Batman: A hosszú Halloween - 1. és 2. rész

„Van egy pont. A „távoli” jövőben, mikor a rendszer cserben hagy minket. És a szabályok többé nem fegyverek, hanem béklyók, amik a rosszat pártolják.”

   

(A sötét lovag – Felemelkedés)

 

Első rész
 

Bár egy produkciót se húztam le direkt emiatt, időbe telt elfogadnom az alábbi két trendet:

1. Mikor az egybe túl terebélyes szkriptanyagot két darabban, 1. és 2. részre bontva adják elő (simán megtehették volna ezt Az Igazság Ligája 4 órás snyder-i vágásával), gyakran rendes lezárás nélkül hagyva egyik felét, felvezetés nélkül a másikat.
2. A DC–képregényeket egyenes, más forrás nélküli, minél hívebb rajzfilm–verzióba konvertálják. Mintha a Warner az utolsó ötletmorzsáit élné föl ezzel, csak azért, hogy újabb és újabb Bat-produktumot tolhassanak ki évről évre, hisz az élőszereplős DC-világuk rég szétesett.

A The Long Halloween Part 1. és Part 2. a jól megcsinált példa a dupla filmes szerkezetre: meglepően okos krimi, amit előolvasás nélkül lehet követni és élvezni, elmés párbeszédekkel és a felnőtt élet elevenjébe vágó konfliktusokkal. 

Megjegyzés: a stáblista utáni jeleneteket viszont továbbra is csalásnak, visszaélésnek tartom a néző türelmével. Konkrétan az 1. részét utáltam: léha bemutatkozó az egyik legismertebb Batman-gonosznak, és potyára hülyét csinál Bruce Wayne karakteréből...!

Leírás: A mégcsak rövid ideje ténykedő Denevérember összefog James Gordon hadnaggyal és Harvey Dent kerületi ügyésszel Carmine „A Római” Falcone ellen. A rideg üzletember – aki még Bruce Wayne apjával közösen alapított kórházat Gotham-ben – keresztapaként irányítja „a családot” és a város korrupt tisztviselőit, így sosem tudták őt vád alá helyezni. Felbukkan azonban egy Holiday nevű magányos gyilkos, aki látszólag épp A Rómaihoz közel állókat veszi célba – mindegyiket valamely ünnepnapon…

 

Nálam stréberebbek biztos kívülről fújják az alapanyagot, annak hírnevét az egyik legjobb DC–képregényként és közvetlen hatását a nolani trilógiára. Leolvasható pár jelenetből, hogy a filmek visszahatottak a sztori mostani, „hívebb” átiratára (pl. Dent és kedvese a felrobbant házuk előtt okos félrevezetés, ha A sötét lovagot igen, de emezt még nem látta a néző). 

Engem viszont azzal győzött meg A hosszú Halloween, hogy a Holiday–bűnügy maga végig érdekfeszítő és fordulatos maradt. Bevonja az embert az érintettek sorsába, és a film végén sem érezni úgy, mintha a történetet ollóval vágták volna el: Alberto Falcone halála a hajón, plusz előtte a vallomása a gyáva életéről kerek lezárást ad az 1. résznek, ami később össze is cseng a 2.-éval.

 

Kicsit már unom, de elfogadtam, hogy a noir-os hangulatért Gotham látképe egyszerre tükrözi a 40-es és a 90-es éveket, ahogy azt már több másik Batman rajzfilm ábrázolta. Pazarul átjön a detektívsztorikra jellemző csendes, elmélkedő visszafogottság,

és maga Batman is most érti meg, hogy nemcsak bunyóban, de nyomozómunkában is túl kell tennie bármely bűnszervezeten, sőt a hatóságokon is. „Nemcsak megtalálni fontos őket. Tudnod kell, miként segítik az ügyedet.” A szereplők megrajzoltságát viszont nem kellett volna ennyire papírlapszerűre venni: a figurák túl kontúrosak, a férfialakok feltűnően szögletesek, sőt néhol úgy mozognak és beszélnek, mint a robotok.

 

Nem okozott gondot elhinnem – a harmatgyönge indítékú Joker-t kivéve – a szereplők jellemét és pozícióját a város szövevényes infrastruktúrájában, melynek nagypolgári jellege elég erősen kiütközik: a civil lakosságból jobbára a vagyonos réteget, a középosztályt és a bérenc gengsztereket látjuk. 

Bruce, Jim és Harvey, sőt a maga módján Carmine is elhivatott emberek, akik egész létüket a hivatásukra tették föl, szilárd értékrendet követve dolgoznak és építik egy élet munkáját. Átfedés még köztük, hogy – mint az a nagy leszámolás előtt hangzik el – a nőket kihagyják a játszmából, és az élet főleg Bruce-t és Carmine-t fogja e téren megleckéztetni a 2. részben. 

