A vadon hívó szava (2020)

Az égvilágon semmit nem garantál, ha egy múltban játszódó kalandfilm alapja egy híres regényíró könyve. Attól még lehet lerágott csont a mondandója. Egyszer sem kell, hogy hagyja elkallódni a bevált ösvény mellől a rövid pórázon vezetett történetet. Tarthatja direkt soványan a szereplők hátterét, jellemrajzát, megpróbáltatásaik természetét. Könnyebb a külsejét látványtrükkökkel kicsit kiszépíteni, mintsem ha hús-vér lények könnyes poklát mutogatná a megcélzott családi nagyközönségnek. 

Kér még valaki kutyás metaforát…?

Az 1800-as évek vége, Észak-Amerika. Buck egy kisvárosi bíró rakoncátlan ebeként éli aranyéletét, mígnem egy éjjel elrabolják és eladják őt. Élete hullámvölgyessé válik: egyszer postai szánhúzó ebként kell bizonyítania, később új társaival egy gátlástalan férfi karmai között próbálja magára venni a többi kutya terhét. Az úton egy magányos öregember, John Thornton lesz előbb a barátja, majd az új, alkalmi gazdája. A férfi is elveszítette régi énjét és életét, most viszont Buck-kal ráveszi magát egy felderítő útra, amely levezet a térképről.

Egy őszinte reklám A vadon hívó szavának így hangzana: |Időutazás Hallmarkland-be!| Ez volt végig a benyomásom. Feltűnően papírvékony, megalkuvó, cukrozva tálalt állatmese lett ez az adaptáció, melyből kitiltották az apropót és a saját gondolatot. Süvölt belőle a mesterkéltség – és nemcsak a számítógéppel animált kutyafőhős miatt. Mikor már épp ásítana a néző az ezerszer bejárt sablonsztorira az elveszett házikedvencről, aki a cudar kinti világba csöppenve fel kell fedezze önmagát, beszórnak egy-egy, éppen csak morzsányi szépelgős (szívmelengetős) részt, vagy pont ellenkezőleg, a kegyetlen bánásmód „elszomorító” közjátékát. 

Nem az erőszakot hiányolom, amikor túlpuhítottnak nevezem a filmet, arról meg végképp nem ugatnék, hogy igazi kutyát kínozzanak egy ostoba hollywood-i remake kedvéért. Egyszerűen a történet és a szereplők is túl felszínes, kicentizett karakterek itt, a rájuk aggatott vézna háttérsztorik ellenére. Nagyon könnyű kiszúrni, hogy eszük ágában sem volt a készítőknek komolyabb élt, súlyt vagy mélységet adni bárminek, ami a drámát generálhatná, helyette pillanatnyi ösztönreakciók kicsikarására építenek, kockázat nélkül.

Nem tudott a szívemig hatolni az itteni ember-állat duó barátsága, ami felteszem a mű fő „szexepilje” akart lenni. Túl kevés, amiből kiindul, és túl kevés, ahova célhoz ér. Buck az előre determinált túlélője ennek a gazdáról gazdára játéknak, amibe a sors belelökte. John-ról pedig – aki egyben a film gyenguska narrátora is – képtelenség nem-tudni, hogy ő lesz a Buck-nak rendelt „megfelelő gazdi”, legalábbis az utolsó harmadidőre mindenképp. És ha neadjisten John-t is elveszíti végül, az erdő új alfa-hímjeként úgyis boldog véget ér.

Automatán futtatott, olcsó könnyzacskó-facsaró A vadon hívó szava, egy rutint nyújtó Harrison Forddal, és túl kevés valós érzelmi fogódzóval. Az állat és ember egymásra utaltságát, életük és környezetük kegyetlenségén való áttörést ezerszer kiforrottabb és intelligensebb módon is lehet egy film témájává tenni, mint ahogy arra igénye volna ennek az alkotásnak.

10-es skálán egy 4-est adok rá. Fogyasztható, de nagyon sovány.

A vágyak szigete

"Meg kell állítani! Hogy működik?"
"Fogalmam sincs. Olyan mint, a... valahogy életre kelti az ember legtitkosabb vágyait!" 

