Joker: Kétszemélyes téboly

Oké: hergeljük föl kicsit a nagyérdeműt még a kritika előtt, néhány csokorba szedett állítással, rendben? 

• Az én ítéletem a Joker: Folie à Deux fölött: Értékes darab.
• A legtöbb fősodrú kritikus ellenérvei és a zsenge Rotten Tomatoes-számok ellenére.
• Nem találtam úgy, mintha elárulta volna elődje üzenetét és szellemét.
• Le tudta gyűrni bennem ódzkodásomat a musical-ektől.
• Jobb alkotásnak találtam, mint a közkedvelt Deadpool és Rozsomákot.
• Fütyülök a két film teljesítménykülönbségére a mozikasszáknál. 
• Cseppet sem bántam, amit Lady Gaga Harley Quinn-jével ügyeskedtek itt.
• Vagyis igen: Üdvözölöm Todd Phillips és Joaquin Phoenix döntését, hogy végül összehozták az eredetileg egyke Joker második részét.

„Poén az nincs. Ez nem vicc.”

 WE ARE 

STILL

CLOWNS

 

Vakmerő mű a magyar alcímén Kétszemélyes Téboly. Azonfelül, hogy újrázza elődje rendszerbíráló élét, realista letargiáját és színészi energiáit, meghunyászkodás nélkül kísérletezik is szokatlan, olykor nyájpukkasztó ötletekkel, rögtön a Looney Toons-szerű nyitányától kezdve. Megfelelési kényszer helyett önként vállalja a mártírkoszorút, és szétdúlja az elvárásaink komfortzónáját: bármelyik műfaj formaságait ölti épp magára – akár a pókerlap -, annak eszesen, de maró gúnnyal int is be. 

• Van úgy, hogy önfeledt musical, ami nem töri meg a történetfolyást, mégis éppoly ráérősen időzik Arhur képzeletében, mint a sznobok ideghúrjain.
• Máskor meg aprólékos jogi dráma, ahol "hősünk" a saját bolond kliensévé vedlik, és épp azt cáfolja – kockáztatva a halálbüntit –, amire kirúgott ügyvédje a védelmet alapozta. Azaz, hogy a gyilkos bohóc egy külön másik személyiség: egy beteg elme fattyúhajtása, akire rá lehet kenni Arthur Fleck bűneit 2 évvel ezelőttről.
• Megint másutt egy sötét romantikus thriller-be vált át, ahol a végzet asszonya egy még mélyebb árok felé invitálja a főszereplőt, mint ahova eddig jutott.

És mindezen virtuskodással tovább nyomatékosítja az első Joker üzenetét: a rémet, a „tébolyultat” egy tébolyult, érzéketlen, ál-normális világ termeli ki, vagyis az őrület korántsem csak „kétszemélyes.”

Sokakkal együtt tartottam tőle, hogy az új felvonás lecsupaszítja, esetleg le is rombolja-e azt a katarzisos átváltozást a véres vigyorral, ahol Arthur Fleck, mint énkép végleg megsemmisül kívül-belül, és csak a Joker nevű humanoid erdőtűz marad utána. Úgy tűnik, így érezhetett a többség premierkor, és ebből fakad a legtöbb csalódott vélemény a weboldalakon. Megértem azokat, akik szerint illúzióromboló, hogy az elején nyugis Arthur újra sztárbűnözővé avanzsál, csak azért, hogy végül búsan, szinte nyöszörögve nyilatkozza: „Joker nem létezik. Képzelgés az egész.” És mint Lee karaktere, ők is megvetően fogadták, hogy elmarad a forradalmi csúcspont.

 

Elfogult-e vagy sem; az én olvasatom messze nem ilyen lesújtó. Az itteni belső folyamat – melyet a zenés részek tovább színeznek – nem csúfolja meg az eredeti összeomlást. Bizonyos szinten tényleg visszaforgatja Fleck átalakulását, viszont nem rombolja le annak értelmét vagy fontosságát, sőt még valószerűbbé festi azt, ami Arthur-ral mint emberi lénnyel történt. Jó-jó: Jokerért lehet lelkesedni, mint az anarchia jelképéért, ahogy Harley és a többi követője teszik. Ám ez a lelkesedés sokat elárul rólunk, az "átlagpolgárról", és ezt a film nem rest a képünkbe tolni. Joker a nyomorúság szülötte; régi énjére a kutya nem volt kíváncsi, míg az újat a nép fölemelte, mint egy hirdetőtáblát, hogy micsoda rossz vicc az egész „civilizált” világ – és benne ők maguk, az ő életük.

Ami igazolja nekem a 2. rész meglétét, az az alábbi okoskodás volt: mi van akkor, ha az eredeti lélek vagy személyiség, melynek széthullott darabkáiból Joker létrejött… a rácsok mögött gyógyulni próbál? Maguk a szereplők is többször tanakodnak, hogy kihez is beszélnek épp: a bukott komikushoz, vagy a népbálvány szörnyalakhoz, és a per körüli médiacirkusz is felváltva nevezi őt művész- és anyakönyvezett nevén. Poén lenne, ha a világban kultuszt teremtenek a Joker-énje köré, erre ő a világtól elvágva, legbelül újra Arthurt kezdené a valódi énjének érezni. Mert miért is ne? 

"Ugyanaz vagyok, aki megölte Murray Franklint!" 

„Nem. Nem az vagy.”

Klasszikus figurák újragondolására már kaptam idén egy szerencsés példát a Monte Cristo grófjával, és ugyanígy működött számomra Harleen „Lee” Quinzel frissítése is. Tüzet okádtak rajongók az Interneten, mikor kiderült, hogy Phillips megfordította a képregényes „őrült szerelem” megrontó dinamikáját: itt Harleen a hazug manipulátor, aki a másik érzelmi sebezhetőségét kihasználva radikalizálja új párját. Tipikus toxikus rajongó, aki viszont a pszichológiát is ismeri; neki „Arthur” csupán a külső héj, akiből előcsalhatja a kipingált álompasit. „Az igazi éned akarom látni.” Nem szemet szúró, de a kívülállónak könnyű belátnia, hogy ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, és hogy a nő vonzalma korántsem őszinte.

A betondzsungelben kivirágzó románc nem volt sem alul-, sem túljátszva; kiéreztem kettejük között a morbid kötődést, amire súlyos árnyékot vetnek Lee kegyes hazugságai. Hihetően letaglózó a szakítás is a végén, ahogy a kétségbeesett Arthurt az állítólag már terhes nő faképnél hagyja, válaszul, amiért a hús-vér férfi elárulta a róla szőtt álomképet az egész világ előtt. „Elképzeltünk valamit együtt, de te lemondtál róla.” És a  köre teljes lesz, mikor maga a világ is válaszol Arthur döntésére – egy afféle Joker-prototípus képében, aki halálra késeli őt, jelképesen átvéve a helyét. Na, ez a zárás valósággal a fújolók szájába adja: „ha te csak egy síró kis ember vagy, aki nem akar a Nagy Joker lenni, akkor tűnj el, te senkiházi...!”

 

 

Én azt hiszem, hogy talán az ügyvéd-Jokerre vezethető vissza, miért olyan népszerűtlen a folytatás. Arthur jogi tudás nélkül is összeszedettebb tartású a rőt öltönyben és sminkkel, mint „csak úgy magában.” Miközben azt hiszi, hogy Jokerként mutatkozva nem kell megfelelnie az intézményi szabályoknak, valójában épp ezzel igyekszik megfelelni... a hírnevének. Szerepet játszik; túl nyilvánvaló, hogy a törékeny ember készakarva merít erőt hírhedt alteregójából. 

Gyanítom, sokan úgy értelmezték ezt – részben joggal –, hogy Phillips trivializálja, puszta imidzsnek állítja be Jokert, nem a "gazdájától" különvált lénynek, ahogy azt a vérvigyor-jelenet kifejezi. Megint csak úgy vélem, hogy ez a két állapot nem feltétlenül üti egymást; hihetőnek tartom, hogy egy hasadt tudat valahol mélyen gyógyulni, összeforrni próbáljon, pedig nem vagyok pszichológus. Innen nézve még logikusnak is tűnik, ha ezt a változást Quinzel fölismeri és meg akarja gátolni, nehogy bálványa eltűnjön – pl. amikor Arthur ügyvédjével kiabál és vitázik a riporterek előtt. "Úgy állítja be, mint egy szerencsétlen féleszűt!" Ezért nincs különösebb bajom azzal, hogy míg a Joker Arthur szertefoszlása, addig a Folie à Deux magáé Jokeré.

