A musztáng

Ha egyszerű is a története, kár lenne annyival legyinteni A musztángra, hogy: "á, megint egy börtöndráma, ahol a bűnös újra rátalál emberségére". Távol áll tőle, hogy családbarát lelkizéssel, tetszelgő ölelkezéssel adja el magát a nézőnek, és messzire vágtat a sajnálkozó melankóliától, ami sok megváltástörténetet a giccsgödörbe taszít. Sose naiv, aligha mesterkélt; a bizakodás percei kiérdemeltek, ahogy a "főhőst" egy állattal való bánása önmagával is megtanítja bánni.

Roman Coleman már 12 éve ül börtönben, amiért örökre megnyomorította élettársát, és ezt terhes lánya, Martha soha nem bocsátotta meg neki. A férfi ma sem mutatja jelét, hogy visszavágyna a társadalomba, ám egy átnevelőprogram keretében rábízzák egy fiatal musztáng kezelését, aki éppolyan keményfejű, mint ő. Roman és lova, Marquis együtt kell, hogy felkészüljenek egy árverésre, ahol új tulajdonos vár a lovakra – vagy altatás.

Végső soron az őszintesége A musztáng fő erénye: egyenesebben, életszagúbban meséli el Coleman amúgy pofonegyszerű történetét. Nem a szokott alaphelyzetből indulunk, hogy a főszereplő csak a körülmények vagy akár a rendszer áldozata: jóval bűne megismerése előtt lerí a férfiről, hogy tényleg bűnös, és nem keres önigazolást. Nem pusztán egy ostoba vadállat, de indulata hirtelen tör föl belőle, és rég nincsenek illúziói az életről. Hihetőnek találtam a szintén szülővé érő lány viszonyulását az apjához; Martha vádló szavai a tettéről és helyzetéről csak még jobban kirajzolták nekem Coleman személyiségét.

Nem igazán éreztem, hogy látvánnyal vagy pátosszal próbálnák kitömni a narratíva helyét. Roman-t súrlódásai a zabolátlan paripával nem ruházzák föl plusz erkölcsi többlettel vagy vadonatúj életfelfogással. Magát a természetét csiszolgatja apránként az állat betanítása: megtanul-e a fickó másokkal bánni, vagy büszkén visszavedlik öntörvényű izomemberré, végleg bebukva a „megjavult” apa szerepét (mint pl. A pankrátorban). Tetszett a kölcsönhatás ló és lovasa között, bár az utolsó félórában már elég kiszámítható, hogy mi lesz a vége. 

Örültem neki, mikor Roman Marquis szabadon eresztésekor nem szökik utána. És nemcsak mert így kevésbé elcsépelt az egész. Ez a férfi egykor önző dühből, egyetlen tettével tönkretette az élettársa életét, aki emiatt napról napra tengődött a halálba, a lányuk terhére. "Egy nap jóvá fogom tenni..." Roman közös útja Marquis-szel e folyamat fordítottjának tűnik nekem: napról napra segíti át a lovat a tengődésből az őket megtapsoló közönségig, később pedig egy csapásra visszaadja bajtársa életét, önzetlenül, tartva magát eddigi sorsához. Ez adott nekem többletet a sztori száraz vázához, amit maga Martha is így egyszerűsít le: "Azt hiszed, a lovaglás bármit is megváltoztat?" A befejező pár perc pedig visszafogott, mégis megható.

A musztáng tehát egy jól vizsgázott kis darab nálam. Cseppet sem nagyratörő, nem próbál erőszakkal könnyeket facsarni a szemünkből. Mégis sikerül kencézetlen tálalással reményt adnia a nézőnek, olyan elvadult "jószágokról", akik a rendszer, sőt a józan ész szerint is már elvileg menthetetlenek, javíthatatlanok.

4/5-öt adok rá.

Vörös veréb

"Mintha olyan nehéz lenne széttenni a lábunkat...!"

(Gone Girl)

Még propagandafilmnek se volna elég fajsúlyos vagy meggyőző a Vörös Veréb. A putyini kémvilág témája miatt persze, hogy Jason Matthews volt CIA-tiszt regénye zöld lámpát kaphat a mai Hollywood-tól, de a filmváltozat ettől még sablonterhes, szálaiba gabalyodó, és fontos pontjain erőtlen. A főszereplő szexuális vonzereje pedig kimerül a testi adottságaiban, holott Jennifer Lawrence karaktere elvileg a vágyak képzett manipulátora a történet szerint.