(A Maszk)

Kijózanító, mennyire elüthet egy iromány végkinézete attól, amit az író eredetileg mondani próbált vele – felsőbb belepiszkálás nélkül is. És mialatt A vágyak szigetét néztem, végig az a kérdés visszhangzott a fejemben: mégis hogy gondolták ezt?! Mert a folyamatos magyarázás ellenére A vágyak szigete egy merő káosz. A forgatókönyv mintha egy nagy, pihenőkkel tűzdelt, álmisztikus szájkarate volna, amit aztán a sok ótvar pocsék alakítás, béna ijesztgetés és síklapos drámázás teljesít ki. Kicsit sem tud izgalmas, rémisztő, vagy legalább szórakoztatóan rossz lenni, és a szereplők kiröhögtetik magukat, valahányszor egy-egy vágyálom–díszletben megmártóznak. 

Öt kiválasztott civil egy jutalomvakáción élheti ki a személyes vágyát Mr. Roarke terapeutaguru szigetén. Bármilyen konkrét vágyuk beteljesülhet itt: akár egy elszalasztott múltbéli esély újrázása, vagy éppen egy régi sérelem megtorlása is. De ha már belefognak, végig is kell csinálniuk, és a sziget maga „dönti el”, hogy a valóra váltott álmuk hová vezeti el őket végül…

 

Michael Bay rasszista-szexista emberképeit juttatták eszembe az itt sorakozó sztereotip jövevények: egy brúderpár, ahol egyik bulizós nőfaló fehér, másik bulizós buzi ázsiai, egy önsajnáló szingli nő, egy iszonyú irritáló és sekélyes szöszi lotyó, és egy katonásdit játszó ötödik, aki még az előző négyhez képest is sivár alak. Nem akartam tudni a nevüket se, képtelen voltam érdeklődést mutatni úgyszólván bármi iránt, ami kiderül róluk; csak annyi rémlik utólag, de az nagyon, hogy minden egyes reagálás vagy párbeszéd a plafon felé ugrasztott...!

Valahányszor a film próbál csavart vinni a történetbe, a szereplőkből ömlik a szó, mégse lesznek kicsit se érthetőbb, színesebb figurák, és a sziget rejtélyes akarata is valahol elveszlik az obstrukcióban. Az alanyok egyike konkrétan átírja az időt, mikor régi szerelmével lesz egy kislányuk, de ő is és a film is úgy viselkednek, mint ha csak egy wellness-hotelbe toppant volna be. Annyira következetlen, hadaró katyvasz lesz az egész, hogy már félúton oda minden érdeklődésünk – a szereplők, a sziget és a Michael Peña játszotta házigazda felé is. Apropó Peña: ilyen szereposztásért komoly projekt-ben már fejek hullottak volna.

 

Legutóbb a Fekete karácsony c. borzadállyal „lepett meg” a Blumhouse, most pedig ezzel a zűrös, barmolva tálalt, imbecil zsebhorrorral, ami egy retro TV-sorozat nevét hordja, de ahhoz  semmi köze az alapötleten kívül. Utáltam, mint a pestist: hamis, fárasztó és zavarbaejtő, ahogy a trópusi mátrixsziget felszínes vágypanorámákkal legózik. 

A vágyak szigetére habozás nélkül vágok egy 1-est.

Sonic, a sündisznó

 Hadd utánOzzam mOst kicsit IvO RObOtnik stílusát, miközben fölteszem a sOkmillió $-Os kérdést! HOgy lehet az, hOgy értelmes, naphOsszat agyalni és/vagy dOlgOzni kénytelen diákOk és felnőttek tömege 2O2O-ban, ezrednyére is hagyja, hOgy HOllywOOd ugyanazt a placebO bizsutörténetet nyOmja le a tOrkukOn?? Csak azért, mert mOst épp egy népszerű Sega-videójáték-ikOnt mutOgattak nekik közben, mint bébiknek a fényes kulcstartót??? 

 SOnic, a villámgyOrs kék sündisznó, akit egy bagOly nevelt föl, egy telepOrtáló varázsgyűrű révén a Földön terem, Green Hills kisvárOsánál. 1O évig él rejtőzködve, de mikOr kedvenc helyi lakOsa, a családOs rendőr TOm WatchOwsky (???) költözni készül, véletlenül áramkimaradást OkOz a fél államban. WashingtOn az abnOrmális DOctOr RObOtnikOvOt hatalmazza fel arra, hOgy derítse ki az eset Okát. SOnic-ról tudOmást szerezve a rendőr mentegetni, RObOtnik pedig üldözni kezdi a szupersünikét. 