 

De az 1. rész alatt nem találtam kirívóan ostobának a feleket, csak mert jellemük és világképük foghíjaival eddig nem tudtak szembesülni:

• Bruce filantrópként naiv, idealista, Batman-ként még nem elég éles logikája és harci szelleme, az öntörvényű Selina Kyle-ban pedig vonakodik partnert látni.
• Harvey házassága Gildával és Jim apai kapcsolata gyerekeivel is az örökös hadakozás miatt romlik meg a szervezett bűnözés ellen.
• Falcone pedig "a családról" tartott szónoklatai mögött csak egy maradi diktátor, aki nem tűr maga körül ellenvéleményt, sőt még a gyengéd érzelmek  „gyengeségét” sem.

 

 

Második rész

 

Több szempontból visszacsúszás nekem a 2. félidő a 1.-höz képest. Itt ugyan már az események lánca folyamatosabb, Dent mentális-morális bukása lebilincselő – sőt a cselekmény fő mozgatójává növi ki magát –, a Holiday-rejtély megoldása pedig kijózanítóan keserű. De a történet java már az 1. részben ott van összesűrítve, a 2. rész márcsak a logikus összeomlás, melyet Carmine a saját fejére zúdít, amiért olyan kosztümös flepnisekkel kokettált, mint Méreg Ivy és Rémholló (Madárijesztő).

 

Kevés kézenfekvőbb ürügy akad Batman fél nemeziskészletét 1 helyen fölvonultatni, mint a halloween – gyakorlatilag az amcsi farsang. Tőlük ne sokat várjunk itt: mind sekélyes árnyakként tanyáznak hol emitt, hol amott, hogy végül 1 nagy rakásként rádőljenek az első félidő „hagyományos” főtetűjére. 

Sokkal érdekesebb lett volna folyamatában látni, ahogy ezek a jelmezes, olykor természetfeletti „szupergonoszok” – akiket a Falcone-féle üzleti bűnözők általában lenéznek –, az alvilág domináns figuráivá emelkednek 1 év alatt, létrehozva a klasszikus felállást köztük és a detektívként már dörzsöltebb Batman között. Itt viszont nincs átmenet: a Kétarccá lett Harvey összecsődíti őket egy közös rajtaütésre, és egyértelmű, hogy szart sem érnek hozzájuk mérve a régi gengszterek.

 

Magát Bruce-t sehogy se tudtam megkedvelni vagy úgy igazán tisztelni ebben a feldolgozásban. Végig valahogy olyan újságból kivágott, száraz alaknak tűnt; nem hittem el erről a pedigrés arisztokratáról, hogy az edzett akarat tüze hajtaná arra az önkéntes magánháborúra, amit Batman alakja jelent. 

De az 1. résznél ezt még egyensúlyba hozta a nyomozósdi, és hogy a 2 gazdag fiatalember voltaképp egymás tükörképei: Alberto és Bruce sem bírt túljutni az apáikat övező tekintélyen, ám Alberto emiatt a kudarc bűntudatával élt együtt, és halálával Bruce-ban is gyökeret ver ez az érzés: „Azt hittem, meg kell őt állítanom. De megmentenem kellett volna.”  E párhuzamra utal egy okos mondat is az inasától: „Eljön valaha is az idő, mikor az apák bűnei nem a fiaikra szállnak megváltásért?”

 

De a jellemfejlődésébe rondít, mikor a 2. rész elején húzzák az időt Poison Ivy-val, majd Madárijesztővel. Ivy-t egy az egyben ki kellett volna írni: ez a 0 személyiségű boszorka – aki valahogy indákkal agymos bárki férfit, de csak Bruce-on és Alfred-on teszi meg – 3 hónapig flangált Wayne-nel nyilvánosan, dzsungelt csinált villájából, egy vagyont íratott vele Falcone nevére, de csak MOST leplezi le, és üti ki őt… Selina, a.k.a. Macskanő! 

Az épp felocsúdó Bruce meg újfent reklamál a segítsége ellen; a főhős és a(z első) főgonosz egész mentalitásán érezni ezt a lekezelő felfogást a nők felé. Nem olyan szembeötlően sértő, mint a burton-i Batman visszatérben, de azért tetten érhető.

 

Aztán jön a pániktoxin, a kötelező kör a szülők lelövéséről, Bruce riadt kisfiús képe… és ott is Selina menti meg, nehogy lelepleződjön. 

A gyerekkori flashback-ek ellenére ez a Bruce Wayne idegen maradt számomra, akinek folyton az ősei emlékét kell istápolnia, nehogy motiváció vagy erkölcsi talaj nélkül maradjon. „Muszáj volt üzletelniük a Falcone-kkal? Vagy úgy akartak örökséget hátrahagyni, hogy összeálltak az ördöggel…? Tudom, hogy egy 25 éves képregény-alapot kellett óvatosan kozmetikázni, de ettől még csalódás nekem a fő protagonista.

