Úriemberek

Helyeslem, hogy Guy Ritchie nem vacakol többet pedigrés stúdióikonokkal (Sherlock Holmes, Arthur király, Aladdin), hanem próbál visszatérni pályakezdő sikerei receptjéhez. 

Így is arra számítottam, hogy az Úriemberek végül nem lesz több erőtlen nosztalgiatervnél, ami újralendíteni hivatott egy filmkészítő pályáját. Attól, hogy - mint Scorsese tavaly Az írrel -, Ritchie is túlbuzog majd, hogy megidézze saját régi önmagát, és újabb gengszterfilm-klasszikus helyett csak egy száraz, fakó utánzata lesz legnépszerűbb munkáinak. Szerencsére nem így lett.

Bár Fletcher alakja az elején néha már bosszantott a szüntelen lazáskodásával, ezzel együtt is tetszetős munka lett az Úriemberek. Ritchie-nek sikerült egy nem épp sémás alapot találnia, majd azt kellően kiszámíthatatlan történetté építeni, amit tényleg a szereplők tettei visznek előre - nem pedig az, hogy íróknak görcs állt a kezébe, és nem bírtak leállni a csavargatással. 

Az amerikai Mickey Pearson az évek során tetemes vagyont gyűjtött azzal, hogy marihuánát termeszt és árul többek közt a brit elit aranyifjainak. Már a korai visszavonulásra gondol, mikor az általa megsértett főszerkesztő, Nagy Dave ráuszít egy gátlástalan privátszaglászt a sötét ügyleteire. Fletcher külön zsozsót kérvényez Raymond-tól, Mickey jobbkezétől, majd a sztorit megbízója háta mögött továbbpasszolná a filmiparnak. Csakhogy ez a hatalmi játéktól bűzlő ügy még kuszábbá válik, mint arra bármelyikük számított.

Fletcher éppoly megbízhatatlan narrátorként, mint karakterként: önelégült, simlis szerencselovag, aki azt hiszi, dörzsöltebb a nyakig sáros bűnözőktől. Ray többször kijavítja az ő verzióját a dolgokról, mielőtt nyersen elé tárná, hogy túljárt az eszén. Fletcher gyakorlatilag a direktor szócsöve, akit aztán Ritchie ugyanúgy a sztori hullámaira bíz, mint a többieket. 

Sok mű elcsúszik rajta, mikor a szereplők "ki ver át kit?"-et kezdenek játszani egymással, itt viszont érdekesnek találtam a perpatvart. A keretet adó dumamaraton működik kikacsintásként is az iparág felé, ugyanakkor nem töri meg a film illúzióját (de azért majdnem). A rendező tudja, hogy ez a zsáner már kimerült, klisékkel terhelt, ezt azonban fifikásan kürtöli szét, közben pedig frissen tartja a maga kis krónikáját. Csak pár jelenetnél éreztem, hogy fárad a történet. 

Matthew McConaughey egy vulkán ebben a produkcióban: kiegyensúlyozott játéka mögött mintha csak várná, mikor jön az a rész, amikor kitörhet. Már a belépőjekor is látszólag szétlövik az agyát, egy Fletcher-nek hibásan rémlő jelenetnél meg mint aki a Ponyvaregényből szabadult, de alapból is bírtam a karakterét. Mickey-ról elhittem, hogy megvan  az esze, önuralma, határozottsága és üzleti érzéke is, hogy pár év alatt feketén tízmillákat szakítson fűvel, és kvázi a privát vevőkörévé tegye egy monarchia úri palántáit. Királynak nevezi magát, és a film ezt kielégítően igazolta is. 

A többieket is jól mozgatja a cselekmény, bár a többségük inkább karikatúra. Mickey és Charlie Hunnam Ray-e mellett Colin Farrell alsó-középosztály-beli Edzője még az, akire végig figyelre érdemesnek találtam. De a törtető Száraz Szem, a faarcú zsidó Matthew, a kokainkeresztapa Lord George vagy Mickey üzletasszony nője Rosalind inkább csak extrák. Eddie Marsan "Nagy Dave"-jével pedig egy olyan bizarr poént sütnek el, amihez képest a Moszad behozása smafu...

Szóval igazán egyedi vagy átütő hozzávalót itt nem nagyon fogunk találni, de ez nem csökkenti a pozitívumok értékét: az alaptörténet érdekes, a kibontása többnyire megtartja a figyelmet, a figuráknak nemcsak a hangjuk és irhájuk, de az elveik, a hűségről alkotott fogalmuk is fontosak (pl. mikor az Edző közli Ray-jel, hogy csak jóvátételből segített, 3 nagy szívesség erejéig). Egyedül a természetesség hiánya zavart gyakran, főleg a párbeszédeknél, de egyes jelenetek is valahogy oda nem illőek voltak számomra (pl. a rappelős videó Mickey egyik fűfarmjáról). 

Szórakoztató műfaj- és társadalomkritika az Úriemberek, de mindenek előtt stílusos gengszterkrimi, ami a züllést és erőszakot triviálisnak tekinti, ugyanakkor példázza az agyafúrtság és a hűség fontosságát is. Egy biztos kezű profi tartja a gyeplőt a sablonok, önreflexiók, okos ötletek és stílusos poénok fogatán, és a műfajnak integetve hajt át a célvonalon. 4/5-öt adok rá.