Dominyika Egorova a moszkvai balett prímabalerinája volt, míg egy sérülés derékba nem törte karrierjét. Nagybátyja, Ivan, az orosz titkosszolgálat egyik főembere beszervezi őt, mint leendő verebet. A verebek kémprostituáltak: kapcsolatlétesítéssel nyernek információt, legrejtetett gondolatot vagy vágyat is kiaknázva bennük. Dominika célpontja egy Nathaniel Nash nevű CIA-s, aki egy téglát fedez az oroszok soraiban. A dolgot bonyolítja, hogy mindkettő már az elején tud a másik hivatásáról. 

Márcsak monotonitása miatt sem tudja a Vörös Veréb nemhogy az "új színfolt"-címkét kivívni a kémfilmzsánerben, de kifejezetten a megszokottság érzését kelti. Nincsenek  kiemelkedő pontjai sem a cselekménynek, sem a szereplők egyéniségének; minden vonásuk, szavuk és tettük egybefolyik, nem érezni azok nyomatékát. Ezért lesz ez csavaros lélektani thriller helyett egy bonyolult, mégis didaktikus kémsztori, olyan szereplőkkel, akik sorsa nem elég érdekes vagy megragadó.

Jennifer Lawrence alakítására nincs panaszom, de drámai élt nem tud adni figurájának. Dominika protezsált "femme fatal", történeten kívül is belül is. Anyja egész életében óvta lányát Ivantól, átlagos kispolgári életet éltek, de azért sejthető, hogy a moszkvai Nagyszínház túl nagy presztízsű hely, semmint hogy valaki pusztán tehetséggel sztárrá válhatna ott.

Dominika egész alakja egy sebzett, de sebezni is képes verebet jelenít meg, akinek megvan a lelki tartása, hogy megfeleljen és kibontakozzon Oroszország újdonsült ügynökeként. Mintha a végzet - vagy inkább a nagybácsi - csak arra várt volna éveken át, mikor Dominika készen áll majd a hazáját szolgálni.

Tetszett, ahonnan a film elindult, sőt azt is, hogy Dominika nem gyámoltalan bárány, aki farkasok közt tanulja meg kicsikarni magából a ridegséget: riválisát, aki miatt lesérült, a legvédtelenebb pózban üti halálra a zuhanyzóban. De a film túlzottan felkonferálja a saját sztárját, míg a bizonyításban nem elég alapos.

Dominika csáberejéből, sőt magából a "tanfolyamból" konkrétan hiányzik az erotika! A vágy felkorbácsolásának képességét a Vörös Veréb sose tudja igazán érzékeltetni. És ezt később se tudják a készítők kicsiholni, amikor már Nash és a lány között szexuális kapcsolat létesült.

Egyszerűen mondvacsinált köztük a vonzalom, az elválásuk pedig ugyanúgy hidegen hagyott, mint a képernyőn Dominikát. Nem beszélve arról, hogy kb. fogalma sincs Moszkvának, mit ügyködik 2 jelentés között a kedves "unokahúgi". 

Míg a kémjátszma alakulása hamar ellaposodott nekem, 2 dologra voltam kíváncsi, ami a figyelmemet ébren tartotta. Egyik, hogy Dominika vajon hogyan fog megfizetni Ivannak, amiért belecsalta őt ebbe a csapdaéletbe. És bár a túszcserekor történő halála elég felemás szájízt hagyott, igazat adtam Dominikának, hogy előzőleg csőbe húzta. Nash-től meg úgy válik el, mintha csak egy éjszakás kaland lett volna mindaz, ami köztük volt. Praktikus az ő szemszögéből, csak nekünk nézőknek ez összecsapott és semmilyen búcsú.

A másik, amire a film végül nem ad világos választ, hogy miért engedi Moszkva, hogy visszatérjen régi életéhez. Persze, a sikeres munkáért kitüntetik, anyjáról gond nélkül tud majd gondoskodni a jövőben.

De az alkotás végig olyan képet fest a titkosszolgálatról, mintha még a KGB korában élnénk, ahol persze az amerikai fél tagjai a jófiúk. A színfalak mögött hagyják, hogy Dominika úgy éljen, mintha mi sem történt volna. A befejezés a telefoncsörgéssel teljesen a levegőben lóg, hiába sejthető, hogy szükség esetén hazája visszahívhatja, míg csak él. Ez a terjengős, néha felcsapkodó légkör jellemzi végig a Vörös Verebet, korhatárbesorolástól függetlenül.

A "csúnya, rossz" putyini Oroszország üdvöskéje tehát nem egy vibráló, emlékezetes hölgy - még kevésbé a kémrománc, melyben Budapesten része volt. Azt hiszem, már azért is hálásnak kéne lennem, hogy hazám fővárosa önmagaként szerepelhet egy álomgyári produkcióban - még úgy is, ha a film sutácskán próbálja hidegháborúszerűre festeni a hangulatvilágot.

A Vörös Verébre 5/10-et adok, ami 5-ös skálán már elég egy 3-ashoz. Átlagos: felét végzi el a feladatának.