Egy eleve tűzrevaló krachfranchise-tól sokkal dühítőbb, mikor egy jó széria ígéretes új tagját visszatartják a megalkuvások. Mikor tisztán kivehető, miként lehetett volna egy filmből több ambícióval és érettebb hozzáállással marandó alkotás. Aztán valahogy mégis kicsúszik az alkotók kezéből, és átadja a helyét a szokványos, helyenként egészen kiábrándító félmegoldásoknak.
Nem fogom a The Wolverine-t a többi X-men-mozihoz hasonlítgatni. Az viszont sajnos igaz, hogy saját fő kategóriájában jóval könnyebb ütősnek nevezni. Képregényfilm; a nyári idényre szállított tagja egy zsánernek, ami máig csak módjával engedi be a realizmust, az esendőséget és a vért. Van ezekből is egy kevés. De nem annyi, mint kellene.
Ha simán filmként mérjük föl - ahogy a cím is sugallja, hogy tegyünk -, azt vesszük észre, hogy ez a mű... csonka. Érint számos felnőttkori dilemmatípust, konfliktushelyzetet és drámacsírát, amelyeket többnyire egyszerűen félbevág és veszni hagy. Csak azért, hogy a produkció a "nyári akciómozi" öntőformájába illeszkedhessen. Igazi mély tartalom helyett kapunk itt egy újabb konspirációs thrillert, olyan lehasznált panelekkel, amik alig vagy nem próbálnak jelleméréshez, esetleg újszerű tanulságokhoz vezetni. Ilyenekre gondolok, mint
- a szerelem újramegtalálása Mariko személyében;
- az önkéntes magány, rendszeres rémálmokkal a néhai Jean Grey-ről;
- a szupererő vágyása/nem vágyása és az emberi gyarlóság;
- vagy a jövő megjósolása, az ellentét a végzet és a szabad akarat között.
Tökéletesen értem a méltatókat. Tény, hogy az X-gyártósor legújabb terméke jobban sikerült, mint az eredetmozi, a "Kezdetek". Jól lehet érteni a többi X-men-movie ismerete nélkül is; maga a "mutáns" szó talán háromszor hangzik el a 2 óra alatt. És a nagyvásznon könnyebben magával ragadják az embert a hangulatos tájak, a japán mentalitás középerős jelenléte, Hugh Jackman verhetetlen karizmája és akciójelenetek közül az 1-2 normálisabb. Mikor azonban kilépünk a teremből - kivárva előbb az epilógusjelenetet -, ráeszmélünk, hogy voltaképp a film egyes darabkái tetszettek. Egészében aligha.
Jackman játékáról rosszat nem tudok mondani. Ráöntötték Rozsomák szerepét. És az eredetfilmhez képest ezúttal jobban is használja őt a forgatókönyv, egy kicsivel. Most nem áldozati bárány. Balszerencséje a nőkkel végre nem vetekszik Michael Douglas-ével. Nem láttatja naivan ostobának, mikor leleplezi, kik az összeesküvők, ki élt vissza a bizalmával. Az elvonultság éppúgy jól áll neki, ahogy megszokott védjegyei: a cselekvőkészség, az enyhe cinizmus és az ádáz küzdőszellem.
Mindezen tulajdonságai remekül összecsengenek a film választott témájával, a szamuráj becsületkódex-szel.
1945. augusztus 9-én, Nagaszakiban Logan megmentette egy japán katona, Yashida életét, aki ma, félszáz évvel később egy céglánc elnöke.
Halálos ágyán megkeresteti, és kétértelmű ajánlatot tesz neki: ha nem kér a halhatatlanságból, adja át neki az erejét. Temetésén unokáját és örökösét, Marikót megtámadja a yakuza. Miután Logan elmenekül vele, felfedezi, hogy regenerációs képességét blokkolja valami. Vagyis emberi miliőn kell eljátszania a védelmezőt, illetve rájönnie, hogy mi folyik itt.
Nagyon egyenlőtlen a minősége a különböző nagyegységeknek, ami miatt hajlanék engedékeny lenni. A prológus nagyobbrészt tetszett. Logan egy kúthoz láncolva kukucskál ki egy résen, mikor a táborban riadót fújnak, odafönt pedig árulkodó jelként 1-2 kóbor bombázó repül. Ez egy roppant izgalmas látkép, és azonnal felnyomta bennem az adrenalint. A 40-50-es évekbéli atombomba-detonáció pofásan teátrális effekt. (És mielőtt bárki kérdezné: a teljes filmet 2D-ben láttam.)
De sajna, így is megint felütötte fejét a Hatásvadászat Csillagokat Látó Kis Manója. Ahogy Yashida túléli találkozását az atompokollal, az csak 1 fokkal hihetőbb, mint ahogy Indiana Jones túlélte. Logan egy fémfedelet rászorít Yashidára, ami megóvja a beszűrűdő tűzcsóváktól.
Ami még rosszabb: Logan nemcsak hogy már az utolsó utáni pillanatban ugrik a kútba, de telibe kapja őt a lángörvény. Ez egyértelműen az X-men 3. öröksége, ami után a film időrendben játszódik. Már amott abszurditásig fokozták Logan gyógyulókészségét, hogy A Phoenix Jean Grey ne tudja egyből molekulákra tépni, mint Xavier professzort. Mintha azt képzelnék az alkotók: "YÍHÁ!! Az Acélember lazán túlél egy nukibummot! Sz'al Az Adamantiumember is bírná, ha telibekapja, ugye!?"
A legkiforrottabb szelete a movie-nak a bevezetése. Logan a divatos hollywood-i elgondolás szerint elvadult külsővel, hosszúra nőtt hajjal és szakállal él, egy kisváros mellett Észak-Amerikában. Hogy mivel tengeti az életét, az nem annyira fontos. Az idő vagy emberkapcsolat nem köti, plusztulajdonságai miatt pedig elég nehéz félteni őt.
Bármelyik emberszereplő drámájától szívszorítóbb az a jelenet, ahol Logan egy medvét öl meg. A jelek szerint régóta ismerte az állatot, és mikor látja, hogy erős mérgű nyílvessző áll ki belőle, felhasítja a koponyáját. "Nem hagyom, hogy szenvedj, cimbora." Ezt én mint magánember mélységesen elítélem. Logantől viszont jellemző tett. Azonkívül rá is játszik a hasonlóságra a bushido-tan és Logan saját mentalitása közt. Öngyilkosságot nem engedi, de az elnyúló kínhalált se (Az utolsó mohikánban is azért lőtte le Sólyomszem Haywardot a máglyán, hogy ne kelljen soká gyötrődnie a megváltó halálig). A medve ugyan CGI, mégis élethű a jelenet. Nézőként éreztem, ahogy belémmar az állat utolsó, tehetetlen ordítása, és kimúlt.
Yukio, aki Logant nagynehezen elhívja Tokyo-ba, felemás eset. Energikus, életszerető, nem fél a kockázattól, de szerencsére nem akar folyton jópofa vagy menő lenni. Neki is a hátteréről több információt elhintenek, csak aztán a tipikus sidekick-pozícióba ülteti őt a film, aki csak pörög meg kardozik. Ez az, ami engem zavart benne.
Eléggé eltér amúgy a képregénybéli eredetijéhez képest is. Úgy néz ki, mint azok a tini japán animefanok, akik műszínű hajfestékkel próbálnak hasonlítani a kedvenc figuráikra. Ez az, amit az X-men-fanok utáltak benne. Halovány jövőbelátó képességgel bír, szoknyát és időnként térdzoknit hord, illetve képzett vívó: ezek után végképp olyan, mintha egy live-action animefilmből lépett volna elő.