 
SOnic szimpla kis mOtivációja, futásának effektje, a többnyire jópOfán laza stílusa, az Internet-dühhullám miatt átszabOtt külseje mellett még 1 dOlOg visz erőt ebbe az amúgy fárasztó klisématinéba: Jim Carrey! FénykOra energiájával szipOrkázik az elmebeteg feltaláló bőrében: önhitt, emberutáló, megszállOttan űzi a ritka tudOmányOs lehetőségeket. Már-már abszurd mértékig élvezi bármilyen szakmájú ember arcába vágni, mennyivel többet ér nála, és ha valami kell neki, azért minden másOn átgázOl. Egyedüli célja, hOgy elkapja SOnic-Ot. 

 Síkegyszerű Országúti üldözős film ez: technOkrata prérifarkas a csibészes gyalOgkakukk ellen. Örülök, hogy legalább SOnic jellemében volt pici lOgika. Életvidám fickó, aki mégis éveken át kénytelen bujkálni, és ezt a magányt önmulattatással kOmpenzálja: beceneveket ad a helység lakóinak, Odaképzeli magát TOmék társaságába, egyedül játszik egy egész baseball-csapat helyett. Maga TOm és állatOrvos neje rém unalmas, szó szerint "KIT ÉRDEKEL?!"-fajta figurák. Kizárólag a sablOn miatt vannak itt: a főhős kisszörny civil barátOk segítségével eljut a személyes kincséhez - ami ezesetben egy zacsinyi varázsgyűrű. 

 Kiérezni egy igen-nagyOn halOvány technika-vs.-természet ellentétet az egészből, de ez - akárcsak SOnic szózatai a barátságról - semmitmOndóan kOppan a földön. TOm kényszerből élt egy pOrfészekben; felvétele a san fransiscO-i zsarukhOz új lehetőséget/lendületet jelentett vOlna a számára, mOst meg SOnic miatt körözik őt. SOnic pedig azért élt Ott, mert ha már bújkálni kell, Olyanok körül tegye, akiket kedvel. Egyikük élete sem rendeződött el a végén, hiába tetteti ezt a film. RObOtnik + a csicsás kütyüi is max. azt üzenték nekem, hOgy az amerikai kOrmány és mílicia beállt agyú barmOk karámja, akik "legjObb emberüket" a diliházból söpörték elő. 

 Nincs irgalOm: csOntsOvány, ötletszegény, hermetikusan kicentizett, banális rOad-(runner-)mOvie a SOnic, a sündisznó. Vállalható, de akkOr is gyenge.  

   

Dolittle

Attól, hogy ráragasztják egy filmre egy írott mű címét, fő színészére pedig annak címkarakterét, még vállalható se feltétlenül lesz az adott film, nemhogy "méltó" vagy "átgondolt". Antonio Banderas és Robert Downey Jr. túl jó színészek egy ilyen lelki sivár remake-hez: a Dolittle érdektelenül hánykolódik az unalom tengerén, és sem az izginek szánt részek, sem a béna humor nem dobnak mentőövet a süllyedő hajónak. Csak az tartja ébren a nézőt, ha egy-egy jópofizó állatsegéd épp összehord valamit.

A világhírű Dr. Dolittle emberektől elzártan vegetál birtokán, mióta régi kedvese egy hajóútján örökre odaveszett. Semmitevéséből egy hírnök üzenete miatt kényszerül ki: a brit királynő halálos beteg lett, így ő is elvesztheti földje tulajdonjogát. Mivel a kérdéses kór ellenszere egy ritka növény a világ túlfelén, Dolittle pár állatsegédjével útnak indul a messzeségbe – egy tanulni vágyó suhanccal koloncként.

Ez a film levegő: picit terjeng körülöttünk, majd nyomtalanul elillan. Minthogy bája, légköre, egzotikuma kb. a nyitánytól kezdve nincs neki, csupaszon hever előttünk az a nagy, sekélyes semmi, amiről szól a Dolittle. Az anorexiásan sovány történet mintha egy helyben toporogna; valami elképesztő ingerszegény benne a dráma, bugyuta a poéntár, ásítós az akció. 

A személyiségek fakók, akár az agyonmosott ruha: az állatokkal veszekedő doktor egy bóvli-bunkó klónja Downey Sherlock Holmes-ának - amit eleve egy szutyoknak vallok azóta is. "Leg-embert-próbálóbb" cselekedete, mikor egy sárkány hátsójából huzigál ki páncéldarabokat. A többiek meg fajtól függetlenül csak díszletek szájjal; a sehogy megírt főgonosznak minden jelenete után egyből elfeledtem a nevét és arcát. 

