"Bűnös élvezetnek" hívom az olyan vígjátékot, amiről tudom, hogy "nem jó", azaz nincs igényesen megcsinálva, mégis képes elszórakoztatni. Még ha zsenge vagy akár primitív is a tartalmuk - és pont emiatt nem is merném ajánlanám másoknak -, nem zárom ki, hogy többször is megkacagtasson. Ilyen eset nálam pl. a Superhero, Mr. Nanny, mind a két Ace Ventura (de főleg az 1.), vagy az idei Pixel, melyet a videójáték keményrajongói azóta tucatnyi filmportálon ízekre szedtek. Ott meg tudtam bocsátani, hogy Adam Sandler színészkedni, parodizálni és jópofa lenni sem tud rendesen. Itt nem.
Zohan a Moszad izraeli terrorelhárítás szakadt szuperkatonája. Miután egy küldetés után halottnak hiszik, New Yorkba szökik, hogy megvalósítsa régi álmát, hogy fodrásznak álljon. Tehetség híján egy palesztin fodrászatba áll be dolgozni, és fura egyéniségével fellendíti az üzlet forgalmát.
Agyatlan macsókunsztok és undorítóan rasszista karikatúrák minden mennyiségben. Adam Sandler egyik szart a másik után gyártja, amióta megalapította saját produkciós cégét, a Happy Madisont. A Ne szórakozz Zohannal! leginkább egy bollywood-i táncos filmre hasonlít, ahol mindenkinek több az akcentusa, mint a személyisége.
Izrael és a palesztinok ettől gusztustalanabb, primitívebb portréját talán soha életemben nem láttam! Zohan pedig az ügyeletes Superman, aki a civilizált világ egyik legagresszívebb országának takarítóbrigádját szolgálja, a legcsekélyebb emberi érzelem vagy verejték nélkül. Persze, a vége felé elcsitítja a két nép közti ellenérzéseket - sőt még a főgonoszt is mellé áll. De így meg az az összkép, hogy a törvényes Izrael és a terrorista palesztinok civódása volt az egész közel-keleti konfliktus forrása. Ha Adam Sandler infarktust kap, és Dennis Dugan helyett egy orángután rendezte volna a filmet, az is több ésszel kezelte volna ezt a témát!
A használt WC-papír forgatókönyvbe próbáltak még valami romantikus szálféleséget is bevinni, ahogy Zohan belezúg a fő antagonista húgába. A dráma ugye itt az, hogy Zohan titkolná a valódi személyazonosságát, ám szereplők bukkannak elő a múltjából, és lám: a lány is titkolta, kicsoda. Hogy tudjak szorítani értük, mikor külön-külön és egymás között se bírnak valódi érzéseket kiizzadni magából? Látván, hogy a torzonborz - egyik jelenetében tökpucér - Zohanra alélóversenyt rendeznek a strandok csinibabái? Vagy tudván, hogy a pali a puszta orrlyukával kapja el a golyót, netán sima pillangóúszással utolér egy motorcsónakot!?
Ilyen fapoénok garmadáját hajigálja a produkció, akár a terepen, akár a szalonban vagy az utcán találjuk Zohant. Nincs még egy normális alapséma sem, amely mentén a sok bohóckodás fel lehetne húzni, csak nyúlik a műsoridő, magunk sem értjük, mire föl. Az első Ace Venturában különbséget lehetett tenni a 3 nagy egység között, a meglódult cselekmény pedig haladt A-ból B-pontba. És ott ha voltak is altesti poénok, azokat nem elegyítették politikai vagy szexista utalásokkal. Itt talán 1 db altesti csattanóra emlékszem, amin felkacagtam, és pedig mikor Zohan és tengeren üldözött ellenfele leállnak bizonygatni, mennyire "nem éreznek fájdalmat". Ott a pali egy piranhával harapdáltatja meg a nyaki artériáját, mire Zohan a gatyájában harapdáltatja a heréit - sörözve.
Ha 1 tőmondattal foglalnám össze a Ne szórakozz Zohannal!-t, talán így próbálnám:
Adam Sandler a saját egójában lubickol az izraeli Tarzanként.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése