A vadon hívó szava (2020)

Az égvilágon semmit nem garantál, ha egy múltban játszódó kalandfilm alapja egy híres regényíró könyve. Attól még lehet lerágott csont a mondandója. Egyszer sem kell, hogy hagyja elkallódni a bevált ösvény mellől a rövid pórázon vezetett történetet. Tarthatja direkt soványan a szereplők hátterét, jellemrajzát, megpróbáltatásaik természetét. Könnyebb a külsejét látványtrükkökkel kicsit kiszépíteni, mintsem ha hús-vér lények könnyes poklát mutogatná a megcélzott családi nagyközönségnek. 

Kér még valaki kutyás metaforát…?

Az 1800-as évek vége, Észak-Amerika. Buck egy kisvárosi bíró rakoncátlan ebeként éli aranyéletét, mígnem egy éjjel elrabolják és eladják őt. Élete hullámvölgyessé válik: egyszer postai szánhúzó ebként kell bizonyítania, később új társaival egy gátlástalan férfi karmai között próbálja magára venni a többi kutya terhét. Az úton egy magányos öregember, John Thornton lesz előbb a barátja, majd az új, alkalmi gazdája. A férfi is elveszítette régi énjét és életét, most viszont Buck-kal ráveszi magát egy felderítő útra, amely levezet a térképről.

Egy őszinte reklám A vadon hívó szavának így hangzana: |Időutazás Hallmarkland-be!| Ez volt végig a benyomásom. Feltűnően papírvékony, megalkuvó, cukrozva tálalt állatmese lett ez az adaptáció, melyből kitiltották az apropót és a saját gondolatot. Süvölt belőle a mesterkéltség – és nemcsak a számítógéppel animált kutyafőhős miatt. Mikor már épp ásítana a néző az ezerszer bejárt sablonsztorira az elveszett házikedvencről, aki a cudar kinti világba csöppenve fel kell fedezze önmagát, beszórnak egy-egy, éppen csak morzsányi szépelgős (szívmelengetős) részt, vagy pont ellenkezőleg, a kegyetlen bánásmód „elszomorító” közjátékát. 

Nem az erőszakot hiányolom, amikor túlpuhítottnak nevezem a filmet, arról meg végképp nem ugatnék, hogy igazi kutyát kínozzanak egy ostoba hollywood-i remake kedvéért. Egyszerűen a történet és a szereplők is túl felszínes, kicentizett karakterek itt, a rájuk aggatott vézna háttérsztorik ellenére. Nagyon könnyű kiszúrni, hogy eszük ágában sem volt a készítőknek komolyabb élt, súlyt vagy mélységet adni bárminek, ami a drámát generálhatná, helyette pillanatnyi ösztönreakciók kicsikarására építenek, kockázat nélkül.

Nem tudott a szívemig hatolni az itteni ember-állat duó barátsága, ami felteszem a mű fő „szexepilje” akart lenni. Túl kevés, amiből kiindul, és túl kevés, ahova célhoz ér. Buck az előre determinált túlélője ennek a gazdáról gazdára játéknak, amibe a sors belelökte. John-ról pedig – aki egyben a film gyenguska narrátora is – képtelenség nem-tudni, hogy ő lesz a Buck-nak rendelt „megfelelő gazdi”, legalábbis az utolsó harmadidőre mindenképp. És ha neadjisten John-t is elveszíti végül, az erdő új alfa-hímjeként úgyis boldog véget ér.

Automatán futtatott, olcsó könnyzacskó-facsaró A vadon hívó szava, egy rutint nyújtó Harrison Forddal, és túl kevés valós érzelmi fogódzóval. Az állat és ember egymásra utaltságát, életük és környezetük kegyetlenségén való áttörést ezerszer kiforrottabb és intelligensebb módon is lehet egy film témájává tenni, mint ahogy arra igénye volna ennek az alkotásnak.

10-es skálán egy 4-est adok rá. Fogyasztható, de nagyon sovány.