Egyiptom istenei

Képzeljük el, hogy nemzetközileg elismert séfeknek rendeznek szakácsversenyt, melyen az egyik versenyző inkább korábbi receptekből lopkodja össze a hozzávalókat.

Összekeveri az évtized néhány inspirálónak vélt látványstílusát, 
a nyers oldatot ráönti a Nílus-környék hitvilágára, majd beléje szór néhány 

ún. animality-effektust á lá Mortal Kombat: Annihilation. 

Csupa fehér - plusz 1 fekete - gyertyákat tömköd a még ki sem formázott tésztába, 

amiket egyébként gyanús, hogy szintén máshonnét vett kölcsön.

Végül az egészet belöki a sütőbe, és a képünkbe tolva tálalja fel nekünk.

Így készült Alex Proyas idei, 140 millió $-os örömtortája, az

Egyiptom istenei. 

Jó étvágyat! Ugye ízlett? 

(Ugye?!)

Ozirisz, Rá fia, Egyiptom istenkirálya ünnepélyes ceremónián készül átadni a trónt saját fiának, Hórusznak. Ám fivére, Széth sivatagisten is megjelenik: elveszi a trónt, elveszi Ozirisz életét, Hórusz két szép szemét, és elveszi az emberek szabadságát is. 
A rabiga évei során Bek, a tolvaj épp megszökteti kedvesét, Zayát, amikor ura, Széth építésze még halálra nyilazza. Bek ezért megkeresi a száműzött Hóruszt, visszaadja neki egiyk szemét, és alkut ajánl: közösen visszaszerzik a másikat, ha utána rögvest segít Zayát feltámasztani, mielőtt lelke átjut a túlvilágra. 

2016 eddigi leghangosabb rendező-közönség szóváltása zajlott le az Egyiptom istenei kapcsán. Miután s néző-kritikus-hadak szétcincálták a művét, Alex Proyas rendező - maga is egyiptomi születésű - olyasmiképp reagált, mint A séfben Jon Favreau figurája. Kinyilatkoztatást tett Facebook-on, miszerint a kritikusok "kóros keselyűk", akik a közvéleményt szajkózzák, saját gondolat nélkül. Elképesztő, hogy a világ egyik stíluslátnokának tartott filmese ilyen egófűtött hisztit vágjon le, még akkor is, ha más forgatókönyvét vitte vászonra. Nyilván nem gondolt arra, hogy saját rajongói jelezték talán a legtöbben, milyen felszínes, csapongó, megalomán sémafesztivált hozott össze Matt Sazama-val és Burk Sharpless-szel közösen.

Aranyba mártott CG-művilága alapból nehezen ragadja meg az ember figyelmét, legfeljebb hüledezhetünk egyik-másik formai megoldáson. Nem tudom, készült-e egyáltalán zöld (vagy sárga?) háttér nélküli jelenet, de az eredmény egy Titánok harca szintjénél tovább nem jutott. A kamerakezelő is némely akciójelenetnél mintha leitta volna magát, úgy rángatózik a látkép. 

Videójáték-ban biztosan jobban mutatna, ahogy az istenalakok páncélozott állatemberré röpváltoznak egy-egy bunyóhoz - kezdve Hórusz trónfosztásával az elején. Ré-nek amúgy nincs állatfejű formája, ő közelharckor egyszerűen óriásira nő meg, mint Rita pálcájától a Power Rangers szörnyek. Ami pedig a mitikus egyiptomi lényeket illeti, nemcsak rondák, de egy hajszál választja el őket a széteséstől, ahogy mozognak:  

• a homokból összeállt, rejtvényhörgő szfinx; 
• a világevő mamutféreg, amire "a mindenség urának" mindennap lézerpálcával kell lövöldöznie;
• és egy olyan aszott képű, lánghányó vipera, amitől kínjában könnyezett a retinám! Bónuszként ez a dög annyira idióta, hogy egy szeretetmágia hatására saját magát okádja le tűzzel.

Karakteraszály idején szokott igazán szembeszökővé válni, ha túl világos bőrűek egy sivatagi klíma lakói. Rég láttam ennyire pocsék szereposztást nagyköltségvetésű produkcióban: a színészek alakítása erőtlenül kalimpál a levegőben, 2 szóval körülírható ál-jellemeket pakoltak rájuk, hogy aztán unott fejjel lépdeljék vagy sportolják végig a jeleneteiket. Gerard Butler csúcsra járatott Széth-je még picit szórakoztató, de a többiek nullák. Érezhetően nekik se világos, hogy hangvételében ez most egy drámai hősregény volna, vagy csak egy ereklyevadászós kalandvígjáték, ami épp az ókorban játszódik. 


Elemi szimpátiát nem bírtam kicsikarni a szereplők iránt! Bek, az ifjú tolvaj egy 5-10 percenként beszólogató, nyamvadt kis pojáca, Hórusz, a frusztrált, száműzött herceg pedig mintha a Conan, a barbár válogatásáról szabadult volna. E páros, isten és halandó barátsága nem tud miből kibontakozni, hiába von párhuzamot köztük a történet: mindkettőnek van egy szíve hölgye, akit óvni próbál, és akit egy ponton elveszít, csak hogy némi nemességbizonygatás után vissza is kapja. 
Thoth, a tudálékos néger bölcselő egyetlen hatalmas középső ujj bármelyik nép mitológiájának; tapsoltam, amikor Széth végül kitépte a neonlámpaként világító agyát! Rá (vagy Ré) pedig alighanem a rendező kivetülése saját meséjében: a rokonait fél életükön át tesztelgető, majd bábként sorsába helyező vénember a másik, akit örültem, hogy Széth látszólag félreállított. 

Tisztelem a rajongók véleményét, de Alex Proyas nálam egynyári rendező, akárcsak Michael Bay vagy M. Night Shyamalan: A hollón kívül egy filmje sem adott nekem tartalmas időtöltést (és igen: láttam a Dark Cityt). A beképzeltség és az alapos tartalomformázás hiánya vezetett az Egyiptom isteneihez; zilált, klisétömött, öncáfoló forgatókönyv, celebújságból ollózott szereplők, és effekt-úsztatta, nonszensz akció 2 órás masszája lett az egész. 2016-ban szégyen, hogy reputációval bíró szakmabeli így álmodja vászonra egy ókori nép történelmet és/vagy mitológiát, kalandfilm vagy sem.