Némileg javít ugyan az imidzsén, hogy olyan kegyeletesen bánik a már tönkrement életű gyilkosokkal, csak ez nekem már túl későn jön:

 

1.:

Falcone

 

Biztosítja a haldokló Carmine-t, kinek látszólag már az összes rokona halott, hogy egyik alapszabályát ő is követi: „Azt kapjuk, amit elveszünk.” Nyilván Bruce nem gázolna át ártatlan életeken ezért: a hangsúly a célratörő cselekvésen van, amihez pont Falcone ellen csak 3 férfinak volt bátorsága egész Gotham City-ben.

Fenntartással fogadtam a csavart, hogy Selina Carmine törvénytelen lánya, és végig csak az anyja nevét akarta megtudni tőle. És a toxin alatt Bruce Selinát hallucinálja a saját anyjának… ez így már nagyon predesztinálttá teszi a happy end-et, ahol Bruce és a Falcone-vérvonal 1 még élő tagja úgy köszöntik a batkosztümös kisfiút, mintha már férj és feleség volnának, á lá Thomas és Martha Wayne. Kerek lezárás, csak nagyon… kényelmes.

 

2.:

Kétarc

 

Van valami teljesen helyénvaló abban, ahogy Kétarc, Falcone gyilkosa önként adja fel magát, ugyanott, ugyanannak a 2 férfinak, akikkel 1 éve hadat üzentek A Rómainak. Ez máris föléjük emelte őt a szememben: bár a törvényben nem hisz többé, fölfogja, hogy átlépett egy határt, amit a rendszer előtt már nem vállalhat fel. „Meg kellett tenni.” Harvey a 2. részben a legérdekesebb figura, főleg A sötét lovaggal kontrasztba állítva: 

itt Harvey és Two-face valóban 2 különálló éntudat, egyikük megszűnik, de az értékrendje maradványa felismerhető az új személyen.

Nagyon tetszik, hogy Kétarc itt valódi antihős, és nemcsak a számos Bat-rosszarc egyike, mint a Batman Forever-ben, vagy akár a Batman: The Animated Series-ben. És az is okos inverzió, hogy míg Nolan-nél Batman veszi magára Kétarc gyilkosságait, itt amaz vállalja át Holiday bűnlajstromát, miután rájött a valódi kilétére.

 

3.:

Holiday

Picit nehéz elhinni, hogy egy olyan vézna nő, mint Gilda Dent, tucatszor is le tudott vadászni fegyveres őrséggel bíró bűncsaládtagokat. Sejtem én, hogy az alibijéhez is felhasználta ezt a benyomást magáról, az előítéletes, „férfiak uralta” Gotham City-ben. Csak a fizikai képesség nem látszik rajta: A rém álarca során Andrea-n elcsíphettük, hogy megvan az ügyessége a sorozatgyilkossághoz.

De azt teljesen átéreztem, ahogy bevallja, hogyan tette tönkre A Római az új életüket Alberto-val, mikor családot alapítottak: a házasságukat érvénytelenítve, gyereküket pedig műtétileg kivájatva az asszony méhéből. Ez bizony maffiamódszer, és van az a pénz/befolyás, hogy büntetlenül megússzák. És szerintem fontos még az, hogy nem teszi képmutatóvá Gildát, ahogy férjeihez viszonyult:

1. Ha Alberto lenyelte apjának ezt a gaztettét, és máig mellette kuksol, rászolgált a bűnhődésre.
2. Harvey-hoz pedig előbb státusza, majd a hasonló démonaik miatt került közel, de felismerte, mikor a férfit „megölte” a saját démona. 

Teljes kört leíró tragédia, amin akaratlanul is elgondolkodunk: vajon mi hogyan bírnánk továbbélni ennyi teher, mocsok, csapás és őrület közepette? És ha csak úgy kaphatsz bármi elégtételt, ha elveszed magadnak, joga van-e ítélkezni fölötted holmi törvényszolgának? Ezért sem akadtam fenn azt, hogy Batman végül futni hagyta. 

"Tudnom kell, hogy Holiday végzett."

"Nem "végzett". Vége van."

 

 

Amilyen trehány a legtöbb mai mozimű megírása, míg itt számos jól kimunkált jelmeztelen figura + közöttük kapcsolódási pont akad, egyesek azt kérdezhetnék tőlem: „Mi mást akarsz még „kellően jó” történetnek?!” Mindkét rész remekül sikerült, komoly és tartalmas darab, csak nem egyforma módon és mértékig: az 1. lassúbb, krimiként viszont jobban működik, a 2.-at pedig a lendület és a szálak korrekt elvarrása segíti. De közben Gordon, Wayne és a kosztümös gonoszok kétdimenziós szükségfigurák maradtak a cselekményben – akár a tragikus sorsú Dent-házaspárhoz mérem őket, akár a bűncsaládokhoz tartozó szereplőkhöz.

A The Long Halloween két fele közül csak a korábbinak adom meg az 5/5-öt, de azért a másik orcáját is bátran ajánlom – nemcsak képregény-rajongóknak. Mindkettő az eddigi legjobb DC animációs produkciók egyike, és simán verik a DCEU bármely tagját, melyben föltűnt a Denevérember.