Az új Dolittle tehát nálam az év szezonnyitó szemete lett: egy céltalan, unott, seggbuta állatmese, aminek mintha ahhoz sem volna kedve, hogy egyáltalán létezzen.

Bigyó felügyelő

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer (valamikor a 80-as években) egy TV-sorozat, a Bigyó Felügyelő. Gyermeteg volt a köbön, de legalább nem taszító. Aztán a vad kísérletezések korszakában (valamikor a 90-es években) elkészült élőszereplős változata, egy rendezővel, kinek neve egy zabpehelymárkáéhoz hasonló.
Utóbbi legfeljebb maréknyi ember életét gazdagíthatta nagy élménnyel. 

John Brown-t, a szétszórt, naiv biztonsági őrt szolgálat közben felrobbantják. Egy új kutatóprogram alanyaként félig robot testet kap régi szerelmétől, a kutatónő Brendától, bár az új bigyók csak szóparancsra jönnek elő. Ám aki majdnem megölte őt, a milliárdos Stanton Scolex, alias Kampó úgy dönt: ezúttal nemcsak végez vele, de le is járatja a reputációját, egy gonosz hasonmás robotfelügyelőt építve.

Egy dolog a gyerekeknek szánt, kedveskedő mesefilm, és megint más a túljátszott, debil, retardáltaknak szánt szutyokkomédia. Kertelés nélkül kijelentem: értelmes reakciót vagy gondolatot mikroszkóp alatt lehet csak lelni ebben a nem-szándékos Robotzsaru-paródiában. Főhősünket a már infantilis "jámborsága", a bemesélt szolgálatkészsége, majd a vele történt tragédia dacára is a roncstelepre kívánjuk. „De ez már nem én vagyok! Ez egy szerszámraktár!”

Mintha az írás mellett a látvány elemeit is ovisok állították volna össze: kezdve a tökéletesen haszontalan, random bizsu cuccokkal, amiket a "felügyelő" a kezén és a testében tárol. Gyűlöltem a Chris Tuckerrel vetekedő Bigyómobilt: az összes ripacs szövege alatt aknavetőt képzeltem a kezem ügyébe! Mindenki karikatúra, a hímek totál hülyék, ha meg még rosszfiúk is, akkor fültépően harsányak. 

A rajzfilm ugyan az én gyerekkoromból kimaradt, ám így is feltűnt, hogy Penny csak kolonc a történetben. Ő ugye Bigyó elvileg szőke unokahúga, aki folyton kihúzza nagybátyját a komoly pácból: itt egy jellegtelen, befont hajú kis mosolygép, akit körülötte keringtet a szkript. 

Brenda se jobb: állítólag "hű-de-szívén" hordja apja életművét és kampecét,  de az egész valója csak ürügy, hogy a filmnek legyen egy szó szerint is lefröcskölhető szerelmi szála. Kiderül többet közt, hogy a barátnői csókja még egy gépembert is újjáéleszt, holott az chip nélkül elvileg nem tudna működni. Üres aggyal nem is csoda...

Ész nélkül összedobált, halva született humorú és bájú, idétlen szemétrakás a Bigyó felügyelő, melyet joggal taksál a köztudat a legrosszabb átiratok egyikeként TV-show-ról mozira. 

Ennek a filmbigyónak tényleg a hulladékzúzóban van a helye. 

Bad Boys 3. - Mindörökké rosszfiúk

Három hivatkozási alapot rögtön félretessékelnék:

·       Csak örültem annak, hogy a 3. Bad Boys NEM Michael Bay rendezése;

·       Ezért meg se próbálom az előző két részhez hasonlítgatni a Mindörökké Rosszfiúkat;

·       És így nem fogom nosztalgia miatt tagadni sem a film kétségkívül létező hibáit.

Miközben Marcus Burnett nyomozó újdonsült nagyapaként nyugdíjba készül, Mike-ot majdnem megölik a nyílt utcán. Felépülése alatt a rideg drogbáró-özvegy, Isabel egyenként iktatja ki fia, Armando révén az Aretas-kartell egykori leállítóit, az ügyet pedig Mike exbarinő kollégája, Rita vezeti. Csakhogy Mike-nak esze ágában sincs „jó fiúként” pózolni, és főnöke halálával zöld utat kap a nyílt vadászathoz.