Harvey Dent ügyész testhezálló helyettes a már ledarált Thomas Wayne-nek, mint olyan, jobbára pozitívnak tartott, de tragikus végű Batman-karakter, akit itt értelemszerűen, a státuszához jobban illően konvertáltak érzéketlenné. Nem zavart, hogy őt, illetve Arthur múltjának szereplőit – Sophie-t, az egykor imádott szomszédasszonyt és a barátságos törpe kollégát, Gary-t – puszta kellékként citálták vissza a tárgyalásos szegmenshez; a rendező okosan használja fel őket utoljára. Joker arca felizzik, ahogy a traumatizált Gary-t kikérdezi: ezek a régi arcok irritálják, megingatják az élő szimbólumot, emlékeztetik őt emberibb énjére és embertelen előéletére. 

 

Bírtam, ahogy a rendező keresztülhúzza a számításainkat, akár tudatosak, akár nem. Bármilyen esélytelen józanul nézve, hogy a vádlott Jokerként, végig improvizálva nyerje meg saját perét – szemben azzal, ha mondjuk nyugton marad és hagyja magát hibbanttá nyilváníttatni –, mi, a nézők drukkolni akarunk, hogy mégis összejöjjön! Hogy valami váratlan húzással neki adjon igazat a bíróság, amiért kiállt új identitása mellett! Erre Phillips újra elbizonytalanít minket, hogy megéri-e ikonná válni, ha ehhez ki kell kapcsolnia magában a fékeket. Miután Arkham őreit nyilvánosan becsmérli, holott az elején tűrhetően bántak vele, azok szó szerint vérig sértve, brutálisan torolják meg a savazást – egyikük még meg is gyilkol egy lázongó rabot.

Így is kicsit élesnek tűnt a váltás, hogy a vádlott legközelebb visszavonja „jokerségét”, de elfogadtam, hogy itt már el kell dőlnie a konfliktust adó kérdésnek – még a tárgyalótermet ért robbanás előtt. Ki ő most? Ha márcsak Joker létezik, az ütleg is csak kárörömöt okoz neki, amiért előcsalta a vadállatot fogva tartóiból. Kérdéses, hogy a 3 közül melyik a leginkább igaz:

1. szívből kacag a kegyetlen irónián,
2. kényszeresen a régi betegségétől, 
3. erőlteti a kacagást, nehogy kiessen a szerepéből.

Sőt, mi is azt reméljük, hogy ne fájjon neki a dolog, "csak" testileg, ne lelkileg, ahogy az Arthur Fleck-re volna jellemző! De nem: a záróbeszédet már egyértelműen Arthur tartja, ez azonban nem visszavonja, hanem még továbblöki az 1. rész tragikus zuhanását – oda, ahonnan nemhogy visszaút, de már semmilyen út sem vezet.

Ritkán érzem magam ennyire az ördög ügyvédjének, mint egy olyan klienst védve, amilyen a Joker: Folie à Deux. Tökéletes párhuzamot von a maximalista nézők és a XX. századi Gotham polgárai között, tanúsítva, hogy egyik se lett bölcsebb a 2019-es remekmű óta. Ez az emberibb Joker – aki végül még „jokerteleníti” is magát –, jobban leleplezi a „modern” ember hajlamát a kényelmes előítéletre, a látványosság követelésére, mint a karakter bármely korábbi változata. Jeges zuhanyként szembesít a korlátolt gondolkodásunkkal, a felszínes átlagpolgár mentális rabságával. Ezért se lehet ugyanaz az elemi erejű, hamu alatt parázsló tűzgolyó, mint az eredeti Joker – és ahhoz képest a tempó is lassabb olykor a kelleténél –, de igenis szilárd lezáró-folytatás, nem pedig csak egy 2 órásra hizlalt, fakó epilógus.

 

Megpukkadni szabad tőle, de míg a 3. Deadpool-nak nem, addig a Joker: Kétszemélyes Tébolynak megadom a 4/5-ös pontszámot, és ezzel az ajánlást is. Teljesen más jellegű képregénymozik, bár mindkettőbe sok kreatív ötletet belepakoltak. De azért el lehet tűnődni rajta, hogy mi a hatásosabb: ha egy film dézsából önti ránk a kacsingató vicceket, vagy ha belőlünk csinál rafináltan viccet, anélkül, hogy maga is azzá válna?