Engem igazából az tölt el csalódással, ahogy ez a film hozzááll a japán kultúrkörhöz. És ezt nem holmi megrögzött hagyománytisztelet mondatja velem, csak mert szakot végeztem belőle. Bosszant, hogy miután olyan szépen ábrázolták a Yashida-rezidenciát, a temetést, szó esett a szamuráj-mentalitásról, egy-két szokásról... mindez majd oda fog elvezetni, hogy
- egy dölyfös apa a tekintélyelvvel és a szokásaikkal próbálja belezsarolni lányát egy érdekházasságba, majd yakuzákkal raboltatja el a temetés közepén, csak mert a nagyapa ráhagyta minden vagyonát;
- aztán egy megalomániás üzletember halálfélelemből szupergonosszá vedlik, és károgva áriázik róla, mi mindent épített fel, mekkora az ő fontossága. Majd még erre visszatérek a klimaktikus csatánál.
Gyáva megoldás volt egy részben Frank Miller-képregény moziverzióját olyanra szabni, mint a hongkong-i akciófilmek. Az Adósság és becsület az egyik legismertebb X-men-képregény Rozsomákról. Az ott szereplő elemek a 2013-as filmben is megtalálhatóak: a japán tradíciók megkötései, a kényszerházasság terve, a nidzsa-szekta merényletei, illetve hogy Logan felfedezi az érző oldalát Mariko személyén keresztül. Mindez a mozis átiratban szintén megtalálható. De bár ne volna! Sem időt, sem okos elgondolást nem kapnak eleget. Így aztán sem a látványkészletben, sem a cselekmény szövedékében nem többek elszórt díszeknél.
James Mangold rendezőt és az írókat a japán kultúra, jelenségei és az egyes szokások csak mint körítés érdekli. Bónuszkellékek, amik zamatossá teszik elvileg, mire eljutunk a Wolverine-féle kézitusáig. Ez, ami talán a legjobban dühít. Mangold nem is próbálja átlátni és megérteni, mi lehetett a forrásanyag lényegi szándéka, hogy aztán tökéletesíthesse azt.
erősen érezni az inkonzisztenciát, elsősorban az összeesküvés-szálban;
hogy a japán szereplők önhitt, kisformátumú klisé figurák, akik tompa élű dialógusokat és zavaros ál-motivációkat kaptak;
hogy a sztori tele van csömörkeltő dedóságokkal (pl. óriás életben tartó harcipáncél, vérármot blokkoló gépatka, erkölcscsősz íjászpasi, őrült hüllőszabású tudósnő, szupererőért vicsorgó bushi cégelnök).
De mindezt összetoldozni egy ország kulturális jegyeivel már otrombaság.
Na jó, vissza a történethez...
Logan és Mariko szerelme külsőre mintha Az utolsó szamuráj romantikus szálára próbálna hasonlítani. Ugye a szakállas veterán kiábrándult a világból, még a japánok nyelvét sem ismeri, esze ágában sem volna maradni. A másik pedig egy hagyományos feleségjelölt, aki lelkiismeretes és szelíd. Nem mondom, ránézésre van némi halovány bája ennek a futó románcnak. De ha jobban meggondoljuk, életszerűtlen. Főleg a XXI. században.
Csupaszítsuk csak le Mangold elképzelését: az történik, hogy a csinos úrilányt első találkozásukkor a hős megmenti az öngyilkosságtól. Ő eleinte még ódzkodik a nyers modorú férfitól,
majd miután elmenekítette a yakuza elől, és bújkálni kényszerülnek, valahogy mégis megfogja Logan heves-hűvös, védelmező elszántsága. Részben mert kislány korában nagyapja mesélt neki róla.
Az elég óvatlan bújkálás közepette Mariko tanítgatni próbálja Logant... csak hogy ezáltal már annyira belehabarodjon, majd - kamerán kívül - együtt is aludjanak.
Aztán elrabolják őt, és Logan mehet megmenteni a várakozó kedvesét. Miután pedig Mariko mindent vagyont megörökölt, azzal búcsúzik Logantől, hogy várni fogja. Igencsak bűzlik a vágyálom-szerűsége ennek a kapcsolatnak!
Jean Grey jelenléte, mint a múlt árnya, nem volt tolakodó. Erősnek sem mondanám viszont; valahogy nekem sosem működött az eredeti trilógiában a köztük lévő, főleg szemezésekből álló flörtölés. Logan álmaiban Jean mindig az ágyon, hálóingben jelenik meg, és bíztatja őt, hogy mihamarabb csatlakozzon hozzá a túlvilágon. Ilyen erős kötelék biztos, hogy nem volt közöttük.
Gyanúm szerint ezt a The Grey c. filmből importálhatták az írók: John Ottway képzeletében is mindig (beteg)ágyon jelent meg halott kedvesének a szelleme, és megnyugtatóan susmogott neki, hogy ne féljen.
Az elgondolás az volna, hogy Logan magára maradt az X-men 3. után. Yashida roninnak, hadúr-nélküli szamurájnak nevezi őt, és Logan érti, hogy miért. Nem szolgál senkit, nem hisz semmiben, nincs célja ki tudja meddig tartó életének. Az egyetlen hely, ahol úgy érezte, hogy odatartozik, X-professzor mutánsotthona volt, amely alapítójával együtt Jean-t és még másokat is elveszített. Ez az 1 olyan dolog, amit picit sajnáltam, hogy el kell maradjon a korábbi események elhallgatásával. Kicsit segített volna nyomatékosítani, mi teszi ennyire magányossá. Tovább nem is panaszkodom erről.
Vipera, a mutáns tudósnő egy kellően aljas, démoni szőke, aki vonzó ál-külseje alatt szörnykarmokat tud növeszteni és szupermérget köpni. Ő juttatja valahogy azt a gépatkát Logan szívéhez, ami blokkolja a regenerációs képességét. Miként? Talán úgy, hogy a szív körül tekeregve lassítja a véráramot, ezért gyógyulnak nehezebben Logan lőtt sebei? Borzasztóan erőltetett elgondolás. Nyilvánvalóan csak azért lökték be ezt a sztoriba, hogy Rozsomák ne legyen olyan sebezhetetlen, így izgulni tudjunk érte. Nem sokat segített, tekintve, hogy még a végső csata előtt kiveszi a fémparazitát.
A doktornő motivációja igencsak a WC-ben kötött ki. Ő mozgatja azokat a ninja-alakulatokat, akik végeznek Yashida fiával, majd elrabolják az ébredező Logantől Marikót. De hogy mi erre az indítéka, az nem világos. Pénzért? Pozícióért a főgonosz mellett? Tudományos ambícióból? Nem derül ki.
Ahogy azt sem értem, hogy mi célból vágta meg Marikót a nyakán. Mert a következő jelenetben már nincs baja tőle: sem a vérveszteség, sem Vipera testének mérgező zöld váladéka nem roncsolta. Ijesztgetésből?
Komolyan úgy érzem, hogy Vipera egy nagy elszalasztott lehetőség a forgatókönyvben. Sugárzik belőle az emberi mocsokság, így jóval körmönfontabb manipulációkat is kinéznék belőle, mint amik jutnak neki a cselekményben.
Mielőtt rátérek a filmvégi Nagy Csavarra, tennék egy kis kitérőt. Létezik egy amerikai kifejezés: "jumping the shark", azaz: "megugrani A cápát". Ezt arra szokták mondani, mikor annyira abszurd és légből kapott dolgot raknak egy filmbe, mely akár az egész franchise-nak az értékét magával rántja/ránthatta volna.
Íme tehát a csavar, amivel a 2013-as Rozsomák-mozi "megugrotta A cápát": az öreg Yashida nemcsak, hogy a film főgonosza, de építtetett egy adamantium-óriáspáncélt, melynek kisgépei visszahozták a klinikai halálból. Ami még cifrább: e fémpáncél egyek közt képes elszívni Logan képességét - révén, hogy az "átadható". Hát azóta nem láttam ilyen elfuserált leleplezést, mióta Raja Gosnell Scrappy Doo-t tette meg a Rejtély Rt. nemezisének!
