Nem beszélve arról, ahogy Samu rájön erre a kanyargó lépcső aljánál. És mikor Szméagol már nem is titkolja szándékait, Frodó 2 félmondatnyi győzködés után lelöki a mélybe, hogy a Tűz Hegyénél még utoljára a Gyűrűért viaskodjanak - megint. Vérszegény fordulat. Hanyadszorra kellene azt hinnünk, hogy valaki lezuhant, látszólag meghal, aztán kiderül, hogy mégse?

Legolas és Gimli inkább csak Aragornt kísérő harcosok, mint valódi főszereplők. Aragorn személyiségét annyira nem tartom árnyaltnak, de az ő szála jól követhető és világos. Miután Gandalf és Pippin - Denethor háta mögött - beindítják az ország jelzőtűz-láncolatát, több ezer önkéntes csatlakozik Théodenékhez. A szükséges kiegészítő hadakat azok a holt lelkek szolgáltatnák, akik hajdan Isildurt cserben hagyták. Egyedül az ő örököse oldhatja fel az átkot.

Az egész szál logikája átgondolt és stabil: Arwen apja, Elrond - számolva a lehetőségeikkel - újrakovácsoltatja Isildur kardját, átadja Aragornnak, s a penge bizonyíthatja majd a holt seregnek a férfi örökösi mivoltát. Aragorn szinte kötelezően a lovagkirály mintaképére van szabva, úgyhogy nincs okunk kételkedni, hogy rátermett, vagy hogy képes szinte bármilyen sereget felbuzdítani.
A film vége felé, mikor tisztelete jeleként letérdel a 4 hobbitszereplő előtt: az az ünnepi jelenetek közül az egyetlen, ami engem is megragadott. Nem merném sajnos ugyanezt elmondani arról, ahogy Frodó a fényes szobában ébredve viszontlátja Gandalfot és többi barátját.



Kissé könnyű megoldásnak tartom, hogy egyszeri támadás után a holtak serege (f)eloszlik, és ezzel kiválik a történetből. Teljesítették a kötelezettségüket, elmehetnek. De mi lett volna, ha tovább maradnak? Az én tippem, hogy kilátástalanná vált volna a rossz oldal helyzete, hisz Legolas egyik nyílvesszője bizonyította: ezeknek a kreatúráknak tényleg nem árt a sima fém.

Ellentétben a Boszorkányúrral.

Tisztában vagyok azzal, hogy akármit "firkálok", akármilyen pontosan/ pontatlanul, az eredmény ugyanaz: leminősítek egy grandiózus, rengeteg munkával készült mozieposzt, amit a legtöbb ember kedvel és tisztel. A tömeggel szemben ez nem az én mítoszom. Nekem is megvannak a magam kedvenc franchise-ai és azon belül epizódjai, értékskálám is elüt a többségétől. 

Nem vitatom, hogy a Gyűrűk Ura III. méltó korona. Szerkezetileg jól lett volna felépítve, de szembeszökően túlterhelt. A történet fordulatai, dramaturgiája, mondanivalója az emberi hősiességről nemcsak kiszámíthatóak, hanem pár helyütt bizony fullasztóak és logikaficamosak is. Egyedi megoldások szinte kizárólag a vizuális kelléktárában lelhetőek föl. A színészi játékra nem panaszkodom. Viszont a karakterek közül összesen 3 vagy 4-nek a sorsán éreztem, hogy nyomatékot kapott, és le is köti a figyelmemet (2 közülük mellékszereplő).

Határozottan jó és szórakoztató mesefilm. De nagyszerűséget én csak a látványvilágában látom, egészében nem tudnám őszinte szívvel méltatni. Legalábbis nem olyan emelkedett, opuszi hangnemben, mint a rajongók.