Azon dőlt el nálam a film értéke, hogy az akció és humor, a stílus és történet egyensúlya mennyire jön létre. Megfogható egyéniségű, halandó rendőröket akartam látni, akik minden szájkarate mellett is érzik magukon az idő múlását, mégse lesznek önmaguk vánszorgó gúnyrajzai. Érezhető kapocs kösse őket a környezetükhöz, és egy  komoly vészhelyzeten próbálják ésszel is átrágni magukat – olykor önhibáikkal is szembesülve. Az eredmény jobban lekötött, mintsem ahhoz „joga” lett volna.

Will Smith és Martin Lawrence párosa EZZEL a fimmel került egy szintre Mel Gibson és Danny Glover-ével az összes Halálos fegyverből. És bár ez a darab is ígérget ügyetlenül egy 4. részt, trilógiazáró nagy fináléként megállja a helyét. 

Kellett ám vacillálnom a film foghíjain: nem próbál eredeti lenni, a konkrét nyomozómunka kevés szerephez jut, a dramaturgiát (latin boszi zabikölke öldököl, mert nem sejti, ki apuci) pedig maga Marcus nevezi „szappanoperásnak”. Olyan élményt adott a 3. Bad Boys, mint egy másik akcióvígjáték, a 2. Beverly Hills-i zsaru: az energiája, a karakterek jelleme, kémiája, szövege és éles döntéshelyzetben tartása együtt működtették az összképet. 

Nagy kő esett le a szívemről, hogy Rita csapata nemcsak egy feszt hencegő kölyökbagázs voltak, akik kitúrják a műsoridőből a társ nélkül maradt fekete főhőst, mint a Blade: Trinity-ben. Tartozékszagú, de legalább kedvelhető figurák voltak; érdekelt, hogy megmaradnak-e egy-egy bevetésen. Az amúgy szokványos „vén rókák vs. zöldfülűek” észjárás-ellentét is mértékkel volt hangsúlyozva, míg a kapitány halálával kiforr köztük a csapatmunka. 

Nagyobbat kellett nyelnem a szándékosan teleregény-klisékből gyúrt gonoszokon. Isabel-ről üvölt a hagyományos méregszavú boszorka imidzse; hiányoltam, hogy fia utasítgatásán túl az írók nem részletezik azt, ahogyan visszaszerzi férje hajdani helyzetét az alvilágban – mintha Mike lenne a terv egyetlen igazi akadálya a határ két oldalán. 

Armando pedig egy már bosszantóan naiv bosszúcsicska; a tetőpontra békültem csak meg velük, mikor Mike már tudja, kikkel is áll szemben. Ugyanaz a dramaturgia ez, mint a Gemini Man-ben: a nyugdíj felé sodródó profi pisztolyos az ifjú kori másával kerül szembe, akit egy gonosz szülőfigura ellene nevelt. Mondjuk ez annál már azért egy fokkal szebb kivitelű...

Kulcspontnak tűnt nekem hármójuk között az, ahogy Mike végül mégis Marcus „lelkére hatni”–filozófiája mellett dönt – holott eltökélte, hogy kinyírja a saját fiát. Tudatosan hat Armando tőle örökölt természetére, közben tűri az ütlegét: hagyja, hogy ő döntsön, felnőtt férfiként. Ezért tudtam elfogadni az utolsó jelenetet is, mikor meglátogatja Armandót a sitten, bizonyítva, hogy nem érdemelt volna halált. Bevitte, a rendszer jogos szigorára bízta, és mindezzel együtt sem hagyta teljesen sorsára. 

Bízom benne, hogy a "For Life" megmarad a Bad Boys ütős, kellően szerethető lezárásának, és nem próbálnak egy megfáradt 4. részt kicsikarni (itt is). Az ilyen kései nosztalgiafolytatások Hollywood számos (elviekben) „kasszasiker-mágnes” sablonja közé tartoznak: ebből kaptam jófélét (Mad Max – Fury Road, Jurassic Word, Star Trek into Darkness) és bénát is (Jurassic World 2. – Bukott birodalom, Indiana Jones és a kristálykoponya királysága), mára már viszont unom őket. Legyen a Bad Boys For Life egy korszak zárása, ahol az akciófilmek végre eredetibbek, élvezhetően komolyabbak és okosabb történetűek lehetnek!

Ez a darab még épphogy átjutott a "Megfelelt"–határvonalon.