Yashida pont fordított eset, mint Vipera: neki az eszközei sík hülyeségek. Motivációja azonban jól kivehető... lenne. Egy olyan alapvető emberi gyarlóság hajtja, amivel a legtöbben könnyen azonosulni tudunk: retteg a haláltól, az örök elmúlástól. Erre pedig bizony sokunknak nem nyújt vigaszt, hogy utódaink majd továbbviszik mindazt, ami fontos nekünk. Yashida alapjában véve gyáva. Loganre - aki a szeme előtt gyógyult meg a nukleáris égésből - mindig úgy emlékezett, mint egy csodalényre. Akiben ott az esély, hogy az ember meghaladja a neki szánt időt az életben. "Akkor sem álltam készen a halálra. És most sem."
Az még tetszett volna, hogy épp az idős Yashidáról derül ki, hogy ő a fő szemétláda. Mikor haldoklott és Logannel beszélt, a személyiségéből ki lehetett érezni az egót. Hogy nemcsak egy tiszteletreméltó családfő. És a tetőpontnál láthatjuk, milyen hálátlan, mennyire feladta erkölcseit, hogy a Logant fiatalon tartó életerőt megkaparintsa.
De aztán meg begőzöl az újsütetű fiatalságtól, és Logan halálát, az üzleti birodalma feletti örök uralmat áhítja. Minek kellett egy világos és érthető szándékot ennyire a megalomániáig fokozni az íróknak? Hogy ettől is még gonoszabbnak tűnjön? Kártékony ügybuzgalom ez a készítőktől.
Mikor láttam, hogy Yashida Logan erejéből másodpercek alatt évtizedeket fiatalodik, nem hagyott nyugodni, hogy már láttam ezt valahol. Valamilyen képregény-feldolgozásban. És akkor beugrott:
Ra's al Ghul, a DC-animációs világból! Azon belül is a The Demon Reborn epizód végéről, mikor Superman erejét akarta elszívni. Kis ismertető: ott az történt, hogy a Lazarus Kút forrása egyre kevesebb ideig tartotta fiatalon Ghult, aki 100-110 éves állapotúra rongyolódott. Egy rituáléval Az Acélember erejét akarta megszerezni, de mikor a célszemély már jelen volt, leállt a szíve. És miután mégis sikerrel megfiatalodott, mit csinált?
Nem, nem érte be vele, hogy csoda történt, és most évtizedekig megint egészséges lehet.
Nem, nem engedte szabadon hálából a férfit, és kért bocsánatot, hogy erre kényszerült élete megmentéséért.
Nem, nem hagyta félbe az erőszívást, hátha ennek a hatása tartós lesz, és ráér dekádok múlva újra feltöltődni belőle.
Hanem őrjöngött, rombolt mint egy eszement, és kalimpálva rikoltozott: "Folytasd! Magamba akarom szívni az utolsó csepp erejét is!" Yashida pont ugyanilyen eset. Miért kell a képregényes rosszfiúkra mindig ilyen kicsinyes, bugyuta szadizmust ráerőltetni?
Nemcsak Yashida, de a többi japán férfifigura is a hazai mentalitás valamilyen torz formáját jelképezi. Yashida a gyáva hálátlanságot. Mariko miniszter vőlegénye, Mori a beképzeltség és az élvhajhászás mintaegyede. Mariko apja a cinikus tekintélyelv figurája. Az ő haláljelenete méltóan dicstelen és szánalmas volt.
És itt van, Harada, Mariko gyerekkori szeretettje és védelmezője. Ő a legnagyobb hatökör a mellékszereplők közül. Egy tradíciókról papoló, idiótául naiv és szolgalelkű íjász, aki azt hiszi, jót tesz, mikor különleges mérgű nyíllal rálő Loganre, és segédkezik Vipera és Yashida tervében. Majd miután Mariko egy újabb prédikálásakor kést szúr belé, úgy dönt, hogy az Ezüst Szamuráj páncélszörny ellen támad, és meghal. Nem érdekel, hogy benne volt-e a képregényekben vagy sem: itt csak foglalja az értékes helyet a többiektől.
A befejezés bizonyítja, hogy Logan karakterfejlődése beváltatlan ígéret maradt. Élete és sorsa mindössze annyicskát változott az egész őrült ügy után, hogy már akar kezdeni valamit az életével. Ja, és Yukio lelkesen mellészegődik, mint új partner. Hurrá.
A stáblista utáni jelenetek használatát ugyanúgy elítélem, mint a 3D-t. Ezúttal a plusz 1 perc egészen stílusos lett, ugyanakkor aggályosan sokat ígér a következő movie-ra. Megjelenik a reptéren Magneto, egyik társa pedig megfagyasztja az időt. Logannek pedig a dühroham után az álla esik le, mikor viszontlát egy másik ismerőst:
Xavier professzort! Ehhez csak annyit fűzök: piszkosul jó magyarázatot kell majd erre adniuk a Fox stúdió megbízottjainak, ha nem akarnak csalódást okozni a közönségnek.
Az előzetesek már bemutatták a legsajátosabb akciójelenetet: Logan egy yakuza-tag ellen, a száguldó Shinkansen-vonat tetején. Tagadhatatlanul hatásos. Az viszont nem tiszta, honnan tudják háttal támaszkodva, hogy mikor kell és milyen magasra ugraniuk, hogy ne roncsolódjanak szét valamelyik tábla vagy rácsozat falán.
A többi viaskodásból 2 volt olyan, hogy tetszett:
- Yukio koreografált vívótudománya,
- és ahogy Logan a virrasztáson a yakuza-bérencek nyomába ered, először bemutatva ebben az országban, hogy mit tud.
Amennyi negatív dolgot összeszedegettem a karakterek kapcsán, talán sokak kedvét elvettem a filmtől. De mennyiségileg szerintem a jó vonásai kiváltják a rosszakat. Lapul itt egy jó történet a mélyben, ahol a keleti elemeket hibásan használják, megakadályozva, hogy összefüggő, rendezett egészet adjanak ki. Az ötletszinten halott történések pedig az utolsó 20 percre korlátozódnak. Ha kompetens alkotógárda állt volna a kamerák mögött, akkor tartalmas szórakozás lehetett volna.
A 20th Century Fox idei rozsomákos sütije tőlem 3 pontot kap az 5-ből. Nem jó film, de nem is bűnrossz.
A movie leginkább izgalmas részletére már az 1. harmadában sor kerül: June a mosdóban idézi maga elé Roy bókjait, miközben a férfiből előtör az igazi arca, a kiképzett fegyveres. Roy egy különleges új energiaforrás prototípusát hordja magánál: ezt inkább nem is számolom össze, hány másik filmből halhattuk már. Saját ügynöktársai az életére törnek, így tűzharc tör ki a járaton, és ebben sajna a személyzet is odaveszett.
Innentől a romantikus komédiák tipikus felállását kapjuk meg: Roy kénytelen magával együtt menekíteni a nőt is, aki először csak hüledezik az egészen, majd valami pimasz jókedvtől hajtva betársul hozzá. Egy ponton csalódik a férfiban, majd újra együtt menekülnek. És miután minden rosszfiú elfogyott, végre teret tudnak majd adni a köztük kialakult... 
Hogy szorítsak a karakterekért, ha az életveszély sokszor csak úgy elkerüli őket? Nemcsak olyankor, mikor motoron menekülnek, vagy a golyótűzben gyalogolnak. A rossz vágói eljárás miatt többször nem is látjuk, amint June és Roy megúsznak 1-1 kritikus vészhelyzeteket. De a lezárás, szereplők elválása és újbóli találkozása is olyan összecsapott és hirtelenkedő, ami elveszi a komolyan vehetőséget, de nem ad cserébe értékelhető humort.
