Távozások

Egy barátom ajánlása révén találtam rá erre a 2008-as japán gyöngyszemre, és hálás vagyok neki ezért. A Távzoások (eredeti címén: Okuribito) egyszerre őszinte és alázatos filmdráma. Nem sajátítja ki a témáját, nemcsak egy vékony sablonsztori mögé bújva reklámozza egy ázsiai ország hagyományait és kultúráját. Valódi, életszerű, őszinte betekintést ad egy szokatlan hivatás rejtelmeibe, annak mentalitását nem sulykolja vagy rágja a szánkba, hanem csak engedi, hogy magunktól felfedezzük, a szereplőkkel együtt.

Kobayashi Daigo tokiói csellista zenekarát feloszlatják, és a fiatal férj hazaköltözik vidékre, hogy munkát találjon. Új állása megdöbbenti: temetkezési szertartásokon kell segédkeznie egy Sasaki nevű idős úrnak. Képes lesz-e ellátni az embert próbáló hivatást, megbirkózva közben az emberek előítéleteivel – köztük a saját felesége véleményével?

A legjobb külföldi film Oscar-ján felül az alkotást Tokyo-ban , Hawaii-on és Palm Springs-ben is díjazták. Pont ezért féltem, hogy csalódás lesz nekem az Okuribito: hogy túl sok művészet és túl kevés emberség lesz jellemző rá. De szerencsére nem ez a helyzet: a film rendkívül realisztikusan, leheletfinom humorral és még életszerű mértékű tapintattal ábrázolja témáját.

Kobayashi empatikus és még hihető fokig tanulékony férfi, akinek helyzetével könnyű volt szimpatizálnom. Feleségét, Mikát is kedvelhetőnek találtam: bele tudtam élni magam a kapcsolatukba, meg tudtam érteni a nő gondolkodását, és nemcsak Daigo titkolt új karrierjéről. Mikor rátalál egy zavarba ejtő reklámvideóra, ultimátumot intéz férjéhez, és a nemleges válasz után elköltözik. Érzelmi zsarolásnak tartom, hogy mikor kiderül, hogy terhes, visszasompolyog hozzá. De ezt még lenyeltem, mert így a nő saját szemével láthatja majd Daigo-t munka közben. Bónusz volt felismernem a színésznőben Ryoko Hirosue-t, akit Jean Reno-val közösen láttam először a Wasabi-ban.

Humor terén a legjobb szerintem az állásjelentkezés. Kobayashi egy nyomdahiba miatt félreértett hirdetésre jön Sasaki úrhoz, a szakma veteránjához. Murisnak találtam a főnök picit bolondozós lelkületét; a néző nem tudhatja, vajon a sors vezette ide Kobayashit, vagy Sasaki úr direkt írta-e el a szöveget, hogy egy Daigo-hoz hasonló zöldfülűt bevonzzon maga mellé erre a nem túl vonzó hivatásba. Ezt a fajta finom humort kellene újratanulni Hollywood-ban.

Karakterdrámánál alapvetés, hogy a főszereplőt egy új élethelyzet valami olyan dologra tanítson meg, ami révén újra felfedezi önmagát, és célt talál az életének. Kobayashi-val olyasmi történik, amivel szinte lehetetlen nem azonosulnunk: űzött egy szakmát közepes tehetséggel, akarta, tett érte, ám végül sehova sem jutott vele. Most lehetősége nyílik tiszta lappal indulni az életben. Első ránézésre éles a kontraszt e 2 szakma között: a hangszer-játék vonzó és felemelő, míg a halotti szertartás nyomasztó és a meg is viseli a gyengébb gyomrú Daigo-t.

A történet arról szól, hogyan találja meg bizarr feladatkörének az értelmét, és válik az saját életének új értelmévé. Az elhunytakat nagy műgonddal kell sminkelnie, öltöztetnie, mosdatnia, stb. Teljes figyelemkoncentráció igényel, hisz az emberek így búcsúztatják el szeretteiket. És nem is kell vallásosnak lenni hozzá: Sasaki vén róka, nem különösebben szentimentális, de felismeri a dolgok értékét. Daigo-ban irányt vesztett művészlelket lát, aki kellő gyakorlattal az utódává válhat. Örülök, hogy a dramaturgia nem hozta be a klisét, hogy a mentorfigura meghal, és így kell az ifjú főhősnek a talpára állni. Az alvó Sasaki képe kikacsintás erre a klisére.

Két döntő szertartás van a filmben, egy a tetőpontnál, egy a vége felé:

1.   Daigo egy közeli ismerősét, Mrs. Yamashitát búcsúztatja el, aki a barátja anyja és egyben a helyi fürdő idős tulajdonosa volt. Ez a kulcsjelenet összeköti Daigo szakterületét az átlagember mindennapjaival, közvetlenné teszi a munkája jelentését számunkra és Mika számára. Ők ketten ismerték az elhunytat és a rokonait. Mika itt végre megérti – részben talán a terhessége miatt -, hogy ez az egész a megbékélésről szól. Végtisztesség a halottnak, vigasz és némi kis lelki megnyugvás a gyászolóknak.

2.    A másik, mikor Daigo rég nem látott apja meghal. Ez egy újabb konfliktus, amivel Kobayashi még nem nézett szembe: a férfi örökre elhagyta őt és anyját, rengeteg lelki és anyagi terhet hagyva rájuk. Megfordul a helyzet: most Mika, illetve Sasaki titkárnője beszélik rá, hogy vegyen tőle búcsút. És mikor látja, milyen kontár módon búcsúztatják, maga követeli, hogy ezt elvégezze. „Tudják: a férjemnek ez a munkája.”

Bevallom: sallangszagot éreztem a kavicsos allegória körül. Ugye Daigo-nak az apja egyszer elmesélt egy mondát, miszerint régen az emberek kövekkel fejezték ki érzelmeiket egymásnak. Apja kezében azt a kavicsot találja, amit Daigo adott neki gyerekként. Ekkora véletlen nem létezik. Itt éreztem azt, hogy a film elfáradt; hogy kezd beszivárogni az eddig elkerült közhely és giccs. Daigo ezt követ szorítja a várandós Mika hasához. Értem, hogy most ő maga is apa lesz, ami ráveszi őt a megbocsátásra. De ez mint végkifejlet és mint a jellemérés végállomása... egyrészt túl nagy véletlen, másrészt túl érzelgős az én szájízemnek.

Mindent összevetve nagyon jó alkotásnak tartom az Okuribito-t. Téma- és karakterkezelése elsőrangú, a hangulata erős, a drámája működik, többnyire kerüli a sallangokat. Emlékeztet minket az elmúlással való szembenézés fontosságára, és példázza, hogyan dolgozzuk föl, amikor egy életút véget ér. Tény, hogy a film nem hoz újat a Nap alá, tempója végig lassú, és ennek többször éreztem úgy, hogy nincs ellensúlya. Ennek ellenére nyugodt szívvel ajánlom, megindító és töprengésre